Újrafelfedezések kora

Interjú Valkó Margittal, a Kisterem Galéria vezetőjével

Topor Tünde

Kiállította Nádler István néhány különleges, korai művét a Kisteremben, éppen most érkezett meg a nyomdából az általa kiadott Keserü Ilona-életmű-katalógus és egyik fő művésze, Jovánovics György munkáját nemrég vásárolta meg a Tate Modern. Mintha az eddig befektetett munka és energia most kezdene igazán megtérülni. Ugyanakkor itthon talán nem ismerik, vagy nem ismerik el annyira, mint néhány más vezető galériát.

Topor Tünde: Szerinted miben különbözöl a magyar galéria-színtér más szereplőitől, ha egyáltalán lehet ilyen különbséget tenni?

Valkó Margit: Nem tudom, mennyire lehet, de az biztos, hogy én az első perctől kezdve koncentráltam arra, hogy nemzetközi jelenlétet biztosítsak a művészeimnek. Akik sokszor kísérleti műveket állítanak ki a Kisteremben, és ezt kezdetben nem is volt könnyű a hazai közönséggel elfogadtatni. A programommal nem számíthattam szélesebb közönségsikerre, de még arra sem, hogy a gyűjtők azonnal ráéreznek, elsőre megértve a jelentőségét egy-egy ilyen műnek vagy kiállításnak. Viszont tisztában voltam azzal, hogy ha be akarok jutni a jó vásárokra, akkor nem elég kitalálnom nagyon progresszív programot, de azt következetesen képviselnem is kell. Tudatosan készültem arra, hogy mire galériát nyitok, megtaláljam azt az ideális pontot, ahol beléphetek erre a színtérre, és képes legyek viszonylag könnyedén beilleszkedni a közegbe, megfelelni az ott támasztott követelményeknek. Szerencsére akkor is voltak Magyarországon olyan művészek, akik folyamatosan követték a nemzetközi színtér változásait, jártak rezidenciaprogramokra, kiállítottak külföldön is – bár elsőre kicsit váratlan lehetett, amikor egy kereskedelmi galéria falain tűnt fel a munkájuk. A galéria életében egyébként az első nagy mérföldkő az volt, amikor első jelentkezésre felvettek a bázeli LISTE vásárra 2009-ben. 2006-ban nyílt meg a Kisterem Galéria, és addigra építettem fel olyan programot, amivel már jelentkezhettem Bázelben. A LISTE a nagy Art Fair kisebb szatellitvására, de a művészeti piac, a gyűjtők által nagyon elismert vásár ez is. Szóval, akkor volt először, hogy azt érezhettem, tényleg elértem valamit. És olyan kapcsolatokat szereztem és építettem ki akkor, amik a mai napig elevenek.


Valkó Margit, a Kisterem Galéria vezetője © Artmagazin Fotó: Simon Zsuzsanna – Bognár Benedek

Keserü, Jovánovics és most Nádler is ott van a művészeid között. Ahogy emlékszem, a Kisterem kezdeti éveiben azért nem az ő generációjukon volt a hangsúly. Hogyan látod, miért fordult feléjük (pontosabban az ő generációjuk felé az egész régióban) éppen most a külföldi szakemberek, gyűjtők figyelme? És ez az érdeklődés késztetett- e téged korrekcióra a galéria programját tekintve?

Ez valóban nagyon érdekesen alakult. Én sem vagyok fiatal galériás, húsz éve foglalkoztam már műkereskedelemmel, amikor saját galériát nyitottam. Addigra már jó kapcsolatom alakult ki a magyar neoavantgárd művészeivel...

Sugár szerint a neoavantgárd kifejezést nem lehetne használni...

Jó, akkor a nagy generáció művészeivel, vagy ha úgy tetszik, a régi ipartervesek néhány tagjával. A Jovánoviccsal és Keserü Ilonával folytatott beszélgetések inspirálták azokat a kisebb „kutató-kiállításokat”, ahol kitaláltuk, milyen módon lehetne a műveikhez nyúlni, mielőtt külföldön bemutathatnánk őket.

Ez új, ezt még nem hallottam, kifejtenéd kicsit bővebben, hogy mit jelent a „kutató-kiállítás”?

