A francia kapcsolat

Szikra Renáta

 
Frank Weston Benson: Napfény, 1909, olaj, lenvászon, 81,3 × 50,8 cm
Indianapolis Museum of Art, Indianapolis, Indiana, John Herron Fund 11.1
 
Louis Vauxcelles, az éles nyelvű francia műkritikus, akinek a kubizmus és a vadak (fauves) fogalompárt köszönhetjük, némi gúnyos felhanggal a „givernizmus” kifejezést alkalmazta az általa Monetimitátoroknak tartott, zömében amerikai impresszionista festők képviselte stílusirányzatra. A Tízek Társaságát megalakító (és az Amerikai Művészek Szövetségéből 1898-ban kilépő), odaát legalábbis renegátnak minősülő, haladó szellemű festők valóban sokat köszönhettek Monet festészetének, holott többségük sosem találkozott vele személyesen. Az amerikai impresszionizmus, az úttörő Mary Cassatt és – amennyiben egyáltalán az irányzathoz tartozónak tekintjük – James Abbott McNeill Whistler munkásságától eltekintve mégis Monet kertjéből bújt elő, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.
   Az első New York-i impresszionista kiállítást 1886-ban szervezte az a Paul Durand-Ruel műgyűjtő, aki elsőként ismerte fel az addig jórészt őrültségnek tartott, forradalmian új stílus jelentőségét. Ennek köszönhetően a kilencvenes évektől az amerikaiak ellepték Bretagne-t, Fontainebleau-t és természetesen Givernyt, hogy első kézből és az autentikus helyszínen tanulmányozhassák a felvillanyozóan új technikát. Egy lelkes festőházaspár, Frederick és Mary Fairchild MacMonnies a Le Prieuré nevű egykori kolostor kertjéből Monet kertjének formálisabb és rendezettebb riválisát hozta létre (MacMonastery), míg Mary Wheeler egyenesen Monet kertje mellett bérelt házat. Természetesen ő is ültetett egy impresszionista tanulmányokhoz kiválóan használható, buja virágoskertet. A századelőn Wheeler amerikai tanítványai turnusokban érkeztek a tavirózsás kert szomszédságába abban a reményben, hogy időnként sikerül az isteni Monet-t festés közben megpillantani. Az amerikaiak természethez való viszonya, az Újvilág fantasztikus tájai és természeti kincsei érdekelték az európaiakat is. Monet is ismerte Ralph Waldo Emerson és Henry Thoreau írásait, többek közt a polgári engedetlenség és a romlatlan természethez való visszatalálás amerikai bibliáját, a Waldent, amiről alkalomadtán szívesenbeszélgetett séta és szivarozás közben az egyre növekvő amerikai kolónia tagjaival. Mariquita Gill, Theodore Butler és Lilla Cabot Perry, valamint Carl Frederick Frieseke családostul telepedett le Givernyben. Monet többekkel tartott kapcsolatot, de csak kivételes esetben engedte meg, hogy festőállványukat az övé mellett állítsák fel. Még a nagy hullámot megelőzően, a hetvenes években az elsők között érkező Theodore Robinsont például befogadta, és a hálás tanítvány több mint egy évtizeden keresztül járt vissza minden nyáron Givernybe. Jellegzetes perspektívájú, felülnézetből ábrázolt kertrészletein azonban csak a virágok tengere, a zöld oldódik a fényben, az alakok gondos megfestéséről sosem mondott le. Visszatérve Vermontba, a hazai tájat festette hasonlóan ragyogó színekkel.
 
Theodore Robinson: Virágzó fák Givernyben, 1891–92, olaj, vászon,
54,9 × 51,1 cm, Terra Foundation for American Art, Chicago, Daniel J. Terra Collection, 1992.130
 
