A Kassák Múzeum június közepéig látható kiállítása arra keresi a választ, hogy a névadó idős mester hogyan reagált a Nyugat- Európában a klasszikus avantgárd iránt fellépő igényre, így a művészete és személye felé forduló késői érdeklődésre. A tárlat végigelemzi azt a folyamatot, amelynek következményeképpen egy egész sor új művet készített (vagy inkább rekreált?), illetve azt, hogy a kialakult helyzet hogyan kényszerítette rá a kultúrpolitika szereplőit Kassákkal és az absztrakt művészettel szembeni ellenérzéseik megfogalmazására. Noha a Magyar Nemzeti Galéria Bálint Endre-kiállítása a művész leghosszabb párizsi tartózkodása (1957–1962) kapcsán nem a „befutás” és a piaci reakció kérdését hangsúlyozza, hanem sokkal inkább az alkotói program változását, pozicionálva az ekkor készült művek oeuvre-ben elfoglalt helyét is, mégis érdemes elgondolkodni azon, milyen párhuzamokat találunk a két kísérlet között, miközben persze elfogadjuk, hogy egy kinn élő és egy itthon tartott művész nem azonos feltételek mellett gondolkodik és cselekszik.

Kassák ugyan vágyott rá, de nem kereste a külföldi kiállítás lehetőségét, hiszen 1960 körül egy magyarországi tárlat is csak az áhított célok közé tartozhatott. Az igény külföldről érkezett: az Európai Iskolát alapító és 1957 óta Párizsban élő gyűjtő, szervező és kritikus, Pán Imre kezdeményezte, hogy Kassák Párizsban és Budapesten is kiállíthasson; ennek érdekében még a saját magángyűjteményéből válogatott francia grafikai anyagot is kiállította és odaajándékozta volna a Szépművészeti Múzeumnak. (A kor prominenseinek félelmeire jellemző, hogy nem éltek az ajánlattal, a fennmaradt feljegyzések szerint valamifajta politikai csapdát sejtettek a gáláns kezdeményezés mögött.) Végüla geometrikus absztrakt művészet fellegvárának tekinthető Denise René Galéria 1960-ban és 1963-ban kiállítást rendezett Kassáknak, amelyben elvitathatatlan szerepet vállalt a galéria társalapítója, Victor Vasarely, aki pedig korábban nem is állt kapcsolatban Kassákkal. 1959-től azonban intenzív levelezés kezdődött a két művész között, amelyben egyebek mellett szó esett a sikerhez vezető rögös útról, a piaci szereplők, gyűjtők, galériások elvárásairól. Kassák neve kinn nem volt ismeretlen a modern művészetben jártas emberek számára, az áttörés mégsem következett be.

   

 

Bálint Endre 1957-ben kapott útlevelet és távozott Párizsba, miután világossá vált számára, hogy Aczél sem tudja garantálni: a forradalom alatt vállalt szerepe miatt nem éri retorzió. Bár csak néhány saját művel és Vajda Lajos egy mappájával érkezett, a szállásra gyakorlatilag teljes ötéves kinntartózkodása alatt nem volt gondja, feladatot pedig viszonylag hamar kapott: a Jeruzsálemi Biblia illusztrációinak elkészítése hónapokig elfoglalta, keresetet és publicitást is jelentve. Ezt követően, 1958-ban ismét folytathatta az autonóm művészetet, a fő cél pedig ennek elismertetése lett. Bálint a következő években bejárta Nyugat-Európát Hollandiától Spanyolországig (több helyen ki is állított), bejutott Bretonhoz, Tzarához, közvetítők jóvoltából találkozott gyűjtőkkel, múzeumi vezetőkkel, galériásokkal, de jobbára csak emigráns magyarok vásároltak tőle, és kiállításait ugyan méltatták a lapok, ám nemhogy vevővel, de látogatóval is alig találkozott a kiállítótermekben művei közt ücsörögve.