Kutató vagy inkább kísérleti kiállításnál olyasmire gondolok, mint amit Jovánovics első kisterembeli kiállításán csináltunk. Őt ma alapvetően szobrászként ismerik az emberek, szobrászként, aki gipszreliefeket készít. Első kiállítása nálunk mégis fotókiállítás volt, kísérleti fotósorozat, ami a tükröződéseket vizsgálta, aztán szerepelt még a Liza Wiathruck-sorozat, és kitettük egy kevéssé ismert grafikai sorozatát is, amit Dél-Franciaországban készített. Ezt az anyagot egészítette ki néhány korai kísérleti gipszöntvény. Egy ilyen jellegű kiállítás tehát lehetőséget ad a művész pályájának újraértékelésére, arra, hogy más szemmel tekintsünk ezekre a művekre a későbbiek ismeretében. Egyébként olyan volt az egész, mintha a műtermét kinyitotta, nyilvánossá tette volna. Keserü Ilonánál is hasonlóképpen történt. Régebbi munkákat kerestünk elő, azokat kutattuk meg, már amennyira az eszközeinkből telt. Ezeket új kontextusba helyezve, a régebbi motívumok újbóli felbukkanását, változását megmutatva, szerintem elég izgalmas, meglepő anyag került a falra.

De a szokásos gyakorlat az lenne, hogy a legújabb, legfrissebb dolgaikat mutatod be. Miért nyúltál vissza a korai művekhez? Ez most költői kérdés, és már nálunk is sok szó esett arról, hogyan maradhattak a '68 után keletkezett művek esetleg egész mostanáig is kiállítatlanul.

Az okok között szerepel, hogy még hasonló jellegű kiállításokat is csak ritkán csinálnak a nagyobb, erre hivatott intézmények. Én gyakran mentem műtermekbe, évek óta nézegettem a legkisebb rejtett zugokat, kihúztam a fiókokat, végigböngésztem a polcokat és mindenre rákérdeztem. Sokat beszélgettünk, és a beszélgetés során felmerülő régi és új témák inspirálták a kiállításokat. Apránként állt össze, mit kellene, mit érdemes egymás mellé tenni, és valahogy rendre felbukkantak a korai munkák. Keserüt és Jovánovicsot már rég képviseltem, amikor híre ment a Tate Modern nemzetközi gyűjteménybővítési szándékának. Hamar felállt a szerzeményezési bizottság és megszervezték a kelet-európai régió látogatását, ebbe én is bekapcsolódhattam. És mert egész szakmai pályafutásom alatt ezeket a darabokat forgattam a fejemben és azon gondolkodtam, hogy az általam jól ismert és nagyra értékelt munkákat hogyan lehetne bejuttatni, beilleszteni – oda, ahová valók is – egy neves külföldi gyűjteménybe, szerencsésen, de nem véletlenül, összekapcsolódtak a dolgok.


Ilona Keserü Ilona Catalogue Raisonné, katalógusborító

Hogyan zajlik egy ilyen szerzeményezés lépésről lépésre? Mennyi ideig tart és mik a fázisai a mű keletkezésétől a gyűjteménybe kerülésig?

Hát a mű keletkezése például időben nagyon távol volt attól, amiben én aktívan részt vehettem (nevet), a Jovánovics-mű '79-es. Kezdetben tényleg nagyon sokat jártam fel a műtermükbe, ma már nekem is szinte luxusnak számít, hogy műveket nézegetek a keletkezésük helyszínén (pedig semmit sem szeretnék jobban), mivel mostanra, ahogy a legtöbb galériást, engem is betemet az adminisztráció. De akkor, az elején, sokszor ültem Jovánovics Andrássy úti műtermében, egy gyönyörű, régi lakásban, ahol mint egy magánmúzeumban, ott függtek a falakon a jelentősebb munkái. Imádtam nézegetni őket, különösen ezt a korai darabot (Előfüggöny az EXTATIKUS MARIONETT-hez, 1979), amiről mindig is azt gondoltam, hogy ez pont olyan mű, aminek egy nagy múzeum falán volna inkább a helye. Amikor adódott egy olyan lehetőség – a Bookmarks (lásd: Együttállások, Artmagazin 63, 34–38. o.), amin az iparterves generáció munkáit fiatal művészekével együtt állíthattuk ki, akkor tudtam, hogy ennek a műnek ott a helye. Amikor pedig kiderült, hogy a Tate akvizíciós bizottsága is meg fogja nézni a kiállítást, szemernyi kétségem sem volt, hogy ezt a Jovánovics-művet fogom javasolni. Volt a fejemben egy másik, kisebb kísérleti öntvény, de azt azonnal meg is vásárolták egy külföldi magángyűjteménybe. Ezt a reliefet viszont nagyon szerettük volna múzeumi/közgyűjteménybe juttatni. A Tate kurátorai is felfigyeltek a munkára, és levélben kerestek meg, hogy szívesen felterjesztenék megvásárlásra. Egy évbe telt, míg idáig jutott a történet.

