Doctor Med. Coll. – A műgyűjtő doktorok évszázada I.

Rieder Gábor

A tizenkilencedik század végi Magyarországon a polgárság vette át a műgyűjtés stafétabotját a történelmi arisztokráciától. Köztük találunk egy feltörekvő új csoportot, az orvosdoktorokét. Új sorozatunk első része a száz évvel ezelőtti, legendás orvosszövetségi kiállítás műgyűjtő doktorait mutatja be.

Szenzáció Pesten
Szenzációs kiállítás nyitotta meg a kapuit 1902-ben a városligeti Műcsarnok akkor még csak pár éve álló, historizáló épületében. A nagyérdemű – meglepő módon (1) a Budapesti Orvosszövetség szervezésében – együtt tekinthette meg a magyar magángyűjtők több mint 800 darab, féltve őrzött műkincsét. A szinte csak festményeket felvonultató anyagban mai szemmel nézve is hihetetlen nevek követték egymást Rembrandttól Tizianóig, Markó Károlytól Munkácsy Mihályig.

A korabeli műkritika kiválósága, Lyka Károly, aki ha kellett, igazán nem spórolt a vitriollal, szép szavakkal méltatta a frissen alapult képzőművészeti szaklap, a Művészet hasábjain az eseményt: „Talán sohasem nyilt meg fővárosunkban képkiállítás, a mely annyira fölcsigázta volna érdeklődésünket, mint a Budapesti Orvos-Szövetség műtárlata, a mely szeptember elejétől fogva két hónapon át a Műcsarnokba vonzotta a közönséget.

Szegény árvák és özvegyek felsegítésére rendezték s a nemes cél a legóvatosabb műbarátok gyűjteményéből is meg tudta szerezni a féltett kincseket, amelyek, szám szerint mintegy 870 darab, elfoglalták a Műcsarnok összes kiállítási helységeit. A szövetség végrehajtó bizottságának, de legfőképen dr. id. Elischer Gyulának érdeme hogy most egyszeribe megösmerkedtünk a főváros képgyűjtőivel. Általában csak néhány gyűjtő képtára volt eddig ismeretes, a többi elrejtőzött a nyilvánosság elől, nem nagyon mutogatta kincseit, nem beszéltetett róluk. S most íme a kiállítás katalógusa arra tanít minket, hogy szép fővárosunkban legalább százharminc olyan műbarát él, a ki rendszeresen gyűjti a műtárgyakat.” (2)

Persze Lyka sem rejtette véka alá, hogy a művek minősége ingadozó, találni köztük limlomot, hamisítványt, de valóságos gyöngyszemet is. A kiállításról szintén recenziót író Diner-Dénes József szerint ez nem is meglepő, hiszen az attribúció a tulajdonosokon múlt. (3) „A rendezőség a kiállított művek – a tulajdonosok által bemondott – valódisága és elnevezéseért felelősséget nem vállal” – állt feketén-fehéren a kiállítási katalógus bevezetőjében. (4) (A szakértés nem is lett volna lehetséges a közel ezer műtárgy esetében, a logisztika így is horrorisztikus lehetett, Elischer emberfeletti munkát végzett.)

A műtárgylista impozáns, egymást követi egy Vermeer-tájkép és egy Rembrandt-önarckép, egy Tiziano-féle tükrös Vénusz és egy Cranach Madonna, egy Ruysdael- és egy Courbet-táj, egy Velázquez-portré és egy Ribera-oltárkép. A tulajdonosok a korszak műgyűjtésének igazi nagyragadozói. Köztük találjuk a nagy arisztokrata műpártolót, gróf Andrássy Gyulát, őfelségét, Ferenc Józsefet (zömében kedélyes, korabeli magyar zsánerképekkel), a dúsgazdag polgári gyűjtőket, a – nemrég előkerült Vasari Madonnát is kiállító – Enyedi Lukács pénzügyminiszteri tanácsost (5), az iparbáró Kohner Adolfot, a szobafestésből milliomossá vált Scholtz Róbertet (6), a német vasút-milliomos Gerhardt Gusztávot és a közgazdasági szaktekintélyt, Kilényi Hugót. (7)