Kassák Magyarországról próbált megfelelni az őt kiállító galéria igényeinek. Vasarely egy leveléből tudható, hogy bőséges és korai munkáit idéző, azok dinamikáját elérő termést vártak tőle, ami kemény feladat elé állította, hiszen valójában nem volt képzőművész, termékeny pedig főleg nem. Emellett ekkoriban líraibb hangú művek kerültek ki a keze közül, tehát igazodnia kellett, változtatni a kinyilvánított igények szerint. Bálint ellenben képzőművész volt, még ha az Európai Iskola feloszlása után alkotói válságba süllyedt is, amiből csak 1955-ben kezdett kilábalni Sárospatakon, majd Zsennyén készült rajzaival. Ő kinn volt és helyben dolgozott, tehát teljesítette azt a szokásos minimumot „folyamatosan jelen lenni”, amit a külföldön befutni vágyó művészekkel szemben rendszerint elvárnak a galériások. Ugyanakkor soha annyira magányosan, csak magának nem dolgozott, mint ezekben az években. Gyakorlatilag végig depresszióval küszködött, miközben az utazásai során ért hatások és az otthonról hozott motívumok keveredésével új korszak nyílt művészetében és komoly lendületet kapott az alkotói munka.

 

Kassákot még a saját kiállítása megnyitójára sem engedték ki, művei kiutaztatásából politikai konfliktus származott, a Magyarországon(!) legyártott katalógus előszavát jegyző Pogány Ö. Gábort is elővették „vakmerősége” miatt. Viszont aztis tudjuk, hogy Kassák nem volt éppen „smúzolós” típus, egyedül nimbusza és a klasszikus avantgárd iránt fellángoló érdeklődés segíthette volna sikerre. (Olyan „ikonok” álltak a megrendezendő kiállítás mellé, mint Jean Arp, Tristan Tzara vagy Michel Seuphor.) A Kassák Múzeumban most közzétett levelekből úgy tűnik, hogy Denise René – minden tisztelete ellenére – kevéssé volt elfogult Kassákkal, és egyértelműen tudtára adta, mit vár el tőle. Kassák Vasarelynek írt leveleiben sérelmezi a galériás modorát: hangsúlyozza, hogy nem tartozik megalázkodással azért, mert néhány művét kifüggeszti galériája falára. „Az én életem nem mások kegyeire épült, amilyen nevem és megbecsülésem van, azt a munkásságom vívta ki számomra” – írja 1961 márciusában, a kiszolgáltatottság és folyamatos mellőzöttség dacára is büszkén.

Már szó volt róla, hogy Kassák párizsi kiállítását Pán Imre kezdeményezte, akinek Bálinttal való együttműködése lehetett volna magától értetődő, már csak a közös múlt (Európai Iskola) okán is. Ezzel szemben az odakinn is galériásként működő Pán teljes közönnyel fogadta Bálint félszeg, de mégiscsak többszöri próbálkozását, hogy legalább nézze meg kinn készült műveit és tegyen valamit annak érdekében, hogy fórumot kaphasson Párizsban. Bár tudjuk, hogy az Európai Iskola működésének végnapjaira – a személyes ellentétek miatt – lényegében már amúgy is atomjaira esett, az még kutatás tárgya lehet, mikor és hogyan romlott meg Bálint és Pán viszonya. A Pán-hagyatékban fennmaradt levelekből arra lehet következtetni, hogy esetükben csak később, 1957 márciusa és 1958 áprilisa között következett be a szakítás: 1957-ben Bálint Zsennyéről még baráti hangon szól Pánhoz, pontosabban megköszöni a levelet és az érdeklődést, tájékoztatja barátját, hogy milyen nagyszerű körülmények között és milyen szívesen dolgozik. Mindketten egy hónappal később hagyják el az országot, és a sors fintora, hogy Pán kap három hónapos kinntartózkodásra engedélyt, de végleg marad, Bálint pedig azzal a tudattal megy el, hogy tán sosem térhet vissza, mégis ő éli le Magyarországon az életét. Az egy évvel később keletkezett levél már más hangon szól: egy esetleges kinti Vajda-kiállításról történő egyeztetés kapcsán írja, hogy „a közöttünk fennálló ellentétek olyanok, hogy helyesebbnek véltem, ha kikapcsolom a személyemet egy tájékoztató jellegű megbeszélésből, amelynek még ebben a formában is csak azért tettem eleget, mert a galéria levelét nem te írtad alá”. Hogy ok volt-e vagy okozat, csak találgatni lehet, mindenesetre a levélből (és több más levélből) az derül ki: Pán azzal vádolta Bálintot és Vajda Júliát, hogy fel akarják élni Vajda életművét.

