Hogy mennyire utálom ezt a Leonardo-portrét! Ezt, ezt, amit Walter Isaacson könyvére tettek, nemcsak nálunk, de világszerte, szőrmók manus behízelgő mosolygással, és ezzel a sapekkal a fején, amit csak öreglányok szoktak viselni a múlt század nyolcvanas éveiben. Nem az én Leonardóm, de hát mi is az én Leonardóm? És akkor ijedten jövök rá, hogy a gyerekkori emlékek éppen úgy nem hagynak nyugodni, mint Freud szerint Leonardót a keselyűs álma. Szó- val: az én Leonardóm akkor valószínűleg Philippe Leroy, a régi Leonardo-sorozatból. És érzem is, ahogy élednek az emlékek, ahogy haladok a könyvben, előbb vagy utóbb az embernek döntenie kell Leonardo és Michelangelo között, melyikük a nagyobb. Leonardo, aki mindent belefojt a sfumatóba, vagy Michelangelo, akinek az alakjai (Leonardo szerint) úgy néznek ki, mint a dióval töltött zsákok. Akkor sem szeretem ezt a Leonardo-portrét, mert olyan, mintha egy Leonardónak öltözött embert mutatna. Paróka, álszakáll, sapka. Így néz ki a reneszánsz géniusz. Miért ezt választotta Walter Isaacson? Vagy őt meg sem kérdezték, ez csak kiadói téveszme? Kisül ebből még valami? Azért érdemes csak dühöngeni vagy szenvedni a borító miatt, mert Isaacson maga elég gyorsan megnyeri magának az embert. Egyrészt azzal, hogy annyira odavan Leonardóért, valósággal lelkendezik. És úgy lelkendezik, ahogy egy másodlagos elmének lelkendeznie illik, kedvenc képe a Mona Lisa, és reménykedik, hogy Leonardo tényleg I. Ferenc karjai között lehelte ki a lelkét. Mintha az valóban neki volna megtiszteltetés, nem ennek a Victor Hugo és Verdi által már alaposan helybenhagyott királynak (illetve mantuai hercegnek) javítana a megítélésén, hogy foghatta a haldokló fejét. I. Ferenc persze tényleg rendes volt Leonardóhoz, szállást adott és apanázst, és nem kért cserébe lényegében semmit, nem kellett róla portrét festeni, és végül nem kellett várfalakat sem tervezni. Cserébe végül nála maradt (ha nem kellett megvásárolnia) a Mona Lisa, a Szent Anna harmadmagával és a Keresztelő Szent János. Franciaország nem panaszkodhat, jól járt Leonardóval. Isaacsonnak azonban nemcsak a lelkendezése ragadós, de a tanítványi vagy utókori hozzáállása is. Az a gondolat, hogy zseninek zseni, de azért nem univerzális. Számolni például nem tudott jól, vannak szorzásai, amelyekben egy tízessel téved. Vagy másutt is meglepően rosszul ad össze. Nem úgy zseni, hogy az átlagtól teljesen különböző aggyal vagy kézzel született volna, hanem fejlesztette magát, nem szűnt meg kérdezni és kíváncsinak lenni. A könyv végére érve Isaacson össze is állít egy listát, hogy mi az, amit mi, átlagemberek eltanulhatunk Leonardótól. Többnyire igaza is van, bár van olyan következtetés, ami éppen ellentétes a leonardói eszmékkel, és van olyan, ami szimplán csak értelmetlen, mint hogy készítsünk jegyzeteket, mert az majd az utókorra marad. Az enyémek biztosan nem, de úgy sejtem, Isaacsonéi sem.

Azon töröm a fejem, mitől is olyan jó ez a hétszáz oldal, miért is érzi a végén az ember, amikor behajtja a kemény táblát, hogy most valami nagy és jó dolog történt vele. Először nyilván Leonardóra gondoltam, hogy újból átvettük az életét és műveit (esetleg nem is az ő műveit). Felnőtt fejjel, felnőtt módon vettük újra át a régi tévésorozatot, azóta fejlődött a kutatás, jobban lehet tudni egyes dolgokat vagy tovább nőtt a homály. De van itt egy másik fejlődésregény, vagy inkább harmadik, ha magunkat is odasoroljuk Leonardo mellé, és ez a harmadik Isaac-soné. Nemcsak beleszeretett a témájába, de ahogy haladt a könyv írásával, egyre jobban érti azt, akiről beszél. Eleinte még ő is belemegy abba a Kenneth Clark-féle zsákutcába, hogy Leonardo élete lényegében a nagy időpocsékolás története, van itt egy óriási festő, aki ahelyett, hogy festene, a repülésen vagy az ideális városon töri a fejét, esetleg udvari mulatságokat szervez és tervez, és egyáltalán, mindent megtesz, hogy minél kevesebbet kelljen hasznosan tölteni az idejét. Amit Kenneth Clark valamiért nem vett észre, az az, hogy ez kifejezetten az utókor hozzáállása: miért tervezi a varázsgömböket a nagy extravaganciákhoz, amikor pingálhatna is. Mintha mindenféle előadó-művészet csak fölösleges időtöltés volna, hiszen az esetek többségében a jelenlévőknek szól, és nem az ötszáz évvel később születetteknek. Isaacson azonban rájön Leonardo feljegyzéseit olvasva, hogy ő maga is azt mondja, akkor is dolgozik, amikor nem dolgozik, pontosabban, hogy akkor dolgozik egy festő inkább vagy hasznosabban, amikor nem a vászon (esetünkben persze fal vagy falap) előtt áll. Aztán Isaacson megteszi a még hátralévő lépést is, amikor kimondja: ha neki öröm volt tervezni, álmodni, vizet nézni, akkor az így volt jó. A laikusoknak adott végső Isaacson-tanácsokban benne is van, hogy nem csak azzal kell foglalkozni, ami közvetlenül is hasznot hajt. Mert Mona Lisa mosolyához nyilván nem volt szükséges felboncolni harminc emberi arcot, de ha ő így jutott el odáig, akkor az ő esetében ez volt helyénvaló. Nehéz volna vitatkozni ezzel. Már úgy értem, hogy Leonardo festői hagyatéka sem kicsi. Nem kisebb, mint amennyit egy képzőművészet iránt érdeklődő ember fel tud fogni, fejben tud tartani, szerencsés esetben akár végig tud látogatni. Elbírna a világ még ötven Leonardo- festményt? Még húsz Mozart-operát, még negyven Beethoven-szimfóniát? Nem vagyok biztos benne. Nem mintha ez volna a végső tanulság. Isaacson, amennyire látom, voltaképpen nem talál ki semmit, nem fedez föl új dolgokat, nem tud újat mondani a hőséről, csak kifejezetten értelmesen és átlelkesülten foglalja össze és rendszerezi a régi tudásunkat. Ez a régi tudásunk pedig a szokásos: nem tudunk semmit. Nem értünk semmit. És nincs ezzel semmi baj, mert mintha Leonardo egész életében nem is akart volna mást, mint kicsúszni a hálóból. Ha festőnek hisztek, mérnök vagyok, ha mérnöknek, akkor feltaláló, ha feltalálónak, akkor látnok, ha látnoknak, akkor festő. Tudjátok a nevem, de nem tudjátok, ki vagyok. Fogj meg, ha tudsz. De úgysem tudsz.

Walter Isaacson: Leonardo da Vinci – A zseni közelről. Fordította: Falcsik Mari. Helikon Kiadó, 2018, 648 oldal, 6999 Ft