Tanárok a Képzőművészeti Egyetemen I. - Károlyi Zsigmond

Iványi Bianca

Lapunk új sorozatot indít a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanárairól: szeretnénk bemutatni művészetüket, hatásukat tanítványaikra. Sorozatunk első része Károlyi Zsigmondról, a festő tanszék vezetőjéről szól.

KÁROLYI ZSIGMOND: G33 
olaj, vászon 39x29 cm
 
Károlyi Zsigmond 1976-ban végzett a főiskolán, Sarkantyú Simon osztályában, de igazán nagy hatással Erdély Miklós volt rá. 1976-1981 között művészettörténetet tanított a Kirakatrendező és Dekoratőr Szakmunkásképző Iskolában, 1981-1987-ig rajztanár a Képzőművészeti Szakközépiskolában, majd 1987-1991 között a Magyar Iparművészeti Főiskola adjunktusa. 1990-től osztályvezető tanár a Képzőművészeti Egyetemen, 1998-tól a festő tanszék vezetője.
 
A művészeti oktatásban 1990-re már elkerülhetetlenné vált a korábbi időszak korlátoltságban megcsontosodott szemléletével való szakítás, és számos új, avantgárd művész került a tanári karba, Károlyi mellett például Maurer Dóra, Peternák Miklós, Sugár János. Károlyinál a főiskolai tanítás megkezdése időben egybeesett a monokróm festészet iránt mutatott érdeklődésének intenzívvé válásával, s mivel azt kellett tapasztalnia, hogy itthon - ellentétben a nyugat-európai és tengerentúli művészeti oktatási szisztémával - nem tanítottak absztrakt festészetet, ezért a pedagógiai munkát most első ízben összekapcsolta az őt foglalkoztató művészi problémákkal, és bevezette a főiskolán a monokróm festészeti programot. A monokromitás, vagyis a radikális színredukció lehetőséget ad arra, hogy a lényegi dolgokra koncentrálódjon a művész figyelme, és konceptuálisan közelítsen tevékenységéhez. A festészet kiindulópontjának keresése, a festészet maga, mint a kép témája - mindezek a monokróm festészet lényegi elemei.
 
KÁROLYI ZSIGMOND: Önarckép-vázlat (Malcolm Morleynek) 1975 
Fotó 12,3 x 9,8 cm
 
A hetvenes évek neoavantgard művésznemzedékének tagjaként (Rózsa presszó) munkáit a konceptuális szemlélet határozta meg. A hagyományos értelemben vett képek mellett fotókkal, objektekkel foglalkozott, filmeket, performanszokat készített. A nyolcvanas évek elején megjelenő új festészeti tendenciák őt sem hagyták érintetlenül, mindinkább a festészet felé fordult, ám megmaradt az elméleti kérdések iránti érdeklődése. Műveiben univerzális, a keleti bölcseletet és a hegeli filozófiát magában foglaló gondolkodásmód testesül meg. Alapvetően a természetes és mesterséges képi világ, a festett és gépi kép, tágabb értelmezésben a valóság és művészet viszonyát vizsgálja, változatos vizuális megoldásokkal. Meglehetősen összetett, ugyanakkor rendkívül festői fogalmazásmódot alakított ki. Festményei egyszerre intellektuálisak és anyagszerűen érzékletesek.
 
A nyolcvanas években készült festményei stiláris tekintetben oldottabbak, ám szellemi minőségben a korábbiak folytatásai, fő problémájuk a kép, mint fizikai tárgy. Fotó alapú festményein a tárgy képpé alakulását demonstrálta, az összetett jelentésű „X"-jel segítségével, mely valóságos tárgyak (építészeti állványok) formáját idézi, de egyben szimbolikus értékkel bír. Sorozatos alkalmazásával a valóságos és virtuális (művileg, vagy művészileg megalkotott) vetületek viszonyát vizsgálta. Olaj-vászon képeit is végigkíséri ez a motívum (itt az építkezéseken ablaküvegekre festett „X"-re utal) mint festői gesztus. A kínai tangramjáték geometrikus elemeinek felhasználásával hasonló dilemmát vetett fel, úgynevezett tangram-képein a festett motívumok a kép külső formáját is meghatározták; a kép tárgya és a megfestett tárgy azonossá vált. Egyidejű létezésük ellentétét többek között festői megoldásokkal, érzékletes képfelülettel, lecsurgó festékkel, fokozott fényhatásokkal hangsúlyozta.
 