A két párizsi kísérlet harmadik főszereplője kétségkívül Victor Vasarely, aki kulcsszerepet játszott abban, hogy esélye legyen akár Kassáknak, akár Bálintnak befutni Nyugat-Európában, de abban is, hogy megfossza őket a siker lehetőségének illúziójától. Úgy tűnik, Vasarely valóban mindent megtett annak érdekében, hogy közvetítsen Kassák és Denise René között (aki nemcsak üzlettársa, de évtizedekig szeretője is volt), nyilván abban is volt része, hogy a galériás több Kassák-olajképet is megvásárolt annak érdekében, hogy azok Párizsban maradhassanak, lehetővétéve az esetleges kiállításokat, eladásokat. Közös mappájuk készült és a galéria párhuzamosan rendezett kettejüknek kiállítást – így tudott volna az amerikai gyűjtők kedvenceként számon tartott Vasarely oldalvizén Kassák is némi publicitásra, figyelemre szert tenni.

 

Ugyanakkor Vasarely felismerte, hogy Kassák nem lesz képes feladni önérzetét, hogy – hozzá hasonló módon – igazodjon a piaci szereplők igényeihez. Egyszerűen panaszkodni kezd az idős mesternek, hogy mennyi terhet jelent állandóan a sajtó, a kurátorok és a gyűjtők rendelkezésére állni, folyton utazni és fogadásokon részt venni, ami szinte lehetetlenné teszi az alkotómunkát. Kassák mindezt cinizmussal fogadja (miközben sejthetjük, hogy tényleg távol állt volna tőle az ilyesmi): „[Vasarely] panaszolja sorsát a kapitalizmus szorításában”, és azt javasolja az op-art atyjának, hogy térjen haza, mert itthon garantáltan nem zavarják majd a gyűjtők, kiállításrendezők, nem üldözik kitüntetésekkel, lesz bőven ideje alkotni. Már csak tudja, hiszen ő így él Magyarországon.

A Vasarely gyűjtői számára rendezett est, amelynek célja kifejezetten Bálint művészetének megismertetése lett volna, kudarcba fulladt, a művész vérig sértődött, hogy „Párizs krémje” a műveknek háttal, teli szájjal igyekszik egymást túllicitálva dicsekedni a legújabb vagyontárgyakkal. Vasarely 1960 júniusában írt levelében egyértelműen hazatérésre biztatja Bálintot, őt is (Kassákhoz hasonlóan) taktikusan arról próbálja meggyőzni, hogy otthoni helyzete mennyire irigylésre méltó, ott a családja, és előbb-utóbb meg fogja kapni a várt elismerést, ráadásul minek eladni és szétszórni a világba az ilyen csodálatos műveket. Tudtára adja, le kellene számolnia az illúzióival, ez a világ nem való neki: „a délibáb megszűnik, mihelyt közel érünk hozzá”.

Vasarely csak kimondta, amit tudhatunk is: két félszeg művészről volt szó, akik idegenkedtek a piactól. Az eladás és az alkudozás galériással vagy vevővel másfajta habitust igényel, amit nemigen volt mód itthon megtanulni, ha éppen szégyellni nem kellett. Kassák ugyan egykor komoly készséget mutatott a tehetségek felismerésében és felkarolásában, az „ügyet” nemzetközi sikerre is vitte, de ez sosem eladást, műkereskedelmi hasznot jelentett. Az eladáshoz időnként (eleinte mindenképpen) szükséges megalázkodáshoz, az alkudozásban való részvételhez, a kritika („ez nem ér ennyit”) közvetlen és tapintatlan módjának elfogadásához túlontúl gőgös és büszke volt, de mindez nem ment Bálintnak sem, mert nem így „szocializálódott” (olyan időszak jutott neki, amelyben nem volt módja megtanulni) és azok a gyűjtők, akikkel addig összehozta a sors (Gegesi Kiss Pál, Pán Imre), nem úgy működtek, mint a nyugatiak. És Kassák járt ugyan Párizsban 1960 végén és 1963-ban is, de az fel sem merült, hogy a hetvenes évei közepén járó mester kint maradjon. Bálint párizsi éveinek emblematikus műve, a Honvágy, valamint a feleségével és Ország Lilivel folytatott levelezés pedig egyértelműen arra utal, hogy a művész hazatérne, amint lehet, és erre 1962-ben sor is került.

És még egy érdekes adalék, vagy egy pont, ahol a két pályaív összeér: számít-e vagy sem, növeli-e az értéküket vagy sem, mindenesetre két, a közelmúltban előkerült, Bálintnak írt Kassák-levél 1961 februárjából arra utal, hogy a Kassák–Vasarely közös mappa lapjait, amelyeket a Denise René Galéria 1961-ben kiállított, feltehetően Bálint Endre írta alá Kassák nevében. A levél szerint legalábbis Kassák nyomatékosan erre kéri, és nincs okunk feltételezni, hogy Bálint nem tette meg neki ezt a szívességet…