A jövő alulnézete - Dunaparti szobrok 3. - A Szabadság hídtól a Lágymányosi hídig - Gőbölyös Luca fotóival

Mélyi József

Nehru part, Boráros tér borárus szoborral, zikkurat, márványfüggöny, bronzkörhinta lánccal: csak kapkodja a fejét az ingerszegény környezetből idetévedt marslakó, ha a pesti oldal sorozatunk szempontjából utolsó szakaszára téved. A következő számban pedig jön Buda.
 

Ha a jövő embere végigsétál majd a Lágymányosi hídig meghosszabbított Duna-korzón, számos furcsa szobrot láthat a múltból. Rengeteg emlékmű, portré és bronzdísz tárul a 21. század végi futurisztikus flaneur szeme elé, egyenként megnézni talán nem is lesz ideje. Miközben a Szabadság híd felől a történelmi személyiségek és események végeláthatatlan sora kíséri útját, a Petőfi hídnál kedélyes, mindennapi jelenetek sokasága, a Nemzeti Színház környékén pedig a múlt nagy színészeinek serege várja, eszébe juthat az elmúlt – de most még előttünk álló – évszázad két szoborállítási alapelve. Az egyik, hogy a sétány mellé szobor is kell. Ez igazán nem újdonság, már II. Vilmos is így gondolta Berlinben, a másik viszont a békés évszázad termése: ha egy szobor a helyén áll, barbárság lenne elbontani vagy áthelyezni. A jövő embere számára nyilvánvaló lesz az is, hogy a század elején a kerületi önkormányzatok kezébe adott korlátlan szoborállítási jog vezetett oda, hogy Budapest a kétezres évek folyamán a sűrű szobrok városa lett.

A láthatóan erős történeti tudattal megáldott jövő embere számára azonban igencsak nehéz feladat lesz eldönteni, melyik szobor állhatott már a 20–21. század fordulója környékén is. Az elmúlt száz évvel kapcsolatban gyakran ugyanilyen nehéz helyzetben van a mai budapesti szobornézegető, aki a jövőbeli potenciális sétány helyén, a villamossínek és az építési konténerek között nemegyszer életét kockáztatva sétál végig. Rögtön az Erzsébet híd és a Szabadság híd között rendeznie kell például önmagában, mely kor emelte és mely kaparta vissza a Tanácsköztársaságra emlékeztető tengerészek domborművét. Az 1949-es felállítás idején a két alak ugyanis még csillaggal ékesített zászlót lobogtatott: a hátrakiabáló figura sarlóval és kalapáccsal, az előretekintő a Népköztársaság akkor épp friss címerével. A két, már annak idején is anakronisztikus alak ma a felségjelektől gondosan megtisztított, fehér zászlókat viszi a semmibe.

A Fővám téren a metróépítés miatt jelenleg a szobrok is pihennek, az első világháborús honvéd emlékoszlop kőtálja a földön áll. A hozzá tartozó emléktábla kormeghatározása sem problémamentes. 1938-ban a magyar–olasz megbékélés jegyében – már a harmincas évek elején együtt masíroztak Pesten a két ország frontharcosai – több olasz és magyar tábornok jelenlétében avatták fel a IV. Károly honvéd és népfelkelő gyalogezred emlékművét. A szoborcsoport a második világháborút is átvészelte, de a gellérthegyi Szabadságszobor felavatását már csak kevéssel élte túl: 1948-ban egyeseknek – egy bizonyos szögből – a puskatusát emelő katona mozdulata a pálmaágas nőalak vagy éppen a hős szovjet katona elleni agressziónak tűnt, így a honvédek emlékét eltávolították. Később a kis ligetbe érkezett Dimitrov mellszobra, majd 1956-os forradalmi fára lógatását követően, mintegy jóvátételként egész alakja, hogy aztán a honvéd emléktábla – a Klebelsberg-szobor ideállításának ötletét elvetve – 1998-ban ismét elfoglalja mindezek helyét.

A Petőfi híd felé, a Nehru parton áll a 2006-ban felavatott, így leginkább megkésettségével tüntető Roma Holokauszt emlékmű, Szabó Tamás alkotása. A szörnyű pusztulásra, a krematórium kemencéjére utaló fekete-arany kompozíció, geometrikus tömbjével, a lángnyelvek absztrahált, mégis körömmel kikapart hegekként történő megjelenítésével komoly kifejezőerejű, megrázó alkotás lehetne. Szabó azonban a tömb belsejében elhelyezett bronzalakkal épp úgy áldozza fel a méltóságot a színpadiasság oltárán, mint ahogy tette ezt a Carl Lutz-emlékmű esetén, a Dob utca egyik tűzfalán. Szobrászi értelemben pedig éppen úgy hibázza el az absztrakció és figurativitás közti egyensúlyt, ahogy ezzel Amerigo Tot a pécsi Komarov-emlékmű absztrakt gépezetéből kinyúló kéz esetében kísérletezett. Lehet, hogy a jövő embere a Boráros téren álló két szoborkompozíció alkotójára, Varga Imrére mint a posztmodern gegek nagymesterére fog tekinteni, de vegyük észre, hogy ez a minősítés már ma is érlelődik. A nagyszentmiklósi aranykincs egyik darabjának felnagyított mását a buszok és villamosok között a régi Nemzeti Színház egyik oszlopára helyezni – ez a merészség már egyértelműen indokolttá teszi a fenti kijelentést.

Az a kérdés, hogy egy bikafejes ivócsanak hogyan kerül egy oszlop tetejére azonban eltörpül a Borárus szobrának problematikája mellett. Hogy az egykori pesti alpolgármesterről, Boráros Jánosról elnevezett téren egy kőből készült boroshordókkal körülvett bronzfigura áll, nagyjából hasonló tréfa ahhoz, mintha a Liszt Ferenc téren egy molnárlegény szobra állna, liszteszsákokkal. Ha elvonatkoztatunk a gondolat érthetetlenségétől, Varga Imre ötlete tulajdonképpen magára az emlékműállítás nehézségére világít rá, hasonlóan a Várban, a Sándor-palota előtt 2004-ben felállított, majd már Sólyom László elnöksége idején le is bontott harangvirághoz, amellyel Varga a nándorfehérvári diadalt próbálta emlékezetünkbe idézni.

A jelenleg a nyolcvanas évekbe ragadt Boráros tér az elkövetkező száz év során nyilván átalakul majd, közben a most álló szobrok is talán kivételesen új helyet kaphatnak. Kicsit távolabb viszont, a Nemzeti Színház épülete felé – amelyet sem lebontani, sem burával lefedni nem mer majd senki – az idővel egyre abszurdabb, de már ma is burjánzó szobortömeg döbbenti meg az arra járót. A Siklós Mária és Igor Popov által tervezett minősíthetetlen színházépülethez méltó díszítés budapesti párhuzamaként talán csak a Népstadion szoborgalériája kínálkozik, azonban annak történeti dokumentumértéke nélkül. Míg ugyanis a Stadionnál – egyelőre még – látható, nagyrészt szocialista realista csoportkompozíciók sora egy korszak lenyomatának tekinthető, addig a Nemzeti Színház színészportréi – talán Bencsik István bábuszerűen idegen Ruttkai-szobrától eltekintve – kortalanul jellegtelenek. Melocco Miklós, Párkányi Raab Péter és Marton László szobrai patetikusak, emberközeliséget imitálók és a legkevésbé sem egyediek. A munkák nagy része nem több, mint felnagyított fotó nyomán készült öntvény: a zikkurat és a kőhajó által körített maszkabál.

Az épület falán Marton László domborművein egyszerű arcok jelennek meg, megkülönböztethetetlen férfiak és nők: Gábor Miklós Pécsi Sándorra hasonlít, Sulyok Mária Somogyi Erzsivel keverhető. Az oszlopra állított (bárcsak inkább ivócsanak lenne ott!) Básti Lajos Párkányi Raab Péter művén kigyúrt felsőtestű, hosszú hajú Chippendale-fiú, a Melocco kőleplébe csavart Tolnay Klári pedig kő helyett papírból van hajtogatva. A szobrok csaknem kizárólag azokat a művészeket ábrázolják, akiket ma a Nemzeti Színház hőskorával azonosítunk. Közelmúltunk, mindenekelőtt a hatvanas évek – a Film, Színház, Muzsika fénykora! – nagy színészeit, akik a filmvásznon és – Soós Imre kivételével – már a tévében is megjelenhettek; arcuk és alakjuk generációk emlékezetébe vésődött. De mi a helyzet azokkal a színészekkel, akiket a ma élő generációk már nem láthattak? Mit mondana a ma emberének, ha hasonló felfogásban ott láthatná Uray Tivadart mint Prosperót, Lehotay Árpádot mint Cyranót vagy Márkus Emíliát mint a kaméliás hölgyet? Valószínű, hogy száz év múlva ugyanilyen legendás név marad Major Tamás vagy a mindent jótékonyan elboronáló idő jegyében épp mellé állított Sinkovits Imre. A szobrok akkorra utolsó értéküket, emlékeztető jellegüket is elvesztik: Sinkovitsból Mózes marad, Majorból III. Richárd. A szerep felülírja az embert.