Az évtized közepétől festett táblaképei visszafogott, monokróm színvilágukkal egy végletekig puritán gondolkodás- és fogalmazásmód megvalósulásai. Továbbra is a kép mibenléte, önálló fizikai létezése foglalkoztatta, igyekezett megszabadítani minden eszmei vonatkozástól, függetleníteni az ábrázolás tárgyától - vagyis objektként működtetni. A vászon fakturális hatásként érzékelhető szövésmintája - amely éppúgy a látvány része -, az ecsetszálak, a festésnyomok, vagy a festékrétegbe hasító erőteljes, sáv vagy kereszt formájú ecsetvonások ismét a kép és valóság viszonyára utalnak, például ha ezeket a vonásokat a semleges, természetesnek tekintett háttér akaratlagosan létrehozott alakzataiként szemléljük. A képek vastagsága, változó megvilágításuk, a mozgalmas felületi hatások összetett struktúrát mutatnak, amelyet a szín lefojtottsága nem mérsékel, inkább kiemel.
 
KÁROLYI ZSIGMOND: Alvó fiúk 1998 
olaj, vászon 70 x 100 cm
 
Az évtized közepétől, nagyjából 1995-től, gyökeresnek tűnő fordulat következett be pályáján: élénk színvilágú, oldott, figurális képeket kezdett el festeni. Ezeken saját két gyerekének játékai tűnnek fel különböző elrendezésben, legtöbbször erőteljes színű ornamentális, ritkábban semleges, korábbi monokróm felületeire emlékeztető háttér előtt, vagy e kettőnek, mint előtér és háttér kombinációjában. Képei formai tekintetben klasszikus táblaképek, mégsem tekinthetők hagyományos csendéleteknek, mert nem holt tárgyakat ábrázolnak, de mint tárgyegyüttesek nem alkotnak szokványos életképeket sem, mert reális közegükből kiszakítva jelennek meg. Ennek látszólag ellentmond a ritkán felismerhető közvetlen környezet (szék vagy asztal), a véletlenül otthon a szeme elé kerülő tárgyakból konstruált hátterek (takarók, terítők, szőnyegek talált ornamentikája), ám a gyakorta alkalmazott szűk képkivágatok, a figurák furcsa viszonylatai, az elnagyolt megfestés elidegenítő effektként működnek. Az ábrázolt tárgyak új minőségben jelennek meg: egy absztrahált világ motívumaiként, néhol teljesen átlényegítve, egy meghatározhatatlan, szinte kozmikus dimenzióba emelve.
 
Károlyi festészeti problémákat vet fel új képein is, ám ezek, a korábbiakkal ellentétben, alapvetően a látvánnyal foglalkozó, műfaji kérdések: például mozgalmas fényeffektusok, eltérő színhatások, műtörténeti korszakok változatos festészeti módszerei. A konceptuális réteget itt az elidegenítés gesztusa jelenti. Meglepően új stílus- és motívumviláguk ellenére e művek kapcsolódnak Károlyi Zsigmond régebbi munkáihoz - a virtuális és a való világ közötti viszony figurális festői megjelenítése az életmű logikai folytatását jelenti. Festészete éppen emiatt a többrétegűség miatt számos kapcsolódási pontot kínál, az alkotói életpálya következetes, koncepciózus alakítása, ugyanakkor nyitottsága olyan értékeket mutat fel, amelyek tanítványai számára is meghatározóak.
 
