Az ötvenes évek fogalmát gyakran bélyegzőként használjuk. Bizonyos értelemben persze minden fogalmunk és minden múltat összefoglaló mondatunk olyan, mint egy stempli: egy rövid, érthető és könnyen ismételhető meghatározással próbáljuk összefogni a széttartó emlékeket, illetve megkíséreljük kollektívvá tenni az egyéni élményt vagy elképzelést.

Az elmúlt évtizedekben (természetesen már önmagában az évtized fogalma is bélyegzőnek tekinthető) az emlékezetkultúra szakemberei számos fórumon vitatkoztak arról, vajon létezik-e egyáltalán kollektív emlékezet, vagy csak saját egyéni emlékeink, emléklenyomataink vannak? Ebben a vitában jelenleg nyilvánvalónak tűnik a kollektív emlékezet fogalmának létjogosultsága, így célirányosan feltehető a kérdés: létezik-e a mai Magyarországon egy olyan kollektív ötvenes évek-kép, amelyet a társadalom, vagy legalábbis annak nagyobb része elfogadhatónak tart? S ha létezik ez a kép, vajon az időben előrehaladva egyre inkább fekete-fehér lesz, vagy az árnyalatok differenciálódása felé tartunk?

Lenyomatok, fekete-fehér kép, árnyalatok – a történelmi kép megragadására szinte észrevétlenül használjuk a grafika fogalomtárából is ismerős fordulatokat, metaforákat. A Révész Emese által összeállított miskolci kiállítás az 1946 és 1961 közötti időszak sokszorosított grafikai termését mutatja be fogalmak, irányzatok, témák, illetve művészeti pozíciók szerint szortírozva, s így tulajdonképpen nem más, mint a művészettörténetből és a képi nyelvből kiinduló kísérlet a „bélyegző” vizsgálatára, azaz az ötvenes évek fogalmának differenciálására. Különösen alkalmasak az elemzésre a felsorakoztatott és csoportosított képek, hiszen valamilyen módon több generáció kollektív tudatalattijának – ha feltesszük, hogy létezik ilyen – részét képezik. Lakásainkban, szüleink, nagyszüleink otthonaiban épp az ötvenes évektől kezdve sokszorosított grafikák lógtak a falakon, iskolai tankönyveinket, mesekönyveinket generációkon át a kiállításon látható alkotók vagy tanítványaik képei díszítették, a polcainkon sorakozó szépirodalmi művek egy részében a bemutatott művészek illusztrációi találhatók. A sokszorosított grafika úgy rejti magában a generációkon átnyúló közös nyelv elemeit, ahogy teszik ezt akár egy letűnt korszak slágerei: az ötvenes évekkel kapcsolatban valahol mindenkiben ott motoszkál, hogy kétszer kettő néha öt. Persze elsőre azt mondanánk: a grafika komoly dolog, a sláger komolytalan. De mi van akkor, ha mindez bonyolultabb, s mindkettő egyformán komoly és groteszk? Ha tüzetesebben és nyitottabban szemlélve egyképpen magukban rejtik egy kor elképzeléseit, világképét, s egy későbbi korszak számára megoldandó rejtvényt jelentenek? Rejtély – énekelte Kovács Erzsi, és a rendszerváltás környékén nyilvánosságra került tragikus élettörténete a slágert ellenpontozva sokak számára az ötvenes évek történetét árnyalta.

Az Ék Sándor és Maurer Dóra műveit egyaránt magában foglaló kiállításon végigtekintve fontos feltenni a kérdést, kivehető-e még, milyen kép van az ötvenes évek bélyegzője alatt? Sőt, nyilván nemcsak a stempliről van szó. Hiszen az elmúlt fél évszázad során az ötvenes éveket Magyarországon legalább négyszeres borítékba zártuk. Az első zárás a hatvanas évek csendje volt, amikor a bolsevik rendszer erőszakos kiépítéséről vagy a forradalomról beszélni alig lehetett, miközben sokan nem is akartak megszólalni. Az ötvenes évek mint múlt a második borítékba a hatvanas évek végétől került: amikor már lehetett tréfálni a letűnt korszakkal, s amikor inkább anekdotává változott a történelem. Bár a film sokak számára még láthatatlan volt, Bacsó Péter sokértelmű műve, A tanú történelmet leegyszerűsítő, viccé vált fordulatai már a hetvenes években beépültek a köztudatba. A harmadik boríték a nyolcvanas évek végén zárult rá a korszakra, amikor az ötvenes években elkövetett bűntények kerültek napvilágra és előtérbe: a kitelepítések, Recsk, a sortüzek borzalmai; ezután az ötvenes évek képei egy ideig csak az elkövetett gaztetteken keresztül látszódtak. Majd a kétezres években az ötvenes évek fogalma az Aranycsapat borítékjába is bezáródott; futballszemmel a múlt fényesebbnek tűnik. Az adott korokban az adott generációk számára pedig a borítékok mindegyikére egy-egy bélyegző került: a hallgatásé, a tréfáé, majd a tragédiáé és a dicsőségé, s ha ma ránézünk ezekre az egymásba zárt borítékokra, csupán a stemplik látszódnak.

