Roberto Rossellini 1945-ös filmje, az Open Cityként ismert neorealista alkotás, a Cittá aperta (magyarul Róma, nyílt város) adta a cím ötletét a 2009-es római képzőművészeti vásár rendezőinek. A filmtörténet kedvelt helyszínén, az egykor Mussolini legendásan megalomán városrendezési elvei alapján felépített EUR negyedben 70 kiállítóval lezajlott kortárs művészeti eseményen magyar galériák is képviseltették magukat.

A történet Budapesten kezdődött, amikor Bagyó Anna szervező munkája nyomán több európai nemzetközi képzőművészeti vásár igazgatója között Julia Trolp, az ARTO OpenCity Roma kurátora is ellátogatott néhány kortárs galériába, majd felkérte az Inda és a Kisterem Galériát, valamint a Műcsarnokot a rendezvényen való részvételre. Raffaele Gavarro, az ARTO művészeti igazgatója a számos olasz mellett több kelet-európai és távol-keleti galériát választott be az eseményre, és most elégedettek lehetünk, mert ebben a mezőnyben a két magyar intézmény kiemelkedően jó anyaggal szerepelt.

A Kisterem Fodor János, Káldi Kata és Kokesch Ádám, az Inda pedig Kamen Stoyanov, Szabó Ádám és Szemző Zsófia műveit állította ki. A koncepció szerint az ARTO-n a fiatal kortárs művészek kerültek a figyelem középpontjába. Két díjat ítélt oda az olasz kurátorokból és újságíró-kritikusokból álló zsűri, az egyiket, a háromhetes római tartózkodást Szemző Zsófia kapta.

Az Örök Város központjában ekkor az ARTO mellett egy másik jeles kortárs képzőművészeti eseményt is megtekinthettünk vásárral és kísérőként videó-seregszemlével, tárlatokkal, gallery by nighttal. A Roma. The Road to Contemporary Art stílusosan antik romok, a Mercati di Traiano, a Santo Spirito in Sassia emlékmű templom, reneszánsz és barokk paloták, a Palazzo Venezia, Palazzo Rospigliosi és a Palazzo Barberini termeiben került megrendezésre. Az utóbbiban Achille Bonito Oliva, a transzavantgárd atyja rendezett egy nem mindennapi kiállítást Cose Mai Viste (Amit sosem látsz) címmel többgenerációs kortárs művészek gyűjteményeiből.

A pompásan díszített, tagolt barokk szobákban bizarr hatást keltettek a Sol Lewitt-tel megterveztetett, hatalmas fekete keretek közé foglalt „műgyűjtemények”, amelyek azonban csak nagy jóindulattal nevezhetők kollekciónak. Az egységek túlnyomó része csupán egy önreprezentáló saját alkotás mellett egy-két művet tartalmazott, és az ötven művészből alig tíz származott Itália határain kívülről. Az érdeklődő turista valójában soha nem hallott nevektől soha nem látott művekkel találkozhatott, persze mindezek mellett még lehetett volna ez jó kiállítás is, de így csupán azt lehet mondani róla, hogy „érdekes” volt.

A Ludwig Múzeumban Budapesten nemrégiben látott Braco Dimitrijevicről mindenesetre kiderült, hogy ha nem is mondhat magáénak hatalmas gyűjteményt, de egy-egy Joseph Beuys és Sol Lewitt biztosan gazdagítja. Megtudhattuk, hogy Joseph Kosuth szereti Wolfgang Berkowskit és hogy Renato Mambor 18 olasz művész alkotásait birtokolja. A kiállításhoz egyetlen szórólap, magyarázó szöveg sem társult, így ha nem vásároltuk meg a Road to Contemporary Art esemény összes programját magában foglaló, több kötetből álló könyvsorozatot, nem ismerhettük meg a kurátor szándékait.

Végigjárva a rendezvény vásár részét, a Palazzo delle Esposizioniban arról is meggyőződhettünk, hogy Rómába továbbra sem elsősorban a kortárs művészeti artfair vonz majd minket, hacsak nem a biennáleszerűen megrendezett kísérőtárlatok, amelyek közül a videórészleg – a Mercati di Traianóban Solo al Buio címmel, Cecilia Canziani és Andrea Viliani kurátorsága alatt – bizonyult a legidőszerűbb és leginkább a világra kitekintőnek a széles nemzetközi művészmezőnnyel. Többek között a Trafóból ismert Harun Farocki, a Manifestán megrázó, az Északi-sarkon felvett filmalkotásokkal feltűnő Guido van der Werve, a rajzban is erős, a Saatchinál is kiállító orosz Elena Nemkova, valamint a Whitchapel Art Gallery művésze, Ursula Mayer remek videóit nézhettük meg a romantikus antik „grották” zugaiban.

Az EUR-ban és a belvárosban két külön egységként megrendezett vásár összefüggései semmilyen kommunikációs felületről nem derültek ki. (Találgathatjuk, hogy ellenrendezvényekről van szó vagy egyéb szakmai rivalizálás zajlik-e a háttérben.) Abban egységes képet mutattak, hogy mindkettő többnyire Európában kevéssé ismert olasz és néhány európai vagy kelet-ázsiai galéria részvételével – a bázeli, a berlini vásárokkal összehasonlítva – csendesen zajlott.

A zajos közönségsikert inkább a Futurizmus aratta le a Scuderie del Quirinaléban. A futurizmus 100. évfordulójára rendezett kiállítás egyike az Itáliában látható emlékkiállításoknak, de ha futurizmus-ügyben teljessé akarjuk tenni az ismereteinket, Milánóba és Velencébe is el kell látogatnunk. De most maradjunk Rómában, illetve ugorjunk át egy pillanatra Párizsba, és vissza is vagy 100 évet.