KÁROLYI ZSIGMOND: Mr. Maci-Mucli és Tsai 2001
olaj, vászon 70x70 cm
 
A Károlyi-tanítványok közül Braun András munkáiról e számunk 70. oldalán külön cikk szól, Erdélyi Gábor és Káldi Kata műveit viszont azért marad-e cikken belül, mert náluk sokkal egyértelműbben felismerhető a Károlyi-iskola, és mert ők sokáig megmaradtak monokromitás mellett.
 
Erdélyi Gábor 1995-ben fejezte be egyetemi tanulmányait, 1997-ben szerzett másoddiplomát. Művei gondolatilag összetett, kivitelezésükben finoman cizellált alkotások. Egyszínűre festett vagy kevés színre redukált vásznait finom árnyalati eltérések, fakturális hatások teszik alig észrevehetően, „visszafogottan mozgalmassá". A fényhatásoknak és a különböző nézőpontoknak köszönhetően a vászon mindig más „képet" mutat, amelyet különféle fénytörő, irizáló anyagoknak, selymeknek a festett vászonra rétegezésével fokoz.
 
A képfelület legfelső rétege alól átsejlő formák nem az elrejtés, hanem éppen a feltárás, megmutatkozás szándékát sugallják. Valóban, a nézőben a festett motívumok lefedésének „tettenérése" a kitárulkozás, a képi és szellemi kinyilatkoztatás érzését kelti. Megfogalmazása szerint ezzel „a felmutatott-rejtőzködő, a látható-láthatatlan, a bizonyos-bizonytalan, a lényeges-lényegtelen határmezsgyéjére irányítja a figyelmet", és izgalmas feszültséget kelt a kép látszólag tartózkodó megjelenése és a kibontakoztatás izgalma között. A felderengő formák különböző természetes alakzatokra, napkorongra, falevélre, a leghétköznapibb tárgyakra, mondjuk egy asztalra, vagy éppen egy koponya részletére is utalhatnak. A festő - nem kevés élcelődéssel - a képkészítéssel kapcsolatos gyakorlati problémákra, a festék megfolyására, a nedvesség folyamatos felszáradására is céloz velük. Néhol a kép felső peremére biggyesztett harmatcseppre emlékeztető üvegpöttyökkel játékosan a természetutánzás, imitáció sarkalatos festészeti paradoxonát feszegeti.
 
A festmény és plasztika határán mozgó munkáival a kép elvont, eszmei értékét gyakran ütközteti tárgyiasságával, számára ilyenkor az szó szerinti műtárgyat jelent. A festett kép határait „betűrt vásznaival" járja körül mintegy letapogatva azt, pozícióikat variálva játékba kezd a képet alkotó vászonnal és vakrámával.
 
ERDÉLYI GÁBOR: Tindál előtt narancssárga 2004
olaj, selyem, akril, vászon
 
Erdélyi Gábor képei nem egyszerűen érzékletesen megfestett monokróm felületek. Ugyan a felszíni hatások érdeklik, de nem a lendületes festékrétegek anyagi érzékiessége, hanem a rétegek egymásra helyezésével, áttűnésével lassan, átgondoltan kialakuló látványvilág, amely nemcsak intellektuális tapasztalatot jelent, hanem szinte romantikus hangulatot kelt szemlélőjében.
 
Erdélyi Gábor képeit rendszeresen állítja ki a Vadnai Galéria, emellett számos egyéni és csoportos tárlaton vett részt (például Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros, Fészek Galéria, Műcsarnok, Ernst Múzeum, MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény). 1999-ben a velencei biennále egyik magyar résztvevője volt. Többek között Barcsay-díjat és Derkovits-ösztöndíjat kapott, emellett nemzetközi elismeréseket és a Magyar Aszfalt Festészeti Kft. különdíját nyerte el. Képei több hazai közgyűjteményben megtalálhatók.
 
