Díszletnéző

Legújabb számunkban körbejárjuk, milyen szoros kölcsönhatásba került mára színház és képzőművészet, milyen nagy az átjárás a két művészeti terület között, illetve mennyire megállapíthatatlanok a határok. A következőkben annak próbálunk utánajárni mi tapasztalható ebből a hagyományosnak mondható színházi keretek között – milyen darabokban tudjuk felfedezni a kortárs művészet hatását, vagy milyen színpadképek azok, amik szinte képzőművészetként jönnek létre, és akár a Velencei biennáléra is be lehetne őket nevezni, vagy egyszerűen csak: hová hívnak meg képzőművészt látványtervezőnek. Az összeállítással arra is szeretnénk felhívni a figyelmet – és erre a hazai, színész- és rendezéscentrikus színikritika nem nagyon szokott kitérni – néha milyen komoly látványok, műtárgyegyüttesek készülnek, amelyek aztán a képzőművészet körébe sorolt installációkkal ellentétben egyszercsak eltűnnek a süllyesztőben – ahelyett, hogy ők is megőrződnének valamilyen formában.
 

Móricz Zsigmond Színház
Varázsfuvola

Playback-Varázsfuvola, a színészek csak mozognak egy régi, Solti György által vezényelt előadás hangjaira, a díszlet pedig Szöllősi Géza tervei alapján Bánki Ákos közreműködésével készült folyamatos videovetítés. És ha már ennyire sok korláton ugrottak át az előadás létrehozói, végre madárjelmez sincs, Papageno ugyan visel tollakat a fején, mint egy indián, de közben ocelotmintás műszőrme bundában van, ami szintén épp eléggé utal a bennszülöttségre, de valójában viselhetné bárki, aki bátor, utcán is.

Mindent nagyvonalúan elhagytak, aminek a megvalósítása úgyis felemásra sikeredhetett volna, amit elvállaltak, azt viszont becsülettel teljesítik. Emlékszem, amikor óvodások sírva fakadtak egy régi Erkel Színház-beli poros, ámde több mint háromórás Varázsfuvola előadás után, annyira kikészültek (jó, éhesek is voltak, hiszen a büfében miért is lett volna bármilyen ennivaló egy 11-től fél 3-ig tartó matinén), itt viszont szemmel láthatólag jól szórakozott a zömében ifjú közönség, és nem unták meg egy életre az olyan művelődési formát, ami többórás csendben üldögéléssel jár.

Tamino tai chizik, az udvarhölgyek olyan magastalpú cipőben jönnek ijesztgetni szegény fiúkat, amilyenek a kifutói manökenbalesetekről feltett videókon is szerepelnek, de már a legelején lehetett sejteni, hogy ez a Varázsfuvola olyan lesz, ami rólunk szól, hiszen a közönség saját magát láthatta egy kivetítőn real-time videón, amint éppen foglalja el a nézőtéri helyeket, kotorászik a táskájában, majd a figyelmesebbek mutogatják is egymásnak, hogy nézd, ott vagyunk.

A háttérdizájn végig hagyja működni az élő anyagot, a Ladányi Andrea-féle mozgásokat és testépítményeket, de közben azért mindig utal a darab alapkérdését is jelentő kettősségre: ésszel vagy ösztönnel? Hol mértani idomok mozognak, szerveződnek rendbe, majd esnek szét kaleidoszkópszerűen, hol növények, állatok, emberi testrészek burjánoznak, de van, amikor a két rendszer összeolvad – ahogy a műben is van. Szöllősi Géza már gyakorlott látványtervező, a szigorúan vett képzőművészeti tevékenység mellett (Iványi Brigitta: Szöllősi Géza belsőséges művei, Artmagazin 2007/1. 52–57.), ő tervezi a Roham magazint, de filmekben és színházi előadásokban is dolgozott már, hogy csak néhányat említsünk, ő volt felelős a látványért Pálfi György Taxidermiájában, Szász János filmjében, az Ópiumban vagy Tasnádi István darabjában, a Kupidóban, ami szintén nyíregyházi produkció volt, bár Pesten is lehetett látni az Iparművészeti Múzeumban.