Nem véletlen, hogy Hollywoodban a híres sztárok csak tenyér- és talplenyomatot kapnak, mert minek is szobrot emelni egy szerepnek? A Nemzeti Színház körüli szobrok jelenénél két dolog hátborzongatóbb: a múltjuk és a jövőjük. A múltból elsősorban az a többé-kevésbé elfeledett tény, hogy Melocco tervei, a kortárs tiszta építészetet ellenpontozva már Bán Ferenc Erzsébet téri alkotására is rátelepedtek volna; a jövőből pedig az a szánalmas perspektíva, hogy a szoborállítás nem zárul le: két évvel ezelőtt a még mindig csak negyvenhárom éves Párkányi Raab Péter elkészítette a Bánk bán szerepébe merevedett Bessenyei Ferencet. Reszketve várjuk, mikor hirdetik meg újra a színház aranykorát. A Szabadság hídtól délre eső partszakaszon tulajdonképpen egyetlen olyan szobrászi mű akad, amelynek idejét a ma embere első látásra is meghatározhatja. Jovánovics György Az Épülés Szelleme – Nagy Corvinus Napóra című alkotása, amely a Corvinus Egyetem új épületének homlokzati falára készült, az utóbbi két évtized – a helyi viszonyok ismeretében – legutópisztikusabb kezdeményezése, az Universitas program keretében.

A datálást persze elsősorban maga az épület segíti, amely a korszak jellegzetesen visszafogott külső jegyeit mutatja, a letisztult geometrikus szerkezettel vagy az ablakok elé ültetett, plasztikus hatást keltve megmozgatott árnyékolókkal; a főhomlokzaton pedig eleve helyet hagytak egy „nagyméretű műtárgynak”. Végül is az elkészült mű – hiába hangsúlyozza az avatás óta maga Jovánovics, hogy ez lenne Magyarország második legmagasabb szobra – elsősorban nem a nagysága miatt érdemel figyelmet. A „nagyméretű műtárgy” ugyanis önmagában nem feltétlenül monumentális; az Épülés Szelleme viszont monumentalitásával emelkedik a hagyományos épületszobrok fölé. Jovánovics alkotása, hasábok és pálcák geometrikus és ritmikus rendszere, az életmű második felének gerincét alkotó reliefek és doboz- szobrok köztéri folytatása. Megvalósulása mintegy visszamenőleg értelmezi újra a korábbi, kiállítótérbe szánt konstrukciókat, mégpedig épp a realizált monumentalitás szempontjából. Az 1988-ban a szöuli olimpiai parkban felállított Trójai papírgyár vagy az 1956-os forradalom mártírjainak emlékére a 301-es parcellába készült alkotás után ezáltal ismét előtérbe kerül a Jovánovics kisebb műveinek hátterében is meghúzódó architektonikus szerkesztés és a rejtett építészeti szándék.

Míg azonban a reliefek és dobozok innen nézve sokkal inkább, mint korábban, az építészet előtti tisztelgésnek tűnnek, addig a mostani alkotás valójában klasszikus szobrászi hommage, az anyagszerűség, a kompozíció és a színezés szempontjából pontosan végiggondolt és kivitelezett plasztika. A falhoz szinte lebegve kapcsolódó fémelemek fehér felülete az anyag meghatározásának bizonytalanságát hozza magával, s ugyanúgy, ahogy a gipszreliefek esetében, a térrétegek finom hangsúlyozása mellett itt is a súlytalanság hatását kelti. Az épülettel bonyolult – de egymást korántsem zavaró – kölcsönhatásba lépő, a konstruktivista elveket valóban utópisztikus módon a valóságba átültető szobrászi alkotás egyaránt tekinthető az utca felé nyíló absztrakt reliefnek vagy a megfelelő nézetből – vagy megfelelő dimenzióban – feltáruló építészeti tervnek vagy modellnek.

A műnek a valóságban egyelőre nincs nézete. Jovánovics szándéka szerint az épülethez illeszkedő „kompozíciónak egyesítenie kell az egészen közeli, a közép és a távoli nézetekre érvényes pillantást”, azaz az Adolf von Hildebrand által több mint száz évvel ezelőtt lefektetett – és épp száz évvel ezelőtt magyarra fordított – relief/szobor-elmélet szerint kellene láthatóvá válnia. Jelen pillanatban a hildebrandi elveket még felülírja a rendezetlen Duna-part, a villamosvezetékek erdeje és az erős forgalom. Talán száz év múlva, a jövő embere, aki a Duna-parti sétányt történelmi palimpszesztként éli meg, már a szobrászi szándéknak megfelelően nézheti az épületet, rajta a környezetéből egyre inkább kilógó fémplasztikával, amelyről sehogy sem hiszi el, hogy egy időben keletkezhetett a Nemzeti Színház díszítményeivel.

Full 001267 Png
Full 001268 Png
Full 001269 Png
Full 001270 Png
Full 001271 Png
Full 001272 Png
Full 001273 Png
Full 001274 Png
Full 001275 Png
Full 001276 Png