A miskolci kiállítás tulajdonképpen nem tesz mást, mint felnyitja a történelmi borítékokat. Láttatja a finomabb vonalakat. A grafika révén végiggondolhatóvá teszi, hogy minden valaminek a lenyomata. Árnyalatokat érzékeltet. Megidéz. Ha végigtekint a gondosan csoportosított grafikák során, a néző újraolvasásra kényszerül. Mintha a tárlat képei arra vezetnének rá, hogy emeljük le a polcunkról régen olvasott és rég elfeledett szerzők műveit. Déry Tibor 1955-ben írta meg Niki című regényét, amely 1956-ban jelent meg a Magvető Kiadónál, Csernus Tibor grafikáival. Déry egy kutya történetén keresztül ragadja meg az ötvenes évek első felének világát, néhány vékony vonallal, mégis erőteljesen megjelenik a város, illetve a falu képe, a sintérek iránti spontán gyűlölet, a csobánkai táj, a villamoson fürtökben lógó emberek, a romos budai Vár. „A Nagykevély mögött a mennybolt vörös és szaggatott volt, mint a voronyezsi csatatér.” Még egyszer el kell olvasnunk: egy szovjet festményre utal Déry vagy egy filmjelenetre? Egy elmesélt emlékre vagy egy képzeletben kibontakozó drámai képre? Ha lenne rá idő, mondatonként, képenként kellene újragondolnunk a múltat.

A bélyegzők mögött egy kiállítás idejéig láthatóvá válnak az idővonalak, s a nagy masszának látszó korszak tagolódni kezd: az 1945 és 1948 közti három év élesen elkülönül az 1948 és 1953 közti időszaktól, s aztán szinte évenként változik a helyzet, 1954 vége nagyon más, mint 1956 eleje. S a forradalom után a megtorlás egyneműnek látszó korszaka is differenciálódik: 1961-ben már sok mindent lehet, ami 1958-ban még elképzelhetetlen volt. A gyorsan változó kor éppúgy otthagyja a lenyomatát az 1959–60-as Felszabadulási mappákon, mint Kondor Béla különböző tematikájú művein. A stemplik helyett a hétköznapok is tapinthatóvá válnak. Érzékelhető, milyen, amikor a politika, amelyet akkoriban átitat az ideológia, benyomul a mindennapokba, amikor észrevétlenül bekúszik a vonalak közé. A gyakran még mindig provokatív képeket óhatatlanul is visszahelyezzük keletkezésük környezetébe. Abba a világba, amelyben a lakásokban még nincs hűtőszekrény és a városi családoknál hetente talán egyszer kerül az asztalra hús. Amikor az utcákon természetes a szemétszállító lovas kocsi. Amikor a viceházmester intézkedik a társbérlő ügyében. Amikor a falnak is füle van.

S mindenekelőtt maga a sokszorosított grafika egykori világa lesz látható; a képek mögött húzódó intézményrendszeri struktúra, a háború utáni tiltásoktól az első Miskolci Grafikai Biennáléig. Kiderül, mennyire fontos szerepet játszott a grafika a művészetek között.

Végiggondolhatóvá válik, hogy több mint fél évszázaddal ezelőtt a hatalom szemszögéből miért tűnhetett – közvetlenül a második világháború után – stratégiai fontosságúnak a sokszorosított grafika. Az illegalitásból vagy Moszkvából érkező vezetők pontosan tudták, hogy a nyomda többek között a hamis igazolványok készítésének helyszíne lehet, a grafika pedig a propaganda eszköze, amely veszélyes és kétélű fegyver. Miközben nyilvánvaló a veszteség, amelyet az Európai Iskola elhallgattatása okozott, nem lehet eltagadni a képeket látva, hogy a hatalom a sokszorosított grafikára a tudás, az ízlés terjesztésének eszközeként is tekintett. A kiállításon körbejárva differenciáltan jelennek meg az ötvenes évekbeli grafika múltbeli gyökerei és valóságábrázoló eszközei. A világ, a vizualitás különböző látás- és megközelítési módjai: a szürnaturalizmus, a mágikus, gyakran a két világháború közti időszakban gyökerező vagy azokkal szembeforduló expresszív tendenciák, és mindenekelőtt a realizmus sokféle felfogása; megfigyelhető, hányféleképpen jelenítették meg a különböző alkotók az ipar, a mezőgazdaság világát, vagy éppen a történelmi rég- vagy közelmúlt eseményeit. Kitapinthatóvá válnak élet és művészet határvonalai. És a zárt struktúrák felnyitásával a korszak groteszk – de egyáltalán nem felületesen vicces – nézőpontja is kirajzolódik.

Ha innen nézzük, már maga a cím is árulkodó, hiszen a Szigorúan ellenőrzött nyomatok a hatvanas évek híres csehszlovák filmjére, a Szigorúan ellenőrzött vonatokra utal, amelynek egyik emlékezetes, fojtott erotikájú jelenetében a női test stemplizése áll a középpontban. Ha erre gondolunk, arról sem szabad elfeledkezni, hogy maga a bélyegző is a sokszorosított grafikához szükséges eszközök eljárásaival készül.

Persze elsőre azt mondanánk: a grafika komoly dolog, a sláger komolytalan. De mi van akkor, ha mindez bonyolultabb, s mindkettő egyformán komoly és groteszk? Ha tüzetesebben és nyitottabban szemlélve egyképpen magukban rejtik egy kor elképzeléseit, világképét, s egy későbbi korszak számára megoldandó rejtvényt jelentenek?

Szigorúan ellenőrzött nyomatok. A magyar sokszorosított grafika 1946–61 között, Miskolci Galéria, 2018. november 24-ig.