Kispályások és nagypályások
Nem káprázat a tárlatra összetrombitált árubőség. A téma legkiválóbb kutatóitól, Mravik Lászlótól és Sinkó Katalintól tudjuk, hogy ez volt a pár évtizedes hazai polgári műgyűjtés aranykorának a kezdete. (8) Diner-Dénes találóan jellemezte az anyagot: a flamand és a holland festészet a legmagasabb szinteken van képviselve, Itáliából viszont főként a másodvonal van jelen. (9) A Raffaello előtti olasz, a régi német vagy a klasszikus francia piktorok sincsenek sehol. Az ok egyszerű: ezek a magángyűjtemények túlnyomórészt a 19. század utolsó negyedében formálódtak, amikor a korízlés a németes realizmusnak kedvezett és még csak egy-két jó szimatú connaisseur – elsősorban az ifjú Andrássy Gyula gróf – talált rá a barbizoniakra és az impresszionistákra. (10)

Az orvostársadalom ekkoriban még nem tudott lépést tartani a dúsgazdag főrendiekkel és az iparbárókkal, bár illusztris tagjai – a liberális szakértelmiség nyugatias, polgári értékrendű képviselőiként (11) – érdeklődtek a képzőművészet iránt. Nem csak a kiállítás szervezésében főszerepet játszó Elischer Gyulára kell itt gondolnunk, jó pár doktor nevét ott találjuk a katalógusban, igaz, a többség még csak ismerkedett a műfajjal. Dr. Kétly Károly két képet adott be, egy saját magáról készíttetett portrét és egy – nagy bátorsággal – Nicolas Poussin műveként azonosított, klasszicizáló mitológiai jelenetet.

Dr. Nékám Lajos három Munkácsy-rajzzal szerénykedett, dr. Babarczi Schwartzer Ottó a kor divatos műcsarnokos piktorának, Neogrády Antalnak egy akvarelljével állt elő, dr. Pertik Ottó egy korabeli olasz művész, Nono Luigi rajzával, dr. Korányi Frigyes pedig Lotz Károly Ámor és Psyché című, szép kiállású olajfestményével. (12) Bár egyetlen vidékiként dr. Petz Lajos győri sebész főorvos egy tucat ismeretlen piktortól származó zsánerrel érkezett, dr. Morelli Károly pedig négy Keleti Gusztáv-képpel, (13) az orvos elit csak két igazán figyelemre méltó gyűjteménnyel büszkélkedhetett ekkoriban, az egyiket dr. id. Elischer Gyula (és családja) mondhatta magáénak, a másikat dr. Bókay Árpád. Kis jóindulattal hozzájuk csaphatjuk még a három Péteri-fivér apjuktól örökölt kollekcióját is.

Péteri Ignác, Ödön és Ferenc neve a téma kutatói számára nem teljesen ismeretlen. (Közülük Ignác csak az orvos, szerepelt is a kiállításért felelős bizottságban.) A műgyűjteményt apjuktól, Pétery (eredetileg Pfeffer) Ignáctól (1821–1892) örökölték, akit a kultúrtörténet dúsgazdag fővárosi fürdőtulajdonosként és a pesti szellemi élet nevezetes képviselőjeként tart számon. (14) A Diana-fürdőt megvásárló orvosdoktor nagypapa (szintén Pfeffer Ignác) antik szobrokat és római köveket gyűjtött. (15)

Az V. teremben kiállított, több tucat régi mestert felvonultató Péteri-gyűjteményben olyan nevekkel találkozunk, mint Hans Holbein, Lorenzo Lotto, Van Dyck, idősebb Lucas Cranach, Jean Siméon Chardin vagy id. Pieter Bruegel. Egy ilyen színvonalú műgyűjtemény biztos nem sikkadt volna el a művészettörténet-írás süllyesztőjében, ha ezek az attribúciók kivétel nélkül igaznak bizonyultak volna. Feltehetően a Péteri-fivérek egyik-másik festményére is gondolt Diner-Dénes, amikor a kiállítás kapcsán ezt írta: „Ismétlődött tehát az, a mit a múlt századok idevágó szokásáról írtunk.