Rendező: Tasnádi Csaba, Ladányi Andrea
Videodesign: Szöllősi Géza
Vágó: Bánki ákos
Real-time video: Keserue Zsolt
Stylist: Lakatos Márk

(T.T.)

Papageno ocelotban és gumicsizmában © fotó: Karádi


Gárdonyi Géza Színház
Selyemcipő

Az egri Gárdonyi Géza Színház nagy napjainak is a legnagyobbjai voltak, amikor Paul Claudel (a Rodin mellett tönkrement Camille Claudel öccse) Selyemcipő című színdarabját lehetett látni. Ami nem valami könnyed Hamupipőke-parafrázis, hanem egy eredetileg 12 órás mű 4 órásra rövidített változata, középpontjában a hit kérdésével. Címét onnan kapta, hogy a főszereplő Dona Prouhéze (spanyol történet) amikor már tudja, hogy le fog térni a helyes útról, leveszi egyik cipőjét, és a színpad szélére rakja, hogy a bűnben, amikor megkerüli a fél világot a szerelmét követve, így kelljen fél lábon bukdácsolnia.

Noha az egri társulat szétszóródott és a darabot már nem játsszák, azért mindenképpen meg kell emlékeznünk róla, mert színházi látvány szempontjából ez volt az elmúlt évek egyik csúcsteljesítménye. Ebben szerepelt egy rózsafüzér-függöny, amiről, ha a kortárs művészetben fellelhető rokonságokat keressük, rögtön eszünkbe juthat Tarr Hajnalka gem kapocs-függönye, ami a Nemzeti Galériába került (Artmagazin 2008/6, címlap), és ebben volt többfunkciós díszletelem egy konténer. A pécsi Breuer Marcell-emlékműpályázaton ugyanakkor győztes terv is egy konténert állít talapzatra – egy autonóm egységet, ami formája és anyaga révén egyszerre nyitott és zárt. (Mélyi József: 21. századi szobrot Pécsnek, A hiány emlékműve – Csákány István: Marcel Breuer emlékszoba, Artmagazin 2010/4. 18–20. o.)

Rendező: Zsótér Sándor
Díszlet: Ambrus Mária
Jelmez: Benedek Mari

(T.T.)

                  
Függöny rózsafüzérekből, mögötte konténer © fotó: Dömölky Dániel


Örkény Színház
Elfriede Jelinek: Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét, avagy a társaságok támaszai

Elfriede Jelinek előveszi Ibsen Nóráját, és megnézi, mi történhetett vele, miután maga mögött hagyta otthonát, férjét, gyerekeit, hogy egyedül boldoguljon. Nóra nála beáll textilgyári munkásnak és keresi a helyet, a szerepet, amit betölthet.

Ambrus Mária díszlete egészen váratlan megoldás: a Magyar Rádió 14-es stúdiójának tökéletes rekonstrukciója, minden ugyanúgy néz ki a bemondófülkétől egészen a lépcsősorig, mint a Szende László által 1951-ben tervezett és azóta változatlan állapotban megmaradt eredetiben. (1) Ami mégis más, hogy a díszlet-stúdió mozgatható. Elemeit ide-oda lehet tologatni (ahogy azt a színpadra ki-be járó háttéremberek igen sűrűn meg is teszik), és bármit össze lehet belőle rakni: gyárat, magánlakást, tánctermet, még irodát is, miközben igazán mégsem változik, megmarad fiktív élettérnek.

Hogy miért éppen ezt a teret építik meg újra, arra magyarázatot adhat, hogy az egykor kultikussá vált rádiósorozat, a Szabó család felvételei épp a 14-es stúdió falai között zajlottak. Tehát ez volt az otthonuk azoknak, akiknek a sorsáról, életük fordulatairól minden hétfőn értesült az ország jelentős hányada. Az a család, amely a hatvanas évek szinte minden típusát felvonultatta, és csiklandós érzés volt, ha megjelent róluk egy olyan fotó az újságban, mintha tényleg egymás rokonai lennének. Végül is a 60-as években felnőtt úgy egy generáció, hogy kicsi gyerekkoruk mintanagymamája Gobbi Hilda volt. Icu, Irén és a szintén textilgyárban dolgozó Angéla ugyanazokkal a nőiszerep-gondokkal küzdöttek, mint a darabban Nóra. A valaha Szabó családon nevelkedett nézők számára nagyon szórakoztató gondolat, hogy ők a hely szellemei.

