AZ ÖTVENES ÉVEK BÉLYEGE

Szocreál grafikák Miskolcon

Mélyi József

Az ötvenes évek fogalmát gyakran bélyegzőként használjuk. Bizonyos értelemben persze minden fogalmunk és minden múltat összefoglaló mondatunk olyan, mint egy stempli: egy rövid, érthető és könnyen ismételhető meghatározással próbáljuk összefogni a széttartó emlékeket, illetve megkíséreljük kollektívvá tenni az egyéni élményt vagy elképzelést.


Domján József: Martin kemence, 1948, papír, színezett fametszet, 570 x 430 mm, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: G.68.89 © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Az elmúlt évtizedekben (természetesen már önmagában az évtized fogalma is bélyegzőnek tekinthető) az emlékezetkultúra szakemberei számos fórumon vitatkoztak arról, vajon létezik- e egyáltalán kollektív emlékezet, vagy csak saját egyéni emlékeink, emléklenyomataink vannak? Ebben a vitában jelenleg nyilvánvalónak tűnik a kollektív emlékezet fogalmának létjogosultsága, így célirányosan feltehető a kérdés: létezik-e a mai Magyarországon egy olyan kollektív ötvenes évek-kép, amelyet a társadalom, vagy legalábbis annak nagyobb része elfogadhatónak tart? S ha létezik ez a kép, vajon az időben előrehaladva egyre inkább fekete-fehér lesz, vagy az árnyalatok differenciálódása felé tartunk?

Lenyomatok, fekete-fehér kép, árnyalatok – a történelmi kép megragadására szinte észrevétlenül használjuk a grafika fogalomtárából is ismerős fordulatokat, metaforákat. A Révész Emese által összeállított miskolci kiállítás az 1946 és 1961 közötti időszak sokszorosított grafikai termését mutatja be fogalmak, irányzatok, témák, illetve művészeti pozíciók szerint szortírozva, s így tulajdonképpen nem más, mint a művészettörténetből és a képi nyelvből kiinduló kísérlet a „bélyegző” vizsgálatára, azaz az ötvenes évek fogalmának differenciálására. Különösen alkalmasak az elemzésre a felsorakoztatott és csoportosított képek, hiszen valamilyen módon több generáció kollektív tudatalattijának – ha feltesszük, hogy létezik ilyen – részét képezik. Lakásainkban, szüleink, nagyszüleink otthonaiban épp az ötvenes évektől kezdve sokszorosított grafikák lógtak a falakon, iskolai tankönyveinket, mesekönyveinket generációkon át a kiállításon látható alkotók vagy tanítványaik képei díszítették, a polcainkon sorakozó szépirodalmi művek egy részében a bemutatott művészek illusztrációi találhatók. A sokszorosított grafika úgy rejti magában a generációkon átnyúló közös nyelv elemeit, ahogy teszik ezt akár egy letűnt korszak slágerei: az ötvenes évekkel kapcsolatban valahol mindenkiben ott motoszkál, hogy kétszer kettő néha öt. Persze elsőre azt mondanánk: a grafika komoly dolog, a sláger komolytalan. De mi van akkor, ha mindez bonyolultabb, s mindkettő egyformán komoly és groteszk? Ha tüzetesebben és nyitottabban szemlélve egyképpen magukban rejtik egy kor elképzeléseit, világképét, s egy későbbi korszak számára megoldandó rejtvényt jelentenek? Rejtély – énekelte Kovács Erzsi, és a rendszerváltás környékén nyilvánosságra került tragikus élettörténete a slágert ellenpontozva sokak számára az ötvenes évek történetét árnyalta.


