Látogatóban El Kazovszkijnál - A Galatheák mindig férfiak voltak...

Marton Éva beszélget El Kazovszkijjal, Lugosi Lugó László fotóival

Ismerve mindazt, amit alkotsz, nagyon sok irányba elkanyarodhatott volna az életed, nem feltétlenül csak a képzômûvészet felé. Ez lehetett volna a színház, az irodalom, de akár a tudomány is. Mi az oka annak, hogy mégis rajzban, festészetben fejezed ki magad leginkább?
A legközelebb a nyelv állt és áll hozzám, a vers és a próza, a film és a színház is szóba jött, de az elsô helyen a természettudomány állt. Hosszú ideig nem akartam képzômûvészettel foglalkozni, a természettudomány ezer kérdése foglalkoztatott. A mikrobiológiától a csillagászaton át sok minden érdekelt, de még a pszichológia is vonzott. Ami igazán izgatott, az a kapcsolatrendszer a tudományágak között, illetve azok a szélsô értékek, ahonnan tovább lehet lépni. Ennek ellenére tudom, bármilyen egyetemre mentem volna, a végén festô vagy író lettem volna. Alkatilag alkalmatlan vagyok a tudóséletre.

Türelmetlen vagy?
Nagyon türelmetlen vagyok, nem tudok csapatban dolgozni, képtelen vagyok az idôbeli várakozásra, áttételekre. Ezért nem lettem filmrendezô sem, miközben az izgatott nagyon, ez volt a kedvenc mûfajom, most is nagy filmnézô vagyok. A képzômûvészet, ezen belül is a festészet a legközvetlenebb mûfaj, és a legtürelmetlenebb embereknek való. A festészet számomra az egyetlen lehetôség, amely nagyon közvetlen kapcsolatba hoz a felülettel, amit létrehozok. A még nem létezô állapot is megjelenhet, semmilyen áttétel nincs. A festészetnek ráadásul van egy hihetetlenül abszurd, nagyon látványos eleme, az, hogy két dimenzióba képes lelapítani egy teljes környezeti valóságot, ami valaha, a kezdeti idôkben nagyon voluntarista lépés volt például az ôsembertôl. Az ôsember laposan ábrázolta az ôt körülvevô világot, és ez nem volt természetes. Engem nagyon izgat ez a lapítás, mert a festészet egy különlegesen összesûrített idô, idôkristály, melybôl csak a nézô képes kihúzni a saját idejében és a saját figyelmével a belepréselt idôt.

Neked amúgy is különleges kapcsolatod van az idôvel.
Engem az idôhöz nagyon felfokozott küzdelem fûz, mert nagyon rosszul állok benne és vele, s mindig harcolok, de alulmaradok. A színházban is ez a préselt idô izgat. A préselt jelen, a jelennek ez az egészen kivételezett, kicsúcsosított, kiélezett, szúrós pillanata, hiszen annak az a lényege, hogy megjeleníti a soha többé vissza nem térôt, a jelen pillanatának az abszolútumát. A festmény ennek tökéletes ellentéte.

Azt csináltad meg a színházban, ami nem fér bele a képbe és túlnô a két dimenzión?
Nem, hiszen a képbe minden belefér. A hangsúlyok mások. A színházhoz véletlenül kerültem, nem érdekelt a díszlet, a jelmez, csak a rendezés. Amikor a Cselédeket csináltam, akkor is csak erre figyeltem. Minden színházi elôadásnak, a gyengébbnek is vagy a nekem nem tetszônek is az a lényege, hogy létrejön-e a nézô és a színpad közötti feszültség, képesek-e egymásra figyelni. Ha igen, akkor színpadtól függetlenül is létrejön a színház, hangsúlyossá válik a varázsa, s az ember felfogja a lét pillanatnyiságát és megismételhetetlenségét. A kép és a nézô között egészen más történik. A nézônek meg kell állnia, saját idejébôl kell áldoznia, sokkal magányosabb munka a megértés folyamata.