Maga a rekonstrukció mint kortárs művészeti gesztus ismerős lehet Simon Starling Három madár, hét történet, betoldások és elágazások című, 2008-ban a Ludwig Múzeumban megvalósult kiállításából, ahol Starling hosszas művészet- és építészettörténeti kutatás után rekonstruált a 20-as években egy fiatal maharadzsa által, az akkori európai modernizmus legnagyobbjaitól megrendelt, Indiában megépült tereket, és dokumentálta az egész történetet, leágazásaival együtt. A kulturális determináció és a tudattalan motivációk közötti kölcsönhatások érdekelték – de ez Jelinekről és Zsótérról is elmondható. Vagy épp Ambrus Máriáról, aki építészből lett Zsótér állandó alkotótársa, ami esetükben nem csak a színpadraállítást jelenti, hanem teljes “megkutatást”, vagy néha újrafordítást is. (lásd a következő oldalt.)

Rendező: Zsótér Sándor
Díszlet: Ambrus Mária
Jelmez: Benedek Mari
Mozgás: Ladányi Andrea

(B.A.-T.T.)

Jegyzet:
(1) A 14-es stúdiót tervező Szende László az ÁÉTV-ben (Általános Épülettervező Vállalat) dolgozott valószínűleg annak megalakuslásától, 1949-től. 1950–1963-ig az ÁÉTV I. irodáját vezette, 1963-ban innen ment nyugdíjba. Az ÁÉTV akkori legfontosabb munkájában vett részt, a Magyar Rádió bővítésének tervezésében, ami 1949-től kb. két évtizeden keresztül zajlott. Az első ütemben a stúdiók rekonstrukciója történt meg, a 14-es stúdiót (Szentkirályi u. 25/B) is ebben az ütemben alakították ki, egyébként még egyáltalán nem a szocreál követelményei szerint, hanem a magyar modernista építészet funkcio- nalista hagyományainak megfelelően. A falat ún. akusto (hangszigetelő) lemezek burkolják, diófa lécekkel, alul vörös nemezpadló.
(Gádoros Lajos: A Magyar Rádió és Televízió új stúdióépületének építészi értékei, Magyar Építőművészet, 1961. 2. szám 5–13. oldal – az információkért köszönet Branczik Mártának)

Helyzetüket boncolgatják © fotó: Éder Vera


Radnóti Színház
Vágyvillamos

Zsótér Sándor és Ambrus Mária újrafordította Tennessee Williams A Streetcar Named Desire című drámáját, ami így Vágyvillamos címen, Ungár Júlia dramaturgi segédletével került színre a Radnóti Színházban. Az új változat sikerrel bizonytalanítja el a történet terét és idejét: a helyszín voltaképpen a senki földje, ahol Radnóti Miklós és Edgar Allan Poe egyazon kollektív emlékezet elveszőben lévő darabjai. A díszlet is a köztiség megjelenítésére szolgált, alkotója (ahogy megszokhattuk Zsótérnál) ismét Ambrus Máris.

Tehát igen nehezen értelmezhető térrel állunk szemben, ahol minden teljesen esetleges, ahol a szobabelső egyszerre tető és udvar, az üvegfallal leválasztott folyosó fürdőszoba, háló és konyha, a tér közepén álló csupasz térelem pedig ágy, bőrönd, bárszekrény, asztal, gardrób... képes elnyelni az egész általunk látott valóságot. (Éles és érdekes kontrasztot mutat mindez a szembeszomszéd lassan 15 éve műsoron levő változatával, a Kamaraszínház „vágyvillamosