Charles Foster Kane, az Aranypolgár, London zárkózott Medicije, avagy a művészvilág Gordon Gekkója? – Charles Saatchi
Entz Sarolta
Saatchi időről időre közkedvelt témájává válik a médiának. Mindenféle médiumnak: a tévétől a komoly napilapokon át a bulvársajtóig. Egy időben rengeteg kritika érte, mostanában pedig azt kérdezgetik, vajon milyen lenne a brit kortárs művészeti élet nélküle, létezne-e egyáltalán? Egyesek azt is felvetik, hogy talán a Tate Modern létrejötte is az ő tevékenységének közvetett eredménye. Az tény, hogy az 1997-ben Saatchi fiatal brit művészeiből (YBAs-Young British Artists) megrendezett Szenzáció (Sensation) c. kiállítás a londoni Royal Academyn sok mindent megváltoztatott.
Elsősorban a nagyközönség viszonyát a kortárs képzőművészethez, mert az erről addig nem is nagyon tudott, mármint hogy van olyan, hogy brit kortárs képzőművészet. A Szenzáció által kínált szenzációk pedig meghozták a rengeteg cikket és beszámolót, aminek eredményeképp Angliában a taxisofőrtől a minisztériumokig mindenki Saatchi művészeiről beszélt. És valóban szenzációsak voltak a szónak nem csak a pozitív értelmében.
A hírhedt gyerekgyilkos, Myra Hindley portréja, amit színes gyerekkezek mozaikjából épített egybe Marcus Harvey, vagy Chris Ofili elefánttrágyából felrakott fekete Madonnája céltudatosan nyugtalanították a nézelődőt. De Damien Hirst férgekkel és legyekkel vitrinbe zárt rohadó marhafeje, Sarah Lucas a meztelen nőiséget kommentáló két tojásból és egy kebabból készült installációja, Tracy Emin sátra vagy a Chapman fivérek péniszorrú babái is méltán keltettek megütközést a szenzáció hírére sereglő tömegekben.
És valóban tömegek nézték meg a kiállítást, 300 000-es látogatottságával sokáig ez volt a legtöbbek által megtekintett kortárs kiállítás Angliában. És nem csak Angliában. A kiállítás Berlinben óriási siker volt, New Yorkban nagy felfordulást okozott, olyannyira, hogy a kiállító Brooklyn Museum of Arttól egy időre megvonták az állami támogatást, az Ausztrál Nemzeti Galéria pedig egyszerűen elutasította a kiállítás bemutatását.
Ettől kezdve mindenki kíváncsi volt arra, hogy Saatchi mit csinál. Első galériáját egyébként 1985-ben nyitotta meg Észak-Londonban, egy volt festékgyár épületében. Ez volt a második művészeti hellyé alakított ipari épület Angliában, ahol az akkori Amerika errefelé ritkán látott fontos művészeit mutatta be (Cy Twomby, Jeff Koons, Andy Warhol, Bruce Naumann vagy Richard Serra). Aztán jöttek a britek.
A 90-es évek elején Saatchi eladta az amerikai műveket, és elkezdte felkutatni az 1988-ban a londoni dokknegyedben látott Freeze c. kiállítás fiatal brit művészeinek munkáit Kelet/Dél-Londonban, az alkotók által működtetett ad hoc galériákban. És talált. És vásárolt, hogy aztán kiállíthasson. Ha a ’90-es évek elején az ember ellátogatott Saatchi St John’s Wood-i galériájába és megnézte az új szerzeményeket, az angol avant-gárddal szembesült.
Saatchi olcsón vásárolt, és a ’97-es kiállítással megalapozta művészeinek sztárságát. Mondhatnánk, jó marketinghúzás volt. Hiszen amikor 2005-ben eladta őket, már nagy hasznot hoztak neki. Csak egy példa: Marc Quinn saját fagyasztott véréből faragott fejszobrát (Self, Önmagam) 13 000 fontért vette, majd 2005-ben egy amerikai gyűjtőnek 1,5 millió fontért adta el. Ez az a fajta, értéknövekedésből származó haszon, amiről a tőzsdecápák álmodnak.