Ezért fontos számodra az, hogy a nézô számára megteremted, kijelölöd a helyét, hiszen nagyon sokszor színpad elé helyezed a nézôt, ahol valóságosan is azzá válhat.
A színpad nemcsak ezt jelöli, hanem a viszonyomat is az élethez és a mûvészethez. Azt is jelöli, hogy sok mindent idézôjelben látok, de felemelés is, hiszen a színpad oszlop, piedesztál. Van egy másfajta nézôpontja is a legtöbb képemnek, az ülô állat, a kutya, amely nagyon tudatosan került oda. Fôiskolás koromban még egészen máshogy festettem, a látvány nem egészen a képen volt, hanem a nézô és a kép között helyezkedett el. Ezek számomra csendéletek voltak, vággyal és évezettel festettem, élvezeti képek voltak. A csendéletek emberekbôl álltak, akik be voltak csomagolva, össze voltak kötve, de nekem nagyon vonzó és szép volt. A nézôk nem azonosultak a képeimmel, egészen mást láttak, mint amit ábrázoltam, azt gondolták, hogy lázadás van a képeimen. Nagyon idegesített, hogy mindenki velem ellentétesen látta a képeimet, rá kellett jönnöm, hogy nem mûködik az a merôleges sík, amiben festettem, s ekkor kitaláltam, hogy behelyezem a képet a képbe, amivel irányítom a nézôt is.

Említetted, hogy fôiskolás korodban hogyan festettél, s számomra nagyon izgalmas volt a Mûcsarnokban megrendezett Mester és tanítványai címû kiállítás, amely Kokas Ignác és tanítványainak alkotásait mutatta be 2006 nyarán. Úgy tûnik, az elsô pillanattól egészen máshogyan festettél, mint a Mester. Mennyire voltál te már kész mûvész gondolatilag, s nem technikailag, amikor bekerültél a fôiskolára?
Sok tekintetben kész voltam már, ennek ellenére nagyon sokat tanultam, fôleg az elsô két évben. Ebbôl az idôbôl nincsenek meg a képeim, mert vázlatoknak, tanulásnak tartottam ôket. Technikailag tanultam, gondolatilag nem sokat fejlôdtem.

Mintha kész történeteket hoztál volna a fôiskolára, csak még nem voltak megfestve.
Ezeknek a képeknek az alapjai nagyon régrôl megvoltak bennem. A fôiskolán szellemi hatások kevésbé értek, annál meghatározóbb volt az érzelmi töltet, amit ott kaptam. Kokas a mai napig nagyon fontos számomra. Harmadéves voltam, amikor mesterünk lett. Ugyanilyen meghatározó volt Kádár György is, akivel az elsô évben még óriási csatákat vívtunk, de másodévre fantasztikus lett a kapcsolatunk.

A fôiskola a csaták ellenére is hagyott titeket, megvalósíthattátok a saját elképzeléseiteket?
Másodévtôl olyannyira, hogy Kádár már ránk bízta az elsôéveseket is, de ehhez kellett a korábbi háború s az, hogy Kádár ennek ellenére vagy éppen emiatt tisztelt.
Nagyon jó barátok lettünk. Kokas fantasztikus volt. Maradandó emlék, hogy valamelyik korrigálási órán megállt a képem elôtt és azt mondta, hogy nem jó, de nem tudom, hogy kellene megfesteni. Merte mondani, hogy valamit nem tud.
Ez nagyon emberi volt, s fantasztikus élmény, mert addig egészen más típusú tanárok tanítottak bennünket. A másik meghatározó az volt a fôiskolán, hogy rengeteg szabadidôt engedett, s számomra fontos volt ez a hétévnyi idô. Idôt kaptam arra, hogy következmények nélkül hibázhassak, kipróbálhassak olyan utakat, amelyek nem sikerülnek.

Sok mûvészt magával ragad a technika, számodra ez mintha lényegtelenebb lenne, inkább a történet izgat. Nagyon sokfajta anyagra festesz, fára, vászonra hullámpapírra, ami éppen a kezed ügyébe kerül.
A különbözô felületeken nagyon másképpen szalad az ecset, folyik meg az olaj. Élvezem ezt a sokféleséget. Amit meg lehet festeni a faroston, azt például a vásznon már nem lehet. Nagyon sokféle papírt használok, mert mindegyik mást tud. Az olaj önmagában döbbenetes anyag, mert végtelen. A képbe préselt idôt jelenti, ennek a megfestésére alkalmas, akár egy képet is lehetne vele festeni egy életen át, folyamatosan erre az egy képre tenni az olajrétegeket, szó szerint egyetlen képet lehet olajjal festeni.