   A nagypolgári és arisztokrata körök kedvenc „udvari” portréfestője, John Singer Sargent is a Monet-nál tett givernyi látogatások alatt mélyedt el a napfény és a pillanatonként változó színek tanulmányozásában. Sargent amerikai szülők gyermekeként Olaszországban született és gyakorlatilag egész életét a kontinensen töltötte. 1883-tól kísérletezett az új technikára jellemző széles ecsetvonásokkal és a plein air festészettel – de sosem adta fel korábbi elegáns stílusát, a képeire jellemző nagyvonalú befejezettséget és selymesen fénylő felületet, ami oly sok jól fizető megbízáshoz juttatta. Sargentéhoz hasonló európai karriert tudhatott magáénak Mary Stevenson Cassatt, a korszak legismertebb amerikai festőnője. A pennsylvaniai vagyonos bankár-bróker család gyermeke már odahaza is képzőművészetet tanult, és végül apja tanácsára költözött Párizsba 1866-ban, hogy művészeti tanulmányokat folytathasson. A hagyományos köröket letudva (Louvre, Szalon- kiállítások) korán kapcsolatba került az impresszionistákkal, különösen Degas és Pissarro képei gyakoroltak maradandó hatást művészetére. Degas-val hosszú évtizedeken át tartó, gyengéd, baráti kapcsolatot ápolt és kölcsönösen nagyra tartották egymás művészetét. A jómódú Cassatt komoly impresszionista gyűjteménnyel rendelkezett, csak Degas-tól több mint száz mű volt a birtokában. Degas és Berthe Morisot invitálta meg az 1879-es impresszionista kiállításra, de Monet is elismerte tehetségét. Cassatt Lydia nővérével élt Párizsban és sosem ment férjhez, mert a házasságot – családja legnagyobb kétségbeesésére – összeegyeztethetetlennek tartotta választott életpályájával, holott barátnője, Morisot akár az ellenkezőjéről is meggyőzhette volna (ő Eugene Manethoz ment férjhez, akitől lánya is született). Mary világéletében szimpatizált a szüfrazsett mozgalommal, mégis egyik legfontosabb, mondhatni fő témája az anya-gyermek kapcsolat volt, amelyet utolérhetetlen érzékenységgel ábrázolt. Pasztellszínekkel festett, pátoszmentes, bensőséges hangulatú képeit a kritika mindig „túl világosnak” találta.
 
Mary Cassatt: Ülő nő, karján gyermekével, 1890 k., olaj, vászon, 81 × 65,5 cm
Museo de Bellas Artes de Bilbao, 82/25
 
   Mit mondhattak akkor Whistlerről? Akinek már 1862-es Szimfónia fehérben No. 1 festménye (szeretője, Joanna Hiffernan fehér ruhás portréja) közbeszéd tárgya lett Párizsban, míg el nem homályosította a Manet Reggeli a szabadban-ja keltette botrány. Whistler London–Velence–Párizs háromszögben ingázott, de világéletében amerikainak tartotta magát. Odaát mindig is nonkonform, lázadó művésznek számított, akit nem lehetett az akadémikus keretek közé szorítani. Visszafogott, esetenként majdhogynem monokróm palettája és széles, lapos ecsetvonásokkal megfestett tájképeinek (látszólagos) befejezetlensége az impresszionistáknak is nagyon imponált. Bár ő maga sosem állított ki a híres tárlatokon (Degas őt is meghívta 1874-ben) és nem érdekelték az impresszionisták a polgári élet napos oldalát megörökítő témái, nagy hatással volt az utána jövő festőgenerációra, többek közt John Henry Twachtman tájképfestészetére. A Kompozíció..., Harmónia..., Noktürn..., Szimfónia... címekkel ellátott festményein (a híres „Whistler anyja” eredeti címe is Kompozíció szürkében és feketében No. 1, 1871) nem az ábrázolások tárgya, hanem a tónusok harmóniája a lényeges.
 

John Singer Sargent: Dennis Miller Bunker Calcot-ban fest, 1888, olaj, vászon, 68,6 x 64,1 cm,
Terra Foundation for American Art, Chicago, Daniel J. Terra Collection, 1999.130
 

Childe Hassam: Üvegház a chicagói Kolumbusz világkiállításon, 1893, olaj, vászon,
47 × 66,7 cm | Terra Foundation for American Art, Chicago, Daniel J. Terra Collection, 1999.130
 
