Nem telik, nem múlik

Fáy Miklós

Nem tudom, ha nem erőltetik, akkor vajon rájön-e az ember, hogy egy régi kiállítást néz. Persze kár lett volna lemondani a történetről, hogy a képek ottmaradtak egy dobozban, aztán megtalálták és most vándorolnak. A Magnum kalandjai, jól kitalálták ezt a nevet, ők még a jégkrémre nem gondolhattak, csak a revolverre, a képek a leghatásosabb fegyverek a világban.
 
 

 
Ernesto „Che” Guevara, Havanna, Kuba, 1963
 
El lehet gondolkodni a sokszorosított művészet ilyen furcsaságán, mert egy Van Gogh kiállítást biztosan nem lehetne ottfelejteni sehol, előbb vagy utóbb jönnének és reklamálnának, kérjük vissza a napraforgóinkat. Gandhiért viszont, vintage ide vagy oda, senki nem jelentkezett. Egyszerűen azért, mert a fénykép nem tud elveszni, vagy legalábbis csak nagyon nehezen, ha jó, ha elkezdte kifejteni a hatását, nagyon nehéz úgy tenni, mintha soha nem is lett volna.
   Voltaképpen így is nézzük a kiállítást, ismerősről ismerősre haladva, és közben megnézve a kevésbé ismerősöket is. Ah, itt van Gandhi 1948-ban, a halála előtti napokban. A böjtölés után, amitől zavarba jön az ember, vajon mit akarhatott kiböjtölni magából, hogyan is lehetne még kevésbé kötődni az anyaghoz, hiszen alig van már test a fehér ruhák között. Fekszik a takaró alatt, csak a szeme fehérje villan, az mutatja, hogy él még, de egyébként olyan, amilyen mostanában a járványjelentésekben meg az afrikai ínségekről szóló sorozatokban a főszereplő ismeretlen, szenvedő ember. Három méterrel arrébb sasszézunk, és látjuk a különbséget. Nincs szeme, csak tar feje búbja, fölcsapnak a lángok körülötte, ami élő volt, halott lett, ami test volt, füst lett, por és hamu. Megszűnik a kép politikai vagy történelmi érdekessége, olyan névtelenné válik Gandhi is, mint az ebolafertőzöttek, három méter alatt jutottunk el az élőtől a puszta anyagig. Ez az, amit le tudunk fényképezni, a másik irányú átjárást nem.
   Hogy minden még bonyolultabb legyen, a közbeeső három méteren meg ott áll Nehru, máskor kifürkészhetetlen arcán a zavar és a hatalom, az a pillanat, amiről Füst Milán ír a IV. Henrikben: „király vagyok, ó édes Istenem… most mit tegyek?” Ez viszont történelem és politika, a háború utáni bonyolult és veszélyes évek dokumentuma. A Magnum persze sajtófotókkal üzletel, így elkerülhetetlen ez a kettősség náluk, voltaképpen az a csoda, hogy egyáltalán jut energia az állandóra is, és nemcsak jelentéseket írnak a világ, a reprezentatív alakok és a vezetők állapotáról. Ha más az ügynökség, mint a többi, akkor ezért, mert náluk ott bujkál a művészet, néha előkerül egy csodálni való kompozícióban, néha eltűnik, csak a megállított idő marad, hogy időnk legyen végiggondolni, mit is látunk. A külön szobában vetített magyar anyagban láthatók az ötvenhatos események, a sajnálatosak is. Összeégett katonák, úgy-ahogy letakarva, miközben megy mellettük az élet tovább. Egy fejjel lefelé fölakasztott, véres testű ávós, előtte egy ember fordul a kamera felé, és az arcán nem az a kifejezés van, amit látnunk kellene. A borzalom helyett inkább kielégültség, fáradt elégedettség. Éveken át tanították, hogy a forradalom szép szó, a társadalmi élet legnagyobb pillanata, de egy-egy fénykép szépen cáfol marxizmust, leninizmust, vagy akár azok ellentétét is. Semmi sem fontos, csak ne lőjenek.
   Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a Magnum ezért jött létre. Hogy azt akarják, ne öljenek, ezért odamentek, ahol éppen öltek. Hajlamosak voltak ők is ezt hinni magukról. A nyakukban lóg az a csodálatos doboz, amivel megváltoztathatják a világot. Amire azt mondhatjuk ma, derék utódok, hogy ha erre sikerült megváltoztatni a világot, akkor talán jobb lett volna letenni azt a dobozt. De hát nyilván ez csak egy tévedés, olyan, mintha a tévéhíradós operatőr azt hinné, hogy attól kevesebben tüntetnek, mert ő máshová állította föl a kameráját. Nem, ekkora terhet nem viselhetnek a fotósok, egy idő után nyilván nem is viselik, inkább azt mondják, hogy ők csak látják azt, amit mások nem látnak, és megpróbálnak harcolni a tudatlanság boldogsága ellen. Tényleg nekik köszönhetjük, hogy mindig értünk szól a harang, hogy nem mondhatjuk távoli szörnyűségekre, semmi közünk hozzá. De ezt a feladatot mára a tévé kivette a kezükből, és nekik csak a képkészítés szépsége maradt.
   Voltaképpen apolitikus feladat, ha az ember az Ernst Múzeumban, a kiállítás kiegészítésének látszó Kontaktokat nézi. Ötven kép Che Guevaráról, és köztük az, amiből a plakát és pólóminta lett. Nem a sapkás, hanem a másik, a szivaros. Che Guevara persze tökéletes fotóalany, nem bámul a kamerába, olyan, mintha csak élné a mindennapi életét és beszélgetne, és jól néz ki, egyszerre egyenruhás és szőrös, magabiztos és társadalmon kívüli. Lehetne ő is Gandhi, de, mint tudjuk, nem lett. A fénykép viszont csal, úgy tesz, mintha ez az ember tényleg Gandhi volna, mintha nem azzal foglalkozott volna, hogy embereket gyilkolt és gyilkoltatott le forradalmi hevületében. Mindez azonban mellékes, mert fényképnek fénykép, szép a háttere, szép az ember rajta, különös a szivar egyensúlya, a hossza, amitől éppen olyan parancsolóvá válik, mint egy karmesteri pálca. Alulról készült a fénykép, és Che Guevara enyhén lefelé néz, nyilván ezért is sikeres a fotó, mert mindannyian alig várjuk, hogy valaki fölénk nőjön, és megmondja, mit csináljunk, levéve a tetteinkért való felelősséget a nyakunkról.
   Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a gaz fotós olyan képet készített Che Guevaráról, amilyet ő is akart volna. Elkészült az ötven, és nézhetjük a képeket, tényleg ez a legjobb, a legszebb, a legpontosabb, a legmegfelelőbb. De ezt a fényképész sem tudhatta, ő csak ott volt, megteremtette a feltételeket, beállította a redőnyt, kattogtatta a gépet. Hazament, előhívott, és ott látta meg, úgy, ahogy mi látjuk a kontaktokat, hogy ez jó, ez rossz, ez pedig az. Csak bekeretezte a képet a zsírceruzával, itt kell megvágni. A munka lényeges részét mintha valaki más végezte volna el helyette. Aki miatt nem pislant épp a hős, aki miatt van egy kis füst a szivar végén és egy tincs belóg a homlokba. Egyszer talán megértjük, ki dolgozik ilyenkor.
 
Magnum’s First. Elsők.
Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház. 
2014. október 5-ig
 
Magnum Photos: Kontaktok.
Capa Központ. 
2014. szeptember 21-ig