Káldi Kata 1994-ben végzett az egyetemen, majd kétéves posztgraduális képzésben vett részt. 1996-ban a Nürnbergi Akadémián folytatott tanulmányokat. 1997-ben Derkovits-ösztöndíjat kapott és ugyanebben az évben elnyerte a Magyar Aszfalt Kft. különdíját. Egyéni kiállítása volt a Várfok Galériában, de más kiállítóhelyeken is szerepeltek művei itthon (többek között a Liget, a Stúdió Galériában, a Galéria 56-ban, csoportosan a Műcsarnokban, a Ludwig Múzeumban) és külföldön (Akademie der Bildenden Künste, Nürnberg; Museum für Moderne Kunst, Frankfurt).
 
Képei egyszerre tárgyiasultak és elvontak. Többnyire egy szín árnyalataival festi közvetlen környezetében található, személyes használati tárgyait, köztük a legbanálisabb dolgokat, cipőket, súlyzókat, vasalót, edényeket, a mindennapok szertartásainak kellékeit. Ezeket megszokott környezetükből kiszakítva homogén, tiszta felületre helyezi, néhol alig észrevehető körvonallal a háttérből kiemelve, vagy vastag olajpászmák eltérő tónusaival kirajzolva, másutt határozott, eltérő színű ecsetvonásokkal elkülönítve. A tárgyak és környezetük közötti egyensúly megbillen.
 
A képalkotás minden mozzanatában az ezekhez hasonló feszültségek, ellentétek foglalkoztatják. Művei megjelenítésükben tőmondatszerűen egyszerűek, de állításuk a motívum és környezete közötti diszharmónia miatt megkérdőjeleződik, így bonyolultakká és bizonytalanná válnak, miként nézőjük is: mit keresnek e megfoghatatlan, szinte misztikus térben ezek a kézzelfogható és hétköznapi dolgok?
 
Némely képén e kettősség feszültségét fokozza a tárgyak megkétszereződése (tükröződése, árnyékvetése) vagy két egymáshoz nem illő tárgy (például szőlő és vasaló) különös párosítása által, ily módon a tárgyak egymás közötti viszonya is kérdésessé és kétségesé válik.
 
A valóságos és az irreális, a figurális és az absztrakt, a forma és tartalom kapcsolata, egyensúlya vagy diszharmóniája - mind elvont felvetések, a modern festészet alapkérdései. A hétköznapi tárgyak mint témaválasztás is ennek egyik eleme, mellyel műveit aktualizálja és meghitté teszi. A tárgyak mellett növények, virágok, táji elemek, épülettöredékek , az őt körülvevő mikrovilág is megjelenik festményein.
 
Képi világa a helyenként nyers, durva ecsetkezelés ellenére letompított, halk. A jól látható ecsetnyomok érzékletessé teszik a felületet, kirajzolják a tárgyak formáit, valójában maguk a tárgyak. Ezzel is festészetelméleti kérdésekhez érkezünk: a témával dúsított elvont képfelület helyett a képet tárgyként kell szemlélnünk.
 
Csendéletei, tájképei nem rideg tárgyábrázolások, hanem egyéniségének érzékeny kivetülései. Újabban az eddigieknél oldottabb és színesebb képeket fest, főleg tájképeket, amelyekkel új dimenziók nyílnak meg festészetében.
 
Az itt bemutatott alkotók - tanár és tanítványai egyaránt - közösek abban, hogy a kép eszmei és tárgyi jelentőségét vizsgálják. A kép lezárt forma, szó szerint vett műtárgy, amelynek határai vannak, és ezek között a határok, vagyis a képszélek között nyílik lehetőség a „mű" létrehozására, amely a „tárgy"-ra kerül rá, s attól elválaszthatatlanná válik. Lehet próbálkozni a határok áthágásával, megtoldásával — amelyre találunk példát Erdélyi Gábor kísérleteiben -, de mindez a kép törvényszerűségeinek elismerésével történik. Káldi Kata ezt így fogalmazta meg: „A szabadságot lehet megtapasztalni egy adott felületen a vászon szélei között, amelyeket az ember elfogad mint korlátait." A határokon belüli határtalan szabadság, tehetség és képzelőerő mindaz, melyekkel az itt bemutatott alkotók rendelkeznek.