Számos képet, a melyek bizonyos iskolához tartoznak, egyenest az iskola fejéről neveztek el, másokat, a melyeknek szerzője egy nagy mester környezetében volna keresendő, egyenest e nagy mester nevére kereszteltek. Megesett végre az is, hogy ügyetlen hamisítványokat díszítettek fel pompázó névvel.” (16)

Ez persze nem jelenti azt, hogy a láthatóan nagy financiális forrásokat mozgósító Péteri-kollekcióban ne lettek volna első osztályú darabok. Lyka például külön kiemeli Jan Kupecky elegáns önarcképét, sőt a Van Dycknak tulajdonított fehér csipkegalléros németalföldi asszonyt se véletlen reprodukálta a katalógus. A fivérek két év múlva vételre ajánlották az atyjuktól örökölt magánképtárat a Szépművészeti Múzeumnak. Az igazgató Térey Gábor – miután konzultált a bécsi Dorotheum szakértőjével – végül öt darab középkori német és németalföldi táblát vásárolt meg a közgyűjtemény számára. (17)

Köztük találjuk a „Jan van Eyck után” attribúcióval ellátott, kiváló késő gótikus keresztrefeszítést (18), valamint a Van Dyck helyett ma már Cornelis de Vos névvel ellátott csipkegalléros női arcképet. (19) A fennmaradt szakértői dokumentáció némiképp szigorúbban ítélkezett az anyagról, mint bizakodó tulajdonosaik, sok klasszikus festőt visszaminősített utánzóvá vagy követővé. (20)

Elischerék magánképtára
Még néhai Pfeffer Ignáccal járt a – Rostbeaf Clubbá alakult – Arany Fogpiszkáló Rend nevű kulturális találkozóhelyre a híres jogász, Goethe-szakértő és -gyűjtő Elischer Boldizsár a 19. század derekán. (21) Az ő unokaöccse volt a kiállítás fáradhatatlan főszervezője, dr. id. Elischer Gyula (1846–1909). A népes család szerteágazó műgyűjtő tevékenységét jól dokumentálta a szaktudomány, köszönhetően főleg annak, hogy a Goethe-anyag – a patrióta nagybácsi ajándékaként ingyenesen – a Nemzeti Múzeumban kötött ki, (22) a párját ritkító grafikai kollekció nagy részét pedig a magyar állam vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum számára. (23)

Dr. id. Elischer Gyula egyetemi tanár a századfordulós hazai orvoskör ismert és köztiszteletben álló egyénisége volt, tudományos cikkei és értekezései szakfolyóiratokban jelentek meg, de hivatása mellett tanult zenész, műkedvelő festő és persze kiváló műgyűjtő is volt. 1893-tól haláláig főorvosként vezette a budapesti Szent Rókus-kórház Szülészeti és Nőgyógyászati Osztályát, közben pedig elképesztő mennyiségű közéleti szerepet vállalt, egyesületekben vett részt, tudományos körökben buzgólkodott, pénztárosként szervezkedett vagy éppen ápolta a nagy előd, Semmelweis Ignác emlékét. (Az 1902-es kiállításon is szerepelt egy Semmelweis-portré, Than Mórtól.)

A közegészségügy terén végzett áldozatos munkásságáért nemesi oklevelet kapott, innentől viselte a thurzóbányai előnevet. Mindeközben ráért arra is, hogy németre fordítson egy Herczeg Ferenc-színdarabot, hogy sürgölődjön a Műbarátok Körében és az Országos Képzőművészeti Tanácsban, valamint hogy megszervezzen egy olyan grandiózus kiállítást, mint a műcsarnokbeli magángyűjtők tárlata.

