ÉBLI GÁBOR: MÚZEUMÁNIA

Zemlényi-Kovács Barnabás: Felkerülni a térképre

Zemlényi-Kovács Barnabás

 

A Múzeumánia kortünet. A múzeumi boom hatása minden látható buktatójával együtt ma is meghatározó, és Európában (is) olyan sztenderdeket hozott létre, amelyek összessége súlyos elvárási rendszerként nehezedik kivétel nélkül minden országra, a nemzetközi intézményi térképen elfoglalható helyekért folyó verseny pedig egyre kiélezettebb. Hogy a merőben eltérő pozíciók összességéből egy átfogó európai körképet adhasson, Ébli Gábor az elmúlt években célzottan megpályázott vendégtanári lehetőségek és kutatói utak révén körbeutazta a kontinenst. A tanulmánykötet nem részesíti előnyben a nyugat- és észak-európai országok múzeum- elképzeléseit, ugyanolyan súllyal szerepel benne a dél-európai helyzet, sőt a leghosszabb egység éppen Kelet-Európára összpontosít, mivel a szerző szívügye és határozott célja, hogy e régió is szót kapjon a nemzetközi múzeumi diskurzusban.
    A kötetben olvasható esettanulmányok egy-egy város történelmi és kulturális sajátosságaiból kiindulva adnak képet annak köz- és magángyűjteményeiről, illetve ezek viszonyáról. A különféle alapítványok, privát vagy vállalati hátterű intézmények gyűjteményei egyre több helyen kulcs- és nemegyszer közintézményi szerepet töltenek be – esetenként pótolva az állami modern és kortárs múzeumok hiányosságait vagy épp teljes hiányát, ahogy azt Isztambul esete is mutatja. A magánintézmények növekvő befolyása a szerző szerint elkerülhetetlen, de nem káros jelenség, amennyiben azt az egyéni és a közérdekek egyensúlya jellemzi. Sőt Ébli szerint a sztárépítészekkel együttműködésben kialakított múzeumépületek sem ördögtől valók – noha szintén a múzeumi boom kivételes „termékei” –, ám ha a látványos épülettel az intézmény kiforratlan gyűjteményét és programját próbálják elfedni, az nagyon is problematikus. (A múzeumépület „helyettesítő” vagy „palástoló” funkciója lép előtérbe például a római MAXXI esetében.)
   A Múzeumánia vállaltan kortárs művészeti fókusszal íródott. Ébli a klasszikus és modern múzeumokon is számonkéri az új muzeológia kritikai gyakorlatát. Összességében megállapítható, hogy a száraz, kronologikus, egy médiumra szorítkozó bemutatási gyakorlattal szemben még messze nem bevett az az (ön)reflexív, párbeszéd-generáló, kitekintő (kiállítás)rendezés, amely mellett ő is elköteleződött. Ugyanígy „a kortárs múzeum nem biológiai kérdés, önmagában élő alkotók prezentációja nem tesz még kortárs szelleművé egy múzeumot” – lásd épp a Baltikum intézményeit. A nagy múltú és a friss múzeumok sokszor nem egy nyelvet beszélnek, és ennek elsősorban nem tartalmi, hanem inkább módszertani okai vannak. Róma és Athén példája azt mutatja, hogy a klasszikus örökség terhes gazdagságot jelent, amennyiben a jelenkori művészet színtereként is érvényesülni kívánnak, ahogy Velence is egyszerre áldozata és nyertese történelmi vonzerejének és a biennálé nyomán virágzó kulturális turizmusnak. Ideális esetben persze a klasszikus, a modern és a kortárs művészeti intézmények egymást erősítik, mégis megőrzik autonómiájukat: figyelemre méltó példa erre az amszterdami Museumplein (Rijksmuseum, Stedelijk és Van Gogh Múzeum) vagy a frankfurti Múzeumpart kis és közepes méretű, egymást kiegészítő létesítményeinek hálója.
    Rendkívül tanulságos végigkövetni, hogy országonként hogyan határozzák meg a nemzeti és a külföldi művészet viszonyát és arányait a vizsgált múzeumok, összefüggésben saját (geo)politikai, történelmi és a globális művészeti térképen elfoglalt helyzetükkel. A barcelonai Katalán Nemzeti Művészeti Múzeum ezeréves folytonosságot hirdető, belterjes anyaga nemzetállami törekvéseinek világos manifesztálódása. De ugyanilyen folytonosság jegyében került a bukaresti történeti múzeumba a Traianus-oszlop replikája. A merőben más pozíció ellenére éppúgy nemzeti művészetének koncepció nélküli felülreprezentálása teszi feledhetővé a norvég, valamint a litván Nemzeti Galériát. De jövőbemutató, modellértékű kezdeményezések is vannak: különösen szimpatikus a L’Internationale szövetség, melynek keretében több nyugati és keleti ország művészeti intézményei szisztematikusan forgatják egymás között gyűjteményeiket, így olyan nemzetközi anyag válik elérhetővé és kap szokatlanul széles körű láthatóságot, amely minden tag számára sokat jelent.
   Ébli Gábor egyedülálló vállalkozásának eredménye egy olyan tanulmánykötet, amely hiánypótló szakkönyvként, de olvasmányos útikönyvként egyaránt megállja helyét. Átfogó európai kitekintésével, mely egyúttal a mai múzeummal kapcsolatos elméleti diskurzusról is árnyalt képet ad, ránk bízza, hogy elhelyezzük Magyarországot ezen a térképen, illetve áttekintsük mostani helyzetünket és annak alternatíváit. Például összevethetjük a Liget Budapest Projekt és a hasonló európai kezdeményezések sikereit, dilemmáit – és mániáit.

 

Ébli Gábor: Múzeumánia – Egy kulturális élménygyár európai modelljei. L’Harmattan Kiadó, 2016, 259 oldal, 2990 Ft.