Ék Sándor: Állatkert, 1959 (Felszabadulási album), papír, litográfia, 382 x 502 mm, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: G 60.38/8 © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Az Ék Sándor és Maurer Dóra műveit egyaránt magában foglaló kiállításon végigtekintve fontos feltenni a kérdést, kivehető-e még, milyen kép van az ötvenes évek bélyegzője alatt? Sőt, nyilván nemcsak a stempliről van szó. Hiszen az elmúlt fél évszázad során az ötvenes éveket Magyarországon legalább négyszeres borítékba zártuk. Az első zárás a hatvanas évek csendje volt, amikor a bolsevik rendszer erőszakos kiépítéséről vagy a forradalomról beszélni alig lehetett, miközben sokan nem is akartak megszólalni. Az ötvenes évek mint múlt a második borítékba a hatvanas évek végétől került: amikor már lehetett tréfálni a letűnt korszakkal, s amikor inkább anekdotává változott a történelem. Bár a film sokak számára még láthatatlan volt, Bacsó Péter sokértelmű műve, A tanú történelmet leegyszerűsítő, viccé vált fordulatai már a hetvenes években beépültek a köztudatba. A harmadik boríték a nyolcvanas évek végén zárult rá a korszakra, amikor az ötvenes években elkövetett bűntények kerültek napvilágra és előtérbe: a kitelepítések, Recsk, a sortüzek borzalmai; ezután az ötvenes évek képei egy ideig csak az elkövetett gaztetteken keresztül látszódtak. Majd a kétezres években az ötvenes évek fogalma az Aranycsapat borítékjába is bezáródott; futballszemmel a múlt fényesebbnek tűnik. Az adott korokban az adott generációk számára pedig a borítékok mindegyikére egy-egy bélyegző került: a hallgatásé, a tréfáé, majd a tragédiáé és a dicsőségé, s ha ma ránézünk ezekre az egymásba zárt borítékokra, csupán a stemplik látszódnak.


Pap Gyula: Halas csendélet, 1950-es évek, papír, színes linómetszet, 342 x 500 mm, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: G.75.69. © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria Fotó: Baranczó Benedek

A miskolci kiállítás tulajdonképpen nem tesz mást, mint felnyitja a történelmi borítékokat. Láttatja a finomabb vonalakat. A grafika révén végiggondolhatóvá teszi, hogy minden valaminek a lenyomata. Árnyalatokat érzékeltet. Megidéz. Ha végigtekint a gondosan csoportosított grafikák során, a néző újraolvasásra kényszerül. Mintha a tárlat képei arra vezetnének rá, hogy emeljük le a polcunkról régen olvasott és rég elfeledett szerzők műveit. Déry Tibor 1955-ben írta meg Niki című regényét, amely 1956-ban jelent meg a Magvető Kiadónál, Csernus Tibor grafikáival. Déry egy kutya történetén keresztül ragadja meg az ötvenes évek első felének világát, néhány vékony vonallal, mégis erőteljesen megjelenik a város, illetve a falu képe, a sintérek iránti spontán gyűlölet, a csobánkai táj, a villamoson fürtökben lógó emberek, a romos budai Vár. „A Nagykevély mögött a mennybolt vörös és szaggatott volt, mint a voronyezsi csatatér.” Még egyszer el kell olvasnunk: egy szovjet festményre utal Déry vagy egy filmjelenetre? Egy elmesélt emlékre vagy egy képzeletben kibontakozó drámai kép- re? Ha lenne rá idő, mondatonként, képenként kellene újragondolnunk a múltat.

A bélyegzők mögött egy kiállítás idejéig láthatóvá válnak az idővonalak, s a nagy masszának látszó korszak tagolódni kezd: az 1945 és 1948 közti három év élesen elkülönül az 1948 és 1953 közti időszaktól, s aztán szinte évenként változik a helyzet, 1954 vége nagyon más, mint 1956 eleje. S a forradalom után a megtorlás egyneműnek látszó korszaka is differenciálódik: 1961-ben már sok mindent lehet, ami 1958-ban még elképzelhetetlen volt. A gyorsan változó kor éppúgy otthagyja a lenyomatát az 1959– 60-as Felszabadulási mappákon, mint Kondor Béla különböző tematikájú művein. A stemplik helyett a hétköznapok is tapinthatóvá válnak. Érzékelhető, milyen, amikor a politika, amelyet akkoriban átitat az ideológia, benyomul a mindennapokba, amikor észrevétlenül bekúszik a vonalak közé. A gyakran még mindig provokatív képeket óhatatlanul is visszahelyezzük keletkezésük környezetébe. Abba a világba, amelyben a lakásokban még nincs hűtőszekrény és a városi családoknál hetente talán egyszer kerül az asztalra hús. Amikor az utcákon természetes a szemétszállító lovas kocsi. Amikor a viceházmester intézkedik a társbérlő ügyében. Amikor a falnak is füle van.


Konstantin László: Szüret Helvécián, 1959 (Felszabadulási album), papír, rézkarc, 197 x 290 mm, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: G 60.20/9 © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Würtz Ádám: Békegyűlés, 1955, papír, rézkarc, 253 x 426 mm, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: G.71.113 © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

S mindenekelőtt maga a sokszorosított grafika egykori világa lesz látható; a képek mögött húzódó intézményrendszeri struktúra, a háború utáni tiltásoktól az első Miskolci Grafikai Biennáléig. Kiderül, mennyire fontos szerepet játszott a grafika a művészetek között.

Végiggondolhatóvá válik, hogy több mint fél évszázaddal ezelőtt a hatalom szemszögéből miért tűnhetett – közvetlenül a második világháború után – stratégiai fontosságúnak a sokszorosított grafika. Az illegalitásból vagy Moszkvából érkező vezetők pontosan tudták, hogy a nyomda többek között a hamis igazolványok készítésének helyszíne lehet, a grafika pedig a propaganda eszköze, amely veszélyes és kétélű fegyver. Miközben nyilvánvaló a veszteség, amelyet az Európai Iskola elhallgattatása okozott, nem lehet eltagadni a képeket látva, hogy a hatalom a sokszorosított grafikára a tudás, az ízlés terjesztésének eszközeként is tekintett. A kiállításon körbejárva differenciáltan jelennek meg az ötvenes évekbeli grafika múltbeli gyökerei és valóságábrázoló eszközei. A világ, a vizualitás különböző látás- és megközelítési módjai: a szürnaturalizmus, a mágikus, gyakran a két világháború közti időszakban gyökerező vagy azokkal szembeforduló expresszív tendenciák, és mindenekelőtt a realizmus sokféle felfogása; megfigyelhető, hányféleképpen jelenítették meg a különböző alkotók az ipar, a mezőgazdaság világát, vagy éppen a történelmi rég- vagy közelmúlt eseményeit. Kitapinthatóvá válnak élet és művészet határvonalai. És a zárt struktúrák felnyitásával a korszak groteszk – de egyáltalán nem felületesen vicces – nézőpontja is kirajzolódik.


Major János: Cynthia kacsája, 1961, papír, rézkarc, 295 x 218 mm, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: G.72.86. © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Ha innen nézzük, már maga a cím is árulkodó, hiszen a Szigorúan ellenőrzött nyomatok a hatvanas évek híres csehszlovák filmjére, a Szigorúan ellenőrzött vonatokra utal, amelynek egyik emlékezetes, fojtott erotikájú jelenetében a női test stemplizése áll a középpontban. Ha erre gondolunk, arról sem szabad elfeledkezni, hogy maga a bélyegző is a sokszorosított grafikához szükséges eszközök eljárásaival készül.

 

Persze elsőre azt mondanánk: a grafika komoly dolog, a sláger komolytalan. De mi van akkor, ha mindez bonyolultabb, s mindkettő egyformán komoly és groteszk? Ha tüzetesebben és nyitottabban szemlélve egyképpen magukban rejtik egy kor elképzeléseit, világképét, s egy későbbi korszak számára megoldandó rejtvényt jelentenek?


Makrisz Zizi: Halászok indulása Kantonból, 1957 (Kínai útiképek sorozat), papír, színes fametszet, 160 x 220 mm, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: G.59.16. © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria Fotó: Baranczó Benedek