A Budapesti Orvosszövetség védnöksége alatt megvalósult parádés tárlaton természetesen maga Elischer is részt vett. (Sőt nemcsak ő, hanem egész népes rokonsága.) A családi kollekció egyrészt örökölt képekből állt, másrészt kortárs magyar piktorok műveiből. Köztük függött négy tájkép Mészöly Gézától és egy pazar portré a doktor úrról, amit a nagy művészbarát, Benczúr Gyula festett. A mikszáthi termetű, joviális orvosdoktor széles, magyaros bajusszal, orrán szemüveggel terpeszkedik a karosszékben – atyáskodva a páciensek és a képzőművészek felett is.

A festményegyüttes legizgalmasabb darabja az angol társasági portré nagy sztárjának, Sir Thomas Lawrence-nek a Metternich hercege. A Felső-Magyarországon végleg elmagyarosodott, eredetileg német származású Elischer família egész véletlenül őrizte a Szent Szövetség diplomata-géniuszának képmását. Az egyik fiú, dr. Elischer Vilmos visszaemlékezéseiből ismerjük a történetet (24): a doktor úr a kerete miatt vásárolta meg a kandallókoromtól teljesen befeketedett képet, a koldusbotra jutott Zichy Ferraris Manó gróf elárverezett ingóságai közül.

Mivel az osztrák kancellár utolsó felesége egy gróf Zichy Ferraris-leány volt, nem kérdéses, hogy miként jutott el a kép Budapestre. A kisméretű portré minden bizonnyal az eredeti Lawrence-festmény vázlata. Már amennyire lehet itt eredetiről beszélni, a gyors kezű Lawrence három kópiát is készített a lábát hanyagul keresztbe vető, rendjelekkel dúsan kidekorált hercegről. (Az egyik jelenleg a windsori kastélyban, a másik a bécsi Kunsthistorisches Múzeumban található.)

Elischer papa gyűjteményének nem a festmények voltak az ékkövei. Monográfusának köszönhetően meglehetősen jól ismerjük gazdagon berendezett lakását, ahol Makart-stílusban egymás mellé zsúfolódtak a török szőnyegek, a régi bútorok, a kisplasztikák, a miniatűrök és a porcelánok. De az igazi kincs a grafikai gyűjtemény volt! Ez érthető okokból nem szerepelt az 1902-es festménykiállításon, pedig Elischer ugyancsak büszke volt rá. Az értő szemmel és kiváló szaktudással – főleg német aukciósházak kínálatából – összeválogatott anyag jóval ezer darab felett járt a századfordulón.

A tulajdonos előbb a Dürer-kollekció egy részét (119 lap) adta el a Szépművészeti Múzeumnak, kiegészítve az egykori Esterházy-gyűjtemény hiátusait, majd a Rembrandt-rézkarcok (245 lap) párját ritkító együttesét. (25) A megmaradt metszetgyűjtemény a fáradhatatlan nőgyógyász halála után a lipcsei Boerner árverezőháznál került kalapács alá, a nevével fémjelzett aukción 1911-ben, a műtárgyak maradéka pedig szétszóródott az örökösök között. (26) Egy 1928-as archív enteriőrfotón például ott látjuk Elischer Vilmos Gerbeaud-házban található lakásán édesapja nevezetes Metternich-portréját, valamint öt darab – 1902-ben ki nem állított – Markó Ferenc-festményét. (27)

A történelem hullámverésében
Elischerék nem számítottak kivételnek a századfordulós orvostársadalomban. A szintén illusztris értelmiségi körökhöz és egy kiváló orvosdinasztiához kötődő dr. Bókay Árpád (1856–1919) belgyógyász az 1902-es kiállítás egyik legnagyobb régimester-gyűjteményének volt a tulajdonosa. A lexikonok tanúsága szerint nemcsak gyógyszertan-tanár volt több egyetemen, de a szabadkőműves páholyok nagymestere, a Magyar Orvosi Archívum alapító-szerkesztője, számos élettani, gyógyszertani, patológiai és belgyógyászati tanulmány szerzője, de ő adta ki a – tárlaton szintén képeket kiállító Kétly Károllyal együtt – a Belgyógyászat kézikönyve sorozatot is. (28)