Nem csoda, hogy a művészeti piac (a Tőzsdecápák (Wall Street) c. filmből ismert) Gordon Gekkójaként emlegetik időnként. Az ilyen húzásaival valószínűleg Saatchi is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy manapság rengeteg gyorsan meggazdagodott befektetőből és brókerből lett gyűjtő, méghozzá kortárs-gyűjtő. Saatchi ennek pedig örül, mert a művésznek az a jó, ha gyűjtőből minél több van. Ettől függetlenül őt nem elsősorban a profitnövekedés motiválja, sőt.
Ezekhez képest Saatchi régi vágású gyűjtő, aki mellékesen ért a marketinghez és a közönséghez (ami nem csoda, miután egy időben övé volt a világ legnagyobb reklámcége), a célja pedig az, hogy, amit gyűjtött, azt megmutathassa, felvághasson vele.
Mindez azonban Saatchi igazságának csak egy szelete, Saatchi ugyanis hivatásos népművelő is. Saját bevallása szerint 1985-ben azért nyitott galériát, hogy a brit közönség kortárs képzőművészethez való egészségtelen viszonyán javítson. A kortárs művészet propagálása folyamatosan foglalkoztatja (nyilván némi érdeke is fűződik hozzá, de a cél szent, sőt az eszközök is, a haszon pedig melléktermék), olyannyira, hogy legújabb, harmadik galériáját mindenképpen úgy akarta megnyitni, hogy az ingyenesen látogatható legyen. És az is lett, köszönhetően a New York-i Philip de Pury aukciósház támogatásának, amiért cserébe Saatchi csak rajtuk keresztül értékesít. És nemcsak ingyenes, de rengeteget van nyitva, ez Anglia leghosszabban nyitva tartó művészeti helye.
A helyszín London belvárosa, Chelsea; a csillogó boltjairól híres Kings Road mellett, a yorki herceg eredetileg 1000 katonaözvegynek és árvának épített kaszárnyája. György-kori épület, hatalmas klasszicista dór kapuzattal, szép füves-fás környezetben – remek hely a kortárs művészet új panteonjának.
A klasszicizmus belül eltűnik, átveszi a helyét a 20. században kitalált „white cube” elegáns funkcionalizmusa: három szinten 13 szépen fölfűzött tér, különböző kapacitással, diszkrét és a művészet élvezéséhez legmegfelelőbb felső világítással. Meg is van elégedve vele az összes londoni kritikus. Ami a kiállításokat illeti – persze – már nem ilyen egybehangzóak a vélemények. Az első várva várt kiállítás 2008 októberében nyílt A forradalom folytatódik – új művészet Kínából címmel. Na, a kínai kortárs az, amit nem Saatchi fedezett fel és már legalább öt éve járja diadalmas útját Nyugaton (a világ 20 legdrágább művészéből per pillanat 11 kínai).
Saatchi mégis az újonnan összeszedett kínai művészeivel nyitott – ha kicsit késve is, de fontosnak tartotta, hogy bevásároljon az ázsiai ország művészetéből; mégpedig azért, mert Kína a világ leggyorsabban növekvő gazdasága, ami a művészet jövője szempontjából nem mellékes. „Ötven év múlva az unokáink mind kínaiul akarnak majd beszélni” (Saatchi).
A már-már kissé unalmassá vált Zhang Xiaogang és Wang Guangyi mellett a kiállításon megmutatkozott azért Saatchi sajátos ízlése is. Az az ízlés, ami szereti a gyors, vizuális csattanókra épülő műveket, az időnként durva és groteszk megfogalmazásokat, ami miatt sokan kritizálták is Saatchit, mondván eltorzítja a művészeti kínálatot. Voltak tehát Ron Mueck-es tromp l’oeil szobrok, gigantikus installációk és a sanghaji híres Jin Mao-tornyot kefélő óriásszamár.