Mi az, ami szerinted számukra érdekes a Jovánovics-műben? Megindokolták, hogy miért pont ezt választották?

Komplex műelemzéssel együtt küldték a levelet, ez ugyanis úgy zajlik, hogy a Tate egyik kurátora prezentálja, mutatja be a művet a bizottság előtt. Ehhez komolyan felkészül: beleássa magát az életműbe, tanulmányozza a művet magát is, ehhez persze mi küldünk el egy csomó háttéranyagot. A még elérhető művek között és az életművön belül is kijelölik ennek a helyét, elemzik, és megindokolják, miért lenne helye a Tate gyűjteményében. Konkrétan ez a mű például azért is fontos, mert átmenetet képez Jovánovics alkotói stílusai között, egyben szorosan kapcsolódik nemzetközi áramlatokhoz, például a Zero csoport (a 60-as évektől aktív düsseldorfi avantgárd művészcsoport, tagjai közt pl. Günther Ueckerrel – a szerk.) munkáihoz. Egyrészről tehát nagyon aktuális volt abban a korban, amikor keletkezett, ugyanakkor nagyon egyedi is, mert pont ilyet viszont nem csinált senki. Egy teljesen fehér gipszreliefről beszélünk. Ráadásul van egy nagyon erős kisugárzása is a műnek. Lehet, hogy nem tűnik szigorúan vett szakmai szempontnak, mégis fontos, hogy jó nézni! Most egyébként azt várjuk nagy izgalommal, hogy mikor és milyen tematika szerint kerül ki a kiállítótérbe. Visszatérve a processzushoz: még mindig nem vehettük biztosra, hogy meg is vásárolják a reliefet, amikor ki kellett küldenünk „szakmai megtekintésre”, hogy ne csak a felterjesztő kurátor, hanem a gyűjtemény vezetői is közelebbről és a maga valójában megszemlélhessék. De ez azért elég lassan zajlott: egy év telt el, mire eldöntötték, hogy felterjesztik, aztán egy újabb év, amíg a büdzsé lehetőséget kínált arra, hogy magyar művésztől vásároljanak, mert a sorban természetesen a régió más országai, az oroszok, lengyelek, románok is ott vannak. Egyeztetni kellett a restaurátor- és raktározó részleggel is, hogy miként lehet szállítani, tárolni, karbantartani, és csak miután mindenki igent mondott rá, akkor kellett megszerveznünk a kijuttatását. Szerencsére mindenkinek tetszett és nagy sikert aratott, úgyhogy a Jovánovics-relief bekerült a Tate gyűjteményébe. Ezt nagy sikernek éltem meg a szakmai karrieremben, úgy éreztem, ezek után akár már nyugdíjba is vonulhatok. (De persze nem megyek.)

A FIAC után azt mondtad, az is tanulságos volt.

Igen, a másik nagy tapasztalatom mostanában, hogy miközben volt ez az intenzív érdeklődés a Jovánovics-művek iránt, hasonló, ugyanebből a korszakból válogatott anyaggal jelentkeztem a párizsi FIAC-ra. Van ugyanis az úgynevezett „rediscovery”, azaz újrafelfedező szekció. Emögött annak belátása áll, hogy bizonyos művészekre egy adott időszakban nagyobb figyelem irányul, ami összefügghet divathullámokkal, aztán meg elfordul róluk a figyelem, holott ugyanolyan intenzitással dolgoznak. Az ilyen művészek leginkább a periféria-országokból jönnek, mellettem például Párizsban mindkét oldalon spanyol művészek mutatkoztak be. Kevésbé ismert, de nagyon izgalmas és érvényes életművek kerülnek így reflektorfénybe. A kevesebb eszközzel és lehetőséggel rendelkező országokból jövő művészek esetében nem nagyon lehet egy hosszú életpálya alatt folyamatosan fenntartani a figyelmet, éppen ezért az ilyen újrafelfedezéseket kiemelten támogatja néhány vásár, a FIAC is. Ezekre is nehéz bejutni, és nagyon sok pénzbe kerül a részvétel. Itt jön a képbe az, hogy milyen infrastruktúrával rendelkezik a hátországod, mennyire feldolgozott a művészeid életműve, be vannak-e fotózva a náluk lévő és a már tőlük elkerült művek, hogyan vannak tágabb és szűkebb kontextusba helyezve, katalogizálva, mindezt milyen szakirodalom, publikációs lista támasztja alá.