Sokszínű és gazdag életművének egyik termékeny mellékága volt a rangos műgyűjtemény felépítése. A műcsarnoki kiállításra kölcsönadott tizennégy festmény – egy Lotz Károly-kép kivételével – mind régi mestertől származik. Találunk köztük egy kérdőjeles Mányoki-féle Tudós arcképet, Jan van Goyentól egy hollandus tá- jat, egy csataképet a 17. századi Rómában dolgozó Guillaume Courtois-tól, de ott van a 17. századi Firenzében alkotó Francesco Furininek tulajdonított elegáns Női arckép is, valamint két katonás lovas jelenetet a 18. századi bécsi mestertől, August Quefurttól. Az izgalmas gyűjtemény további sorsáról nincsenek információink, bár Bókay doktor emlékét sokan őrzik szűkebb pátriájában, Pestszentlőrincen. (29)

Az első világháború és a gazdasági világválság nem tett jót a magángyűjtésnek. A recesszió és a pénzügyi válság következtében a betegbiztosítási rendszer is a csőd szélére került; a Gömbös-kormány megmentette a szisztémát a teljes összeomlástól, de cserébe – többek között – majdnem felé- re csökkentette az orvosok fizetését, a biztosítóknál alkalmazott orvosoktól pedig megvonta a magánpraxis jogát. (30) Az orvostársadalom jelentős részének életét a zsidótörvények is megkeserítették, a második világháború pusztításairól nem is beszélve. Az így-úgy megmaradt, csonka kollekciókkal a német és a szovjet műkincsrablás bánt el.

Az egyik legnagyobb veszteség László Fülöp közeli rokonának (31), dr. Laub Lászlónak a kiváló műgyűjteménye, a maga több mint harminc Mednyánszky-festményével, amelyeket mind a Vörös Hadsereg műkincsekre szakosodott különleges egysége tulajdonított el a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank páncélterméből. (32) A volt székesfővárosi főorvos – aki hivatását a ’40-es években származása miatt nem gyakorolhatta – gyűjteménye azóta is a Szovjetunió egykori területén várja a meglehetősen esélytelennek tűnő igazságszolgáltatást. (33) A viszontagságok ellenére a magyar orvosok nem hagytak fel teljesen a műgyűjtéssel, sőt a nagy korszakuk csak a második világháború után köszöntött be.


Jegyzetek:
(1) Az orvostársadalom nem volt járatlan a közművelődés kérdéseiben; a magyar műgyűjtés történetének egyik legkorábbi állomása 1846, amikor az Orvosok és természetvizsgálók társasága Kassán és Eperjesen vándorgyűlést tartott, többek között megtekintve – szakszerű vezetés mellett – Fejérváry Gábor archeológiai régiségekből álló különleges kollekcióját. (Sinkó Katalin: A magyar műgyűjtés 1850 után – a magángyűjteményi kiállítások tükrében. In: Válogatás magyar magángyűjteményekből. Magyar Nemzeti Galéria, 1981. október–november, 12.)

(2) Lyka Károly: Budapest magánképtárai. In: Művészet, 1902/5. 328–333. Nem ez volt az első (jótékonysági) magángyűjteményi kiállítás Pesten, de ilyen szabásút korábban nem rendeztek. (Lásd: Sinkó: i. m. 11–14.)

(3) Diner-Dénes József: Budapest magánképtárai II. In: Művészet, 1902/6. 403–411.

(4) A budapesti Orvos-szövetség védnöksége mellett rendezett Mű-kiállítás. A budapesti Orvos-szövetség kiállítás végrehajtó bizottságának kiadása, 1902, 3. (katalógus)

(5) A nemrég újrafelfedezett kép történetéhez lásd: Radványi Orsolya: Angyal szállt el felette – Egy elfeledett firenzei remekmű újrafelfedezése. In: Artmagazin, 2008/4. 19–23.

(6) Dr. Kovács Zoltán: Scholtz Róbert szobafestő magánképtára. In: Artmagazin, 2010/5. 84–93.

