A Szépművészeti Múzeum és az idő

Entz Sarolta Réka

Bár még nincs nyoma az építkezésnek, mégis egyértelműen úgy tűnik, hogy a Szépművészeti Múzeum nagyszabású, föld alatti bővítését nem törölte el a gazdasági válság. Tavasszal már megindulnak a munkagépek, hogy megvalósuljanak Karácsony Tamás tervei: az oszlopsor felszín alatti folytatása, a látogatókat fogadó üvegkocka, a széles kőlépcsőkbe metszett lejárati rámpa és persze a Hősök tere alá benyúló kiállítási csarnok.

 


A homlokzati múzeumlépcsőbe vágott bejárat és a föld alatt is folytatódó oszlopok között leereszkedő lépcsők

Régmúlt
1900–1906: megépül Schikedanz Albert Szépművészeti Múzeuma, a felavatásnál ott van az akkori uralkodó, I. Ferenc József magyar király. A múzeum csak megadott napokon van nyitva, délelőtt, amikor a természetes fény bevilágítja a műalkotásokkal teli tereket.

A látogatók, mint a tudás szigorú szentélyét, a kulturális és nemzeti értékek őrzőjét látogatják. Amit aztán bent látnak a gipszszobroktól az olajfestményekig büszkévé teszik őket, a látottakat saját múltjuk részének érzik, és büszkék rá, mércének tekintik saját maguk számára. A múzeum az áhítat helye. Logikus tehát, hogy külsejével görög templomot idéz, amit aztán az itáliai cinquecento palazzók mintájára tervezett tömbszerűbb épülettest követ. Az udvarok köré szervezett magas alsó terekben a szobrok, az oldalszárnyakban a grafikai kiállítás és a könyvtár, az emeleten pedig a kor elvárásainak megfelelően felső és oldalsó világítással ellátott galériák sorakoznak, az iskolák szerint rendezett festményekkel.

Közelmúlt
1989–1998 között a főigazgató (Merényi Ferenc, majd Mojzer Miklós) felkérésére Mányi István két ütemben bővítéseket tervez az épület vonalain belül. Az alagsori szinten megépül a két piramis-terem, egyikben az Egyiptomi Gyűjtemény, a másikban időszaki kiállítás kap helyet, valamint kiépül a ruhatár, egy kis kávézó és a múzeumbolt. 2004–2005-ben következik a Monet és barátai c. kiállítás: a múzeum előtt a hidegben kígyózó sorok állnak, eddig sosem látott tömegek kíváncsiak az első nagyszabású időszakos kiállításra. A látogatókat a szenzáció érdekli, a „nagy nevek” (márkanevek), a megfelelően installált, könnyen értelmezhető látvány, minél több magyarázattal, választható vezetésekkel, különböző korosztályoknak külön programokkal és más művészeti ágakkal közös eseményekkel, koncerttel, filmvetítéssel. Hogy kézzel fogható nyoma maradjon a „kulturálódásnak” szívesen vásárolnának igényes szuveníreket, majd az élmények feldolgozásához meginnának egy kávét vagy akár meg is ebédelnének.

Jelen
Baán László, a múzeum igazgatója már 2004-ben elkezdte az előkészítését a múzeum hosszú távú, az eddigi épület határain túlnyúló bővítésének, ennek köszönhetően 2007 nyarán kormányhatározat született a projekt támogatásáról. Eddig a bővítési terveket az állam megbízásából Szécsi Zsolt, a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat vezető építésze készítette. Baán azonban úgy gondolta, hogy egy ilyen, a város, sőt az ország számára fontos intézményt érintő építészeti feladatnál teret kell adni a szakma többi jeles képviselőjének. Így bár az időhiány és a már folyamatban lévő tervezés miatt nem írtak ki nemzetközi pályázatot, egy Művészeti Tanács (tagjai: Eltér István, Fegyverneki Sándor, Reimholz Péter, Dávid Ferenc, Virágos Gábor és Baán László) kiválasztott hét építészt (Balázs Mihály, Bán Ferenc, Ferencz István, Janáky István, Karácsony Tamás, Mányi István, Vasáros Zsolt), terveik megmérettetésére. A tervek 2008 februárjában érkeztek be, és közülük a Művészeti Tanács végül egyhangúlag Karácsony Tamásét választotta. A feladat az volt, hogy az új funkciókat – ami egy 200 fős előadótermet és egy 1100 nm-es időszaki kiállításoknak megfelelő kiállítótermet is magában foglal – a múzeum lépcsőjétől a járda széléig tartó területen, a föld alatt helyezzék el. Ez egy 80 méteres hosszanti elrendezésű terület, ami a múzeum középtengelyének vonalában találkozik a régi épülettel.
    