   A már említett Tízek (Ten American Painters) közül eredetileg sokan akadémikus tanulmányokat folytattak az óhazában, többen közülük a müncheni akadémián, és csak később, hazakerülve kötelezték el magukat az új stílus mellett. 1903-tól az Old Lyme Connecticut művésztelepen már mindenki a „givernizmus” szellemében alkotott. Edmund C. Tarbell és Frank W. Benson családtagokat, barátokat festettek az amerikai vidék jellegzetes motívumaival. A New England-i házak verandáin és gyümölcsöseiben vagy a New York-i és bostoni parkokban sétáló, lebbenő ruhájú fiatal lányok már egy új amerikai nőideál megtestesítői. Childe Hassam és William Merritt Chase is európai tanulmányútjukon estek a fényfestés bűvöletébe (bár egyikük sem találkozott személyesen Monet-val), és hazatérve a New York, Chicago és Boston utcáin, parkjaiban zajló nagyvárosi élet megfestésére alkalmazták a modern technikát. Chase Long Islanden töltötte a nyarakat és az Atlantióceán partján folytatta szín- és fénytanulmányait. A Párizsból hazatért Hassam pedig a New Hampshire és Maine partjaival szemközti szigeten (Isle of Shoals) állította fel festőállványát, ahol az irodalmi és művészeti szalont működtető Celia Thaxter költőnő az amerikai impresszionizmus egyik legfontosabb kertmotívumát hozta létre, Appledorban, ebben az óceánparti, pipacsokkal, díszmákkal és mályvákkal teleültetett mini-Givernyben. Giverny és Edinburgh után most Madridban mutatkozik be a Musée des Impressionnismes Giverny, Terra Foundation for American Art, a National Galleries of Scotland és a Museo Thyssen-Bornemisza közös kiállítása, melyen közel hatvan festmény ad átfogó képet az amerikai impresszionizmus fő képviselőinek művészetéről.
 
John Singer Sargent: Két alvó nő csónakban a fűzfák alatt, 1887 k., olaj, vászon,
56 × 68,6 cm | Museu Calouste Gulbenkian, Lisboa
 
Amerikai impresszionizmus.
Museo Thyssen-Bornemisza, Madrid,
2015. február 1-jéig.
 
 
 
A TÍZEK
A Tíz Amerikai Festő (Ten American Painters), rövidebben és általában csak Tízek (The Ten) festőcsoportja – lépésével komoly médiavisszhangot keltve – 1898-ban lépett ki az Amerikai Művészek Társaságából (Society of American Artists), mert úgy érezték, a vezetőség háttérbe szorítja az impresszionizmust a klasszikus akadémikus vagy romantikus realizmust képviselő festészethez viszonyítva, az általuk rendezett amúgy is képzeletszegény, kommersz és egyenetlen nívójú kiállításokon. Childe Hassam, J. Alden Weir és John Henry Twachtman szorgalmazták a kiválást és Robert Reid, Willard Metcalf, Frank Weston Benson, Edmund C. Tarbell, Thomas Wilmer Dewing, Joseph DeCamp és Edward Simmons kerekítették tízre a csoport létszámát. Abbott Handerson Thayer bejelentette ugyan csatlakozási szándékát, de hamar meggondolta magát. Twachtman 1902-es halála után William Merritt Chase lett a tizedik tag. Mindannyian New Yorkban vagy Bostonban éltek és húsz éven át mind részt vettek a Tízek közösen szervezett éves kiállításán. A tagok megfogyatkozásával a csoport lassan veszített jelentőségéből, de az egykor oly friss impresszionista stílus is lassan elavulttá vált az új izmusok megjelenésével és a tengerentúlon mindig erős realista irányzat George Bellows, Robert Henri, John French Sloan és különösen Edward Hopper fémjelezte új modern vonulatával szemben.
Tíz Amerikai Festő (Tízek), 1908 (Haeseler Photographic Studios, Philadelphia, Pennsylvania): Ülnek, balról jobbra: Edward Simmons, Willard L. Metcalf, Childe Hassam, J. Alden Weir, Robert Reid. Állnak, balról jobbra: William Merritt Chase, Frank W. Benson, Edmund C. Tarbell, Thomas Wilmer Dewing, Joseph DeCamp | A Smithsonian American Art Museum, Photograph Archives, Washington, D. C. hozzájárulásával