Ha nem is ebben az értelemben, de te is egyetlen képet festesz. Képregénynek nevezed az egy kép fele haladó vagy egymásra épülô sorozatodat.
Ezek egy világ képei. Formailag nagyon szeretem a képregényt. Mivel idézeteket használok, a szereplôk megszólalnak benne, ennyiben képregény, de fordított képregény, mivel nálam, idôben semmi nem zajlik, hanem ezek préselt állapotok, mintha egy egész élet lenne beléjük préselve, s ennek változatai.
Számomra a képeimen a viszonyrendszer a leglényegesebb. Nem olyan fontos az állat, sok esetben nincs is ott az út, de nagyon lényeges a szubjektum és objektum viszonya. Néha nincs jelen a szubjektum sem, de akkor a nézô az. Néha az objektum hiányzik, de a kettejük viszonya nagyon lényeges. Ha például egyedül jelenik meg az állat, akkor az objektum hiánya jelöli ki a helyét. Ha csak az objektum jelenik meg a képen, a szubjektum hiánya hidegséget közvetít, a viszony elmaradását. A sorozatok épp ezt a viszonyrendszert közvetítik, mindegyik másfajta élet, hasonló szereplôkkel megjelölve, hiszen ezek a szereplôk ikonografikusak, valaminek a helyét jelölik.
Nem az enyémet, hanem a szubjektumét, a mindenkori énét, ahonnan én nézem a képet. Ez nem feltétlenül én vagyok. A hattyú-sorozat, ahogy a cím is utal erre (Én és a hattyú, A repülô szônyeg) egy mesesorozat, az egyetlen, ami nagyon személyes történet. A többinek nincs története, hanem filozófiai képletek, a világban való létezésrôl való gondolkodás, az ember definiálása a világban, de nem az én történetem. Az elôbb említett mesesorozat személyessége számomra is csak késôbb tûnt fel. A saját személyes történeteim a nézô szempontjából érdektelenek, hisz nem ismerik az életemet, és a saját életükkel kell bekapcsolódniuk a képek nézésébe. Ha ez nem történik meg, akkor baj van. Kell, hogy legyen valamilyen személyes kapcsolódás a képekhez. A képzômûvészet nyelve is verbális nyelv, de a szóbelihez képest elnagyolt nyelv, amellyel az ember Istennel vagy az univerzummal beszélgethet. A türelmetlenségemnek ez a nyelv, ez a beszédforma felel meg. Képtelen volnék regényt írni, de a képben mindezt el lehet mondani.

Hogyan kapcsolódik mindehhez a Dzsan-panoptikum, a te nagyon személyes performance-sorozatod?
Ez az én személyes történetem ünnepléssorozata volt. Évenkénti ünnep.
Egymásra épültek a történetek, melyeket kezdetben évente legalább egyszer megrendeztem. Formailag a korai csendéleteimbôl alakultak ki, a beállítások voltak nagyon hangsúlyosak. Ezekbôl a beállításokból indult a panoptikum. Mivel a szöveg fontos volt számomra, az is jelen volt. A Dzsan-panoptikum az akkori képeim idôbeli kiterjesztése volt. A jelentése persze megváltozott, a képekhez képest játékosabbnak tartom. A Dzsan-panoptikum rítus volt, egy rövid, elszálló pillanat rítusa. A történet életem története és része volt, szereplôi közeli barátaim.

Mi az a történet, amelyet ünneppé emeltél?
Dzsan konkrét személy (Can Togay) és egy hatalmas szerelem volt részemrôl. Ennek a szerelemnek az emlékére készítettem a Galathea-kertet (utalás a Pygmalion-történetre – a szerk.), amelybe rengeteg Galatheát állítottam, s ez mind Cannak valamelyik oldalát jelenítette meg. Én voltam Pygmalion. Az elôadásokon kezdetekben Földényi F. László játszotta helyettem Pygmaliont, de annyira irigyeltem azt, hogy Földényi mozgatja a szobrokat, hogy a harmadik elôadástól én szerepeltem a darabban, s ô csak a szövegeket olvasta, a hangját kölcsönözte nekem. A Galatheták mindig férfiak voltak, én pedig a nézôk számára nôként jelentem meg.