Jovánovics György: Előfüggöny az EXTATIKUS MARIONETT-hez, 1979, gipsz, 130 x 130 cm, Tate Modern © A Kisterem Galéria jóvoltából    Fotó: Bakos Ágnes – Tihanyi Bence
 

Jovánovics életművének feldolgozottsága többekéhez képest azért nagyon jónak mondható. Ez az ár kialakítására is hat, nem?

Az ő életműve viszonylag jól körülhatárolható tárgyegyüttes, amelyről sok elemzés, írás jelent meg, ugyanakkor vannak lappangó művei és még több korai műve külföldi magángyűjteményekben, nagyrészt felkutatatlanul. Tehát amikor azt gondolod, mennyire fantasztikus, hogy a művészednek kiállítása van Londonban, a műve bekerül a Tate Modern gyűjteményébe, másutt is részt vesz nagy nemzetközi kiállításon, akkor el kell gondolkoznod azon, hogy mennyit is érnek vajon ezek a művek? Hiszen ha nem nagyon forognak a munkáik a nemzetközi kereskedelemben, akkor hogyan árazod be őket? Ez teljesen elvonatkoztatható a privát kereskedelmi érdekeidtől (tehát hogy minél előbb pénzt láss belőlük), mert itt az a fő kérdés, hogy hová pozicionálod a művészedet egy olyan a közegben, ahol dúl a presztízsharc. Hiszen híres művész főművei közül megszerezni valamit, az presztízskérdés is. Ezzel összefüggően a neves művészeket képviselő galériásoknak kötelezettségeik vannak, nem mindegy, hogy mekkora standon mutatják be a művészeiket, akikről még több és vaskosabb, komolyabb könyveket, katalógusokat kell kiadniuk, részt kell venni velük a vásárok kapcsolódó eseményein – és mindezt finanszírozni is kell persze. Szóval ez egy öngerjesztő folyamat, és mindezek megvalósításához el kell/kellene érni azokat az árakat, amik itthon valószínűtlennek tűnnek. Ráadásul még itthon sincsenek benne a köztudatban, szó sincs arról, hogy a múzeumok kiállítótereiben a jelentőségüknek megfelelően lennének képviselve, és továbbra is Kassáké az utolsó név, amit még ki tudnak mondani külföldön. Ilyen helyzetben nagyon nehéz belőni, hogy mennyit érhetnek a művek idehaza és külföldön.


Kaszás Tamás: Kunyhó-torony, 2014, installáció, változó méretek, Tate Modern © A Kisterem Galéria jóvoltából   Fotó: Sulyok Miklós
 


Nádler István-kiállításenteriőr, Kisterem, 2017 © A Kisterem Galéria jóvoltából   Fotó: Sulyok Miklós

Akkor te hogyan állapítod meg az árakat?

Végiggondolom, mi az a következő lépcsőfok, amit el lehet érni velük. És vannak a régióban párhuzamos életművek, hasonló pályák például Lengyelországban, amikhez viszonyítani lehet.

Szó volt arról, mennyire fontos az egyes életművek dokumentációja, tudományos feldolgozása, és hogy mindez idegen nyelven is elérhető legyen. Most adtál ki felelős kiadóként egy hatalmas Keserü Ilona-életműkatalógust. Ez ritka vállalkozás egy kereskedelmi galéria részéről.