A kiállítás azért élvezetes volt és olyan műveket is felsorakoztatott, amik túlmutatnak a kínai kultuszminisztérium által propagált kirakatművészeten. Mivel a művek jó részén az amerikai pop-art mellett a fiatal britek hatása látható, érdekes lehet a gondolat, hogy a kiállításon szereplő művek egy részének létrejötte közvetetten Saatchinak köszönhető… – talán ez is közrejátszott abban, hogy épp ezzel a kiállítással nyitotta meg új galériáját?
A második kiállítás idén februárban nyílt Leleplezve – új művészet a Közel-Keletről címmel. Ez már inkább a Saatchihoz illő terra incognita, ahova bevezeti a látni éhes látogatót. Izgalmas terület, és ezek a művészek sokkal otthonosabban kezelik a művészet nyugati nyelvét, mint a kínaiak – nem csoda, hiszen a Nyugat mindig is hatással volt a régió művészetére, és persze fordítva is. Itt is találkozunk vizuális trükkökkel, nagy installációkkal, de amit Iránról és Palesztináról megtudunk, elgondolkodtató és bizonyos mértékig felforgatja, felvilágosítja a hírek torz tükrén keresztül megismert országokról alkotott elképzeléseinket.
Mindkét kiállítás amolyan félig-didaktikus típusba tartozik, amikor a kiállított művek teljességre törekednek egy témában, nem egy-egy művészt, hanem egy szélesebb kategóriába tartozó művészcsoportot vagy még inkább műcsoportot mutatnak be. Ez az irány már korábban is látszódott Saatchi gyűjtési és kiállítási stratégiáján. Mindenképpen ilyen volt a 2004 végén megrendezett A festészet diadala (Triumph of Painting) c. kiállítás, amivel nemcsak egyszerűen be akarta mutatni újonnan bevásárolt festményeit, hanem fel akarta hívni a figyelmet egy a „kihalás szélén” álló műfaj létjogosultságára; be akarta bizonyítani, hogy amikor a múzeumok nagy része mindenféle installációs videó-, fotó- és médiakiállításokkal van tele, a kor problémáira igenis a festészet is megfelelő, ha nem jobb válaszokat ad.
Kinyitni a nagyközönség szemét és szemléltetni az újat. Az „új” Saatchi mániája, az ősszel megnyílt galériának is az a célja, hogy olyan új, „fiatal” művészetet mutasson be, amit a Tate-hez hasonló mamutintézményeknek lassú mozgásuk miatt nem áll módjukban frissiben kiállítani.
Ezért hát a kínaiak és a Közel-Kelet. A sor pedig folytatódik majd Indiával, az új szobrászat bemutatásával stb.
És Saatchi népművelő tevékenysége sem áll le. A galéria termei nyújtotta lehetőség ugyanis nem elég neki. 2006 májusában indította el új honlapját, ahol a művészet demokratizálásának égisze alatt művészek ingyen rakhatják ki műveiket, és a galériás sarc nélkül közvetlenül adhatják el gyűjtőiknek. Azért, hogy az olyan művészek is megkapják a bemutatkozás esélyét, akik a kapcsolatrendszer hiánya vagy bármi más miatt maguktól sosem jutnának be a művészeti piac forgatagába.
A honlap nem egyszerű piac, hanem egy virtuális művészeti világ, amely nemcsak lehetőséget ad, de aktívan segít is: meg lehet nyerni „A hét művésze” címet, egyesek műveit kiválaszthatja egy-egy kritikus és akár nemzetközi művészeti vásárra is eljuttathat néhányakat. Beszámol a világ történéseiről, a megnyitó buliktól a fontos művészeti eseményekig, olyan kritikusok jelentetnek meg rajta cikkeket, mint a New York-i Jerry Saltz és megtalálhatók rajta a világ minden részéről származó galériák, múzeumok, művészeti iskolák és ösztöndíjak. A honlap naponta 70 millió találatot kap, amivel a világ leglátogatottabb művészeti honlapjává vált.