A Le Figaro 1909. február 20-i számában jelent meg Filippo Tommaso Marinetti Futurista kiáltványa, amely sokkolta a Párizsban élő képzőművészeket és irodalmárokat. A kiáltványban a modernitás főbb ismérveiként a sebesség, az energia, a forradalmi hevület, a tudomány diadala, a technika fölénye volt megjelölve. A francia fővárosban lüktetett a művészeti élet, ide tódultak Európa tehetséges ifjú művészei. A futurizmus ekkor még csak az olasz festőket lelkesítette. Giacomo Balla, Umberto Boccioni, Carlo Carrá és Luigi Russolo csatlakoztak elsőként Marinetti felhívásához.

A fauvizmus és a kubizmus formajegyeit is beolvasztó fiatalok első kiállítását 1912-ben Párizsban, a Bernheim–Jeune galériában rendezték meg, és ahogy néhány évtizede az impresszionizmus első szárnypróbálgatása, ez is sohasem látott botrányba fulladt, majd a kritikák hatására Európa-szerte bemutatták. Marinetti remek kommunikációja nyomán a futurizmus nemzetközi mozgalomként évekre meghatározta az európai „művészeti ipart”, és eljutott egészen Oroszországig.

Az első világháborút megelőző években a földrészünk hatalmas változásokat élt meg. Az iparosodás következtében a gyorsan fejlődő nagyvárosok, az elektromos áram megjelenésével éjjel is színes, pezsgő forgataggá duzzadtak, a lakótelepek felépülése átalakította a városképet, új peremkerületek születtek, a gyárnegyedek vonzották a munkaerőt, a színházak, kabarék, kávéházak megteltek, a szórakoztató negyedekben soha nem látott éjszakai élet folyt. Ez a gyors életmódváltozás lendületet és erőt adott a képzőművészek vízióinak is.

A Quirinalén a mozgalom legaktívabb pár évének alkotásait láthattuk, Didier Ottinger gondos válogatásában a két együttműködő partneren, a londoni Tate Modern és a párizsi Pompidou Központon kívül a New York-i MOMA, a pétervári Városi Múzeum, a milánói Modern Művészeti Múzeum, sőt az osakai Modern Múzeum is kölcsönzött alkotásokat. A kurátor 1909 és 1915 közötti főművekre helyezte a hangsúlyt, de kitekintést adott az előzményekre és a hatásokra is. A tíz egységre osztott kiállításnak tulajdonképpen az első hat része szól a futurizmusról, a többi a rayonizmust, az orphizmust, a kubizmust vagy a futurizmusnak az építészettel való kapcsolatát tárgyalja.

Az első etapban Boccionitól az Üzemek a Porta Romanánál (1909) azt az életérzést fogalmazza meg, amit az iparosodás és a hatalmasra növekedett térélmények és távolságok jelentettek az embernek. Ide került Carlo Carrá Éjszaka a Piazza Beccariánja (1910), ahol a kivilágított város árnyékos fényeinek nagystílű ábrázolása képviseli az újdonságot a vásznon.

A második részben emlékezetes Severini Bulvár (1911) című munkája, ahol a sebesség, a fények és a színek tobzódását a méretarányok váltakozása is felpörgeti.

A legismertebb Carrá-kép, Az anarchista Galli temetése (1910–11) mellett nagyon érdekes látni – a Tempó és ritmus részben – a Női úszókat (1912), amely a női szerepkörök változásának egyik állomását rögzíti, a női sportolók berobbanását a nyilvánosságba.

A kurátor erénye, hogy nem megaprojektben gondolkodik, hanem egy világosan felépített, befogadható kiállításon mutat be egy művészeti törekvést, és még arra is figyel, hogy érdekességekre is felhívja a figyelmet. Ami számomra újdonságot jelentett, az az, hogy a futurizmus olyan, az ábrázoló művészeten kívül álló fogalmakat, érzékleteket is rögzíteni szándékozott a vásznon, mint a hangok, zajok, szagok, Carrá 1913-as manifesztuma szerint. Ezt a jelenséget külön szekcióban szemléltette a kurátor, olyan műveket felsorakoztatva, mint Severini A szobám zajai vagy Carrá Mit mesélt nekem a villamos?

Egy korabeli kritika alapján, amely szerint a Lépcsőn lemenő akt Duchamp eltávolodását a kubizmustól és a futurizmushoz való közelségét jelezte, ez a mű is jelen volt a kiállításon, s azt hiszem, akár tévedés volt a rokonság feltételezése, akár nem, nagy élményt jelentett látni Duchamp mozgásfázis-festményét, mert Philadelphiába (ahonnan kölcsönözték) még ritkábban jutunk el, mint Rómába.

Boccioni Az emberi test dinamizmusa (1913) című művétől senki sem vitatja el a futurista jelzőt, de ekkor már lazult a mozgalom, és a „hívek” alkotásaiba lassan beszivárgott a realizmus portrék, életképek formájában, s 1915 után már csak a fent tárgyalt képeken maradtak meg a „jövő lovagjainak” eszméi.

Ha a lelkes művészetkedvelő nyáron éppen a futurizmus iránt érez meg nem szűnő vágyat, Londonban a Tate Modernben még júniustól szeptemberig megnézheti ezt a kiállítást.


ARTO OpenCity
2009. április 3–5.

Roma. The Road to Contemporary Art
2009. április 2–5.

Futurizmus, Scruderie del Quirinale
2009. február 20. – május 24.