Kértünk és kaptunk is támogatást a Nemzeti Kulturális Alaptól. De azért volt rá szükség és igény, mert a korai korszakban több változatban elkészített, részben külföldre került művekről csak Ilona tud pontos felvilágosítással szolgálni, csak vele szoros együttműködésben tudott ez a katalógus összeállni. Ez most nekünk volt a legfontosabb, mert csak akkor tudunk tovább dolgozni az életművel, ha ezek az információk a rendelkezésünkre állnak. Ez is egy, a kísérletező kiállításokhoz hasonló kutatói munka, amelyben együttműködünk a Keserü Ilona életművét régóta kutató művészettörténésszel. Nekünk ennek a legkorábbi, a művek és információk szempontjából egyre nehezebben hozzáférhető korszaknak a feldolgozása volt sürgető, elsősorban ebben kellett rendet raknunk. De értem a kérdést, egy oeuvre-katalógus kiadása tényleg rendhagyó valamennyire, mert ilyet leginkább sok évvel a pálya lezárása után szoktak csinálni. Csak közben az azért furcsa, hogy idehaza az ilyen kvalitású művészek életműve iránt nincs vagy alig van tudományos, szakkutatói érdeklődés. Nádler Istvánnal is emiatt kezdtünk dolgozni. Bár őt is régről ismerem és jó kapcsolatban voltunk mindig, de a kölni Bookmarks kiállítás kapcsán, ahol Jovánovics munkájával együtt állítottuk ki egy fantasztikus festményét, újra felvetődött az az engem régóta foglalkoztató gondolat, hogy az ő műveit is mutassuk be ilyen kontextusban. Kiderült, hogy nagyon sok anyaga van, de nincsenek a művei teljesen átfotózva, katalogizálva. Felmerült tehát, hogy segítsünk neki ebben. Úgyhogy végigolvastuk a már azért létező Nádler-szakirodalmat, tömörítettük, összefoglaltuk az informatív szövegeket, angolra fordítottuk az anyagot.

Visszakanyarodva egy engem foglalkoztató, de teljesen még nem körüljárt kérdéshez: ha nem lenne ez a most megélénkült nemzetközi érdeklődés az iparterves generáció régebbi munkái iránt, ami mint kiderült, azért mégis kicsit korrigálta, finoman áthangolta a művészválasztásodat…

De én mind Jovánoviccsal, mind Keserü Ilonával már sokkal korábban elkezdtem foglalkozni…

Igen, de az intenzívebb figyelem nem az új, friss művek, hanem a régebbi munkáik felé fordult – és így te is intenzívebben foglalkozol ezzel a korszakkal. De mi van a fiatalokkal? Amikor elkezdted a Kistermet, milyen galériát vizionáltál? Kiket akartál kiállítani?

Tényleg nem így indult, mert a kezdetek kezdetén részben a saját kortársaimat és azokat a fiatalokat képzeltem ide, akiket akkor ismertem. Valamennyire gondolkoztam az idősebb generációban, de tényleg nem az volt a középpontban. Fiatal, progresszív galériát akartam csinálni, kísérletező művészekkel, olyanokkal, mint Fodor János, Kokesch Ádám, a Kisvarsó, később Kaszás Tamás. És borzasztóan örülök annak, hogy az idősebb generációval ilyen sikereket érek el, és tudom, hogy ennek lesz még folytatása. Az is jó, hogy kicsit korrigáljuk azt, amit a történelem kizökkentett a rendes kerékvágásból. De mégis, néha úgy érzem, nem az én dolgom lett volna ezeket a művészeket befuttatni. Én magam a saját korombéli és kicsivel idősebb művészek műveit tudom a legkönnyebben befogadni és közvetíteni is, mivel erről van nagyobb áttekintésem és egyben mélyebb ismeretanyagom. Szerencsére ez a korosztály is sikeres, rendszeresen beválogatják őket nagy nemzetközi kiállításokra, biennálékra. Kokesch Ádám szerepelt az isztambuli biennálén, a Kisvarsó jelenleg Nimes-ben installálja egy művét, amit Erna Hecey, a másik galériásuk juttatott be az ottani múzeumba. Kaszás Tamás anyaga is állandóan utazik, március elején nyílik egyéni kiállítása a lisszaboni Gulbenkian Múzeumban. Az ő egyik műve, a Kunyhótorony is bekerült a Tate Modern gyűjteményébe, ajándékozás útján, de azt a befogadást is éppolyan gondosan elbírálták, mint bármelyik vásárlást. Tőlem pedig egy előző párizsi FIAC-on a luxemburgi Museum of Modern Art, a MUDAM vette meg egyik nagy installációját, a Megamenedék címűt. A vásár után egy héttel keresett meg telefonon a múzeum, hogy megvan-e még a mű, mert megvennék. Egy ilyen kérdésre azért jó érzés igent mondani. De itt van Vécsei Juli is, akinek a papírmunkái iránt töretlen a rajongásom, és több magángyűjteménybe is bekerültek már a művei Hollandiában és Bécsben is. Nagyon jó viszonyt és együttműködést alakítottunk ki Káldi Katával is, biztos vagyok benne, hogy Kata életműve egyszer csak így egyben is nagyon érdekes lesz.