(7) A korszak műgyűjtőihez lásd (Sinkó Katalin idézett művén kívül): Mravik László: „...Hercegek, grófok, naplopók, burzsoák...” Száz év magyar képgyűjtése. In: Modern magyar festészet. 1892–1919. Szerk. Kieselbach Tamás. Kieselbach Tamás kiadása, Budapest, 2003, 10–34.

(8) Mravik: i. m. 10-12.; Sinkó: i. m. 17.

(9) Diner-Dénes: i. m.

(10) Sinkó: i. m. 19.

(11) Vö.: Kovács M. Mária: Liberalizmus, Radikalizmus, Antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Helikon Kiadó, 2001.

(12) A katalógus említi az előkészítő bizottság tagjai között a következőket: Dr. id. Elischer Gyula, Dr. Kétly Károly, Dr. Babarczi-Schwartzer Ottó, Dr. Bókay Árpád, Dr. Nékám Lajos, Dr. Péteri Ingácz és Dr. ifj. Elischer Gyula. Az orvosok között említi még Korányi Frigyest, Ónodi Adolfot és Pertik Ottót egy idevágó tanulmány (Szállási Árpád: Rembrandt, Dürer, Goethe és id. Elischer Gyula (1946–1909)) A népes Korányi család (eredetileg Kornfeld) – a kiegyezés utáni pesti orvosszakma egyik legnagyobb alakjának, dr. Korányi Frigyesnek a fiai – hatalmas műgyűjteményt halmoztak fel, főleg gótikus szobrokból és keleti műtárgyakból. (A kollekció szomorú sorsáról lásd: The „Sacco di Budapest” and Depredation of Hungary. 1938–1949. Összeállította: Mravik László, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1998, 353–361.)

(13) Vö.: Dr. Szállási Árpád: Műgyűjtő és -értő régi magyar orvosok. In.: Orvosi Hetilap, 2011. július 10. (28. szám), 1133–1136.

(14) Mravik: i. m. 14.

(15) Buza Péter: Diana a Roosevelt téren. Mindmáig nem rendeződött a Pest híres fürdőjét díszítő műalkotások sorsa.

(16) Diner-Dénes: i. m.

(17) Radványi Orsolya: Térey Gábor (1864–1927) – Egy konzervatív újító a Szépművészeti Múzeumban. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2006, 76–77.

(18) Jan van Eyck-másolat (?): Keresztút, tölgyfa, 97 x 130 cm, Szépművészeti Múzeum (ltsz.: 2531)

(19) Cornelius de Vos (?): Női portré, olaj, vászon, 58 x 47 cm, Szépművészeti Múzeum (ltsz.: 2533)

(20) Radványi: Térey Gábor... i. m. 213-214.

(21) Mravik: i. m. 14.

(22) R. Marth Hildegard: A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának Goethe-gyűjteménye. In: A Magyar Tudományos Akamédia képzőművészeti kincsei. Szerk. Papp Gábor György – András Edit. Budapest, 2004, 53–55.

(23) Juhász Sándor: Egy gyűjtő portréja. Dr. Elischer Gyula és gyűjteménye. Magánkiadás, 2007

(24) Juhász: i. m. 11.

(25) Uo. 22.

(26) Lásd a témához még: Juhász Sándor: „A magánosok legkiválóbb műkincseinek az ország bir- tokába kell átmenniök...” Az Elischer-gyűjtemény metszetei. In: Artmagazin, 20....3évf/4. 52–55.

(27) Juhász: Egy gyűjtő portréja..., 21.

(28) Új Magyar Életrajzi Lexikon. I. Főszerk. Markó László. Magyar Könyvklub, 2001, 817–818.

(29) Lásd például Bókay Árpád Általános Iskola

(30) Kovács M.: i. m. 140.

(31) Kempelen Béla: Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok. II. A szerző kiadása, Budapest, 1938, 147. 32 The „Sacco di Budapest” and Depredation of Hungary. 1938–1949, 362–367.

(33) Lásd: Mravik László: A holokauszt hosszú árnyéka. I. A nagy bankrablás, 1945. In: Artmagazin, 2004/1. 12.

Full 002433
Full 002434
Full 002435
Full 002436
Full 002437
Full 002438
Full 002439