A performance azért is fontos volt számodra, mert férfiként jelenhettél meg?
Persze hogy fontos volt, bár az érthetôségnek nem kedvezett, de én akartam foglalkozni az általam megalkotott Galatheáimmal, én akartam megalkotni ôket.

Képeidben megjelennek ezek a mitológiai történetek, de ez a szerelmi szál mintha hiányozna.
Mivel a festmény sokkal nagyobb egységet, a sûrített életet rögzíti, képtelen a szenvedély, a fájdalom és más erôs érzelmek megjelenítésére. Erre csak a film képes. A képnek nincs, nem is lehet pszichológiája éppen azért, mert sokkal nagyobb egységekkel foglalkozik. Benne van az is, de sokkal kisebb egységként. A folyamat nem jelenik meg a képben. Nem történetekben, hanem viszonyokban gondolkodom. Én nem tudok létrehozni történeteket. Így látom a világot, ezekkel az arányokkal és szereplôkkel, benne a mitológiával, melybe beleszülettem, s ami gyerekkorom óta velem van. Számomra a görög mitológia anyanyelv, így látom a világot, ezzel a fajta nagyon tragikus, mégis hedonista viszonnyal. Az archaikus mitológia láttatja velem a világot. Leegyszerûsítetten, elnagyoltan és élesen látom a dolgokat, mely nem kedvez a történeteknek, nincs benne történet, pillanat-látás.

Számtalanszor használod az éles és kegyetlen szavakat, képeid is telis-tele vannak hegyes, szúrós formákkal. Ugyanakkor Forgács Éva rólad írt tanulmányában sokszor beszél mûveiddel kapcsolatban a szépségrôl, a szépség keresésérôl. Hogyan lehet ez a két ellentétes dolog harmóniában egymással?
A szépség egyik leglényegesebb jele a kegyetlenség és az élesség. A szépség élesít, akárcsak Ámor nyila. Ugyanakkor végtelenül kegyetlen, mert csak villanásnyi. Isteni ajándék, de a fájdalommal együtt mûködhet csak. A szépség meghódíthatatlan.
A szépség számomra a szerelem szinonimája, az ember legélesebb állapota, mely utat nyit a szenvedésre.

Ehhez kapcsolódik az általad oly sokszor használt kötél-szimbólum és a megkötözött figurák ábrázolása?
Számomra ennek rengeteg jelentése van. Az installációknál a rendszert tartja, ha kibontom, szétesik az egész. Más részrôl dísz is, mint a Dzsan-panoptikumnál, ahol ezzel díszítem a figuráimat. A feldíszítettség az ünnepi rítus minden vonatkozását magában hordozza, a szakralitást, az örömöt, a szépséget, hiszen a szépségnek annyi értelmezése lehet! Itt számomra a dekorativitást jelenti.

Bánt vagy bosszant, ha nem értik vagy félreértelmezik a képeidet?
Szórakoztató, ha összevisszaság van a különbözô olvasatokban, ha sokféle a befogadás lehetôsége. Mindenki mást és mást hangsúlyoz a mûveimben. Nagyon közeli barátaim is egészen mást olvasnak ki belôlük. Például a Dzsan-panoptikumot mindenki máshogy értelmezte. Máshogy az ismerôseim és máshogy a mûvészettörténészek. A rólam írt cikkek nagy része azért tévút, mert nem a képeimbôl, hanem a személyembôl indulnak ki, de a rólam író szerzôk rólam semmit nem tudnak. A képbôl a személy nem ismerhetô fel. Lehetséges, hogy az alkatom igen, de a személyes történet leolvashatatlan. Én hátulról, projektorként látom a képet, a nézô pedig mindig elölrôl. Máshová esnek a nézôpontok, melyek soha sem egyezhetnek. Az én történetem nem kibogozható.