Vécsei Júlia: Realitás gyakorlatok, 2015–2016, indigó, ceruza, toll, akril, akril spray papíron, 40 x 50 cm © A művész és a Kisterem Galéria jóvoltából   Fotó: Sulyok Miklós 

Utolsó kérdés. Biztos azért is, mert olyan régóta ismerjük egymást, érzem a mű- és művészválasztásaid mögötti ízlést, de nem tudom, hogyan lehetne ezt leírni… Nem tudnám megnevezni, mi a Kisterem koncepciója, bár elég nagy biztonsággal meg tudnám mondani egy-egy műről vagy művészről, hogy az Kisterem-kompatibilis-e...

Nekem is érdekes, mert ez nem egy merev dolog, folyton alakul, de mégis ugyanaz. Most is figyelem a legfiatalabbakat, végigmentem a FIAC ezen részlegén, mert most nem a projekt-szekcióban, hanem a már említett újrafelfedezők között állítottam ki. Igyekeztem friss szemmel nézni a poszt-internet művészeket, és próbáltam visszacsatolni a korábbi dolgokhoz – ami nem mindig megy könnyen, de egyszer csak összeáll a kép, ami segítségemre van abban, hogy megértsek idehaza dolgozó olyan művészeket is, akiket eddig inkább kikerültem. Hirtelen bevillan egy munka vagy egy kiállítás, amivel korábban nem tudtam mit kezdeni – hasznos, ha képes az ember visszanyúlni régebbi vizuális rendszerekhez, ha van hová kapcsolni az új látványokat.

Nem feltétlenül a megértés része érdekel, hanem hogy miben nőttél fel? Mi tetszett először, mire emlékszel? Nem kell tudományos magyarázat, a személyes élményeidre lennék inkább kíváncsi.

Akkor talán azt mondanám, hogy a drezdai Zwinger. Meg sem tudom magyarázni, elsőre mégis ez jutott eszembe.

És ott mi?

Arra például tisztán emlékszem, hogy megyek a folyosón, ahol az egyik oldalon a kastély parkjára lehetett kilátni az ablakokon, amiket alig értem fel, a szemközti falon pedig ott függtek a Canalettók. Ezek nagyon megmaradtak, körülbelül tíz-tizenegy éves lehettem akkor. Persze nem töltöttem az egész gyerekkoromat a Zwingerben… Mindenesetre ehhez jött később az INDIGO csoport tagjaival való megismerkedés közgázosként, valahol az éjszakában, a rock and roll mentén. Teljesen új vizuális világot nyitottak meg előttem, Sugár János kétségtelenül az egyik legfontosabb mestere volt ennek, nagyon sokat segített nekem is. Őt is szeretném végre egy jó vásáron több művével képviselni, de ezeknek a helyzeteknek meg kell érnie – én bízom a megérzéseimben.

Ha valamit esetleg nem kérdeztem meg, amit szeretnél elmondani...

Igen, csak nem tudom, hová lehetne beilleszteni: itthon kevesebben ismernek, még a szakmából is, pedig elég sokat tudok ennek a közegnek a működési mechanizmusairól, és a Kisterem szó szerint kicsi terében rendeztem néhány igazán fantasztikus kiállítást, amit nagyon jelentős külföldi intézmények kurátorai láttak, művészettörténészek, újságírók és szerencsére a szakma fontos hazai képviselői is. Mégis nagyon elgondolkodtat, hogy más fontos szakmabeliek soha nem tették még be a lábukat a Kisterembe. Nem akarok nagyon arrogánsnak tűnni, de szerintem a kapcsolatfelvételt nekik kellene kezdeményezni, mert bizonyos művészek műtermének, kiállításainak vagy életművének az ismerete nélkül nem lehet teljes képet kialakítani a hazai kortárs művészetről. Szóval nagyon bírnám, ha maguktól is érdeklődnének a Kisterem programja iránt. Ez üzenet – esetleg kellene valahogy finomítani szerinted?