Az építészek különböző javaslatokkal álltak elő a régi és új közti kapcsolatteremtés és a Hősök terén megjelenő új építészeti „jelek” tekintetében: Ferencz István a múzeum lépcsőjét előretolta és kettéosztva vezette le, Janáky a múzeum lépcsőjének közepéből induló híddal kapcsolta össze a bronzzal fedett, tejüveg falú házát, aminek egyszerűségével és letisztultságával a múzeum ellenpontját hozta létre. Bán Ferenc üveghegy- (vagy üvegkristály-) épületet álmodott, aminek mozgatható, kitolható hídja kapcsolódik a múzeum mai bejáratához; a látogatók bejutását le-, majd felmenő lépcsőkön komponálta meg, hogy végül az üveghegyből a hídon át a múzeumba vezesse őket. Balázs Mihály „organikus” tervében kert-kút és kagyló szerepel, természettel összehangolt, új szellemi-fizikai környezetet teremtve. A Művészeti Tanács tehát az új szárny megtervezését Karácsony Tamásra bízta, de a „ház építészének” számító Mányi István is kapott feladatot, ő a régiben végzendő áttervezéseket végezheti, Szécsi Zsolt pedig az egész összehangolásáért felelős.


Az új kiállítóteremhez vezető főlépcsők



Jövő

2012-ben a látogató a Hősök terére érve Megyik János szobrász üvegkockáját pillantja meg, majd a mögötte kiemelkedő múzeumot. Három bejárat közül választhat: vagy bemegy a hívogató kockába, vagy továbbhalad és a múzeum reprezentatív lépcsőjének lebillentett fokain indul el, vagy pedig elsétál az Állatkert felé és a múzeum jobb sarkában a teraszos elrendezésben lefelé vezető lépcsőkön ereszkedik le a fogadó terekbe. A lenti barangolás során a födémbe vágott szabálytalan üvegsávokon és réseken keresztül végig gyönyörködhet a „régi” múzeum homlokzatában, miközben megveheti a jegyét, vagy csak kávézhat egyet, a gyermeket beadhatja valamilyen foglalkozásra, megcsodálhatja az egyszerű terek falát díszítő műalkotásokat, vásárolhat és esetleg beülhet egy előadásra, miután megnézte az időszakos kiállítást vagy körbejárta a múzeum állandó tárlatának tereit. És amikor sötétedés után távozik, elmenőben megcsodálhatja a múzeum új és régi felületeire vetített ledes színjátékot.
    
A 21. század elejének igényei kielégítve, a százéves épület fellélegezhet, a belezsúfolt funkciók megkapják új helyüket, a régi funkciók kinyújtózkodhatnak. A tervek alapján mindez igazán jó! Jó, hogy lesz mindennek helye, hogy a budapesti Szépművészeti Múzeum már nemcsak gyűjteménye miatt, hanem szolgáltatásai és épületei révén is a nagy nyugati múzeumok méltó társa lesz. És még, ahogy György Péter írja a Múzeum Café legutóbbi számában: „A régi-új Szépművészeti Múzeum sikeres átalakítása a magyar múzeumi rendszer egésze számára a korszerű nemzeti identitásteremtés példátlan lehetőségét jelenti, amikor nyilvánvalóvá teszi, hogy a nemzeti kultúra elképzelhetetlen az európai örökség univerzalizmusa nélkül.”1  Baán László a múzeum stratégiai programjait illető legfontosabb célkitűzése, hogy a számítástechnika által meghatározott, mostani tizenéves generációt megszólítsa és a múzeumba vonzza, hogy ez az európai örökség és tudás, amire a 20.század eleji ember automatikusan büszke volt, a 21. század elején se felejtődjön el, hanem a felfedezés, az élmény- és tapasztalatszerzés nyomán még mélyebben épüljön be. A jól működő, valódi igényeket kielégítő és egyben újakat támasztó építészeti környezet pedig vonzó: vonzza mind a turistát, mind pedig a helyi lakosságot, ahogy ezt az átépített nyugati múzeumok tapasztalata mutatja. Ha jól sikerül a terveken szereplő épület, a gyakorlat majd bizonyítja...
 

1 György Péter: Időkapszula a múltból - múzeum a jelenben. In: Múzeum Café 2009/10. 74.o.

Artmagazin 2010/ 1. 30-33.o.