De Saatchi még tovább készül menni. A cél, hogy megtalálja az Angliában bujkáló újabb „Damien Hirstöket”, a felfedezetlen új tehetségeket. És ezt hogyan lehet a leghatásosabban elérni úgy, hogy még közben a kortársat is propagálja, ha nem egy „Megasztár” típusú tévéműsorral? A kritikák záporoznak, de vajon a végén nem megint Saatchinak lesz-e igaza, és megtalálja a képzőművészet Leona Lewisát?
Saatchi sikerének kulcsa talán az lehet, hogy folyton képes magának új realitásokat teremteni. Ahogy képes arra, hogy kilenc hónapon keresztül kilenc tojáson éljen mindennap csak hogy lefogyjon, rendelkezik annyi szabadsággal, hogy olyan műveket kezdjen el vásárolni, amilyeneket addig senkinek eszébe sem jutott, fölfedezze az internetben rejlő lehetőséget és azt annak legvalóságosabb természete szerint használja, vagy arra, hogy gyűjteményét szinte közszolgálati módon kezelje. És akkor most mindenki eldöntheti, hogy Saatchi a művészvilág Gordon Gekkója vagy inkább a 21. század haladó Medicije.
Saatchi Galériák
(rövid áttekintés)
1985–2004
London, St. John’s Wood, Boundary road, 2780 nm. Az épület tágas fehér tereivel újdonságszámba ment Londonban, a kiállítások nem kevésbé. Az épület galériaként 2003-ig működött, onnantól raktárként funkcionált. Egy szomszédos raktár meggyulladása miatt 2004-ben leégett, számos művet elpusztítva Saatchi gyűjteményéből, köztük Tracy Emin Everyone I have Ever Slept With 1963–95(Akikkel lefeküdtem 1963–95, a sátor), illetve a Chapman fivérek Hell (Pokol) c. installációját, összesen kb. 50 millió font értékben.
2003–2005
London, déli part, volt megyei városháza épülete az Aquarium és egy állandó Dalí-kiállítás mellett, 3700 nm. A galériát az épület lambériázott belseje miatt nem túl hízelgően „koporsó”-nak nevezték. Rengeteg negatív kritikát kaptak az itteni kiállítások, főleg a hely alkalmatlansága miatt. Innen vetették le majdnem Tierney Gearon amerikai fotóművésznő képeit gyermekpornográfiával vádolva őket. 600 000-en látogatták meg évente. 2005-ben részben a japán bérbeadókkal folytatott folyamatos pereskedés miatt bezárta. Ekkor eladta a fiatal brit gyűjtemény maradék darabjait Richard Wilson olaj-installációja kivételével. És majdnem letétbe helyezte egész gyűjteményét a Tate-ben.
2008
London, Chelsea, Duke of York Headquarters. 4500 nm-es területével ez az eddigi legnagyobb galéria. A kínai kiállítást négy hónap alatt 525 000-en nézték meg. (A Tate Modern látogatottsága egy év alatt négymillió.)
Saatchi honlapja
www.saatchigallery.com – A honlapon keresztül az első évben kb. 130 millió dollárnyi értékben folyt kereskedés, és a művészek száma azóta megduplázódott, jelenleg több mint 120 000-en találhatók meg rajta. A honlapon eladni és venni is ingyen lehet és nincs rajta reklámfelület sem. A fizetés, más online piacokhoz hasonlóan egyszerű Paypal rendszerrel működik. Nemcsak a kereskedelmet, de a művészek közti kommunikációt is elősegíti, lehetővé teszi. Idén januártól Saatchi elindította kínai nyelvű változatát is.
Április 15-én indul a honlap óriásplakátos kampánya Angliában, hogy minél több művészhez és minél több gyűjtőhöz eljusson a híre, és ezzel lehetőséget biztosítson a megjelenésre és az olcsóbb gyűjtésre. Olvashatunk rajta sikertörténeteket is arról, hogy kinek mennyiben segített a honlaphoz való csatlakozás.
Magyarországról 14 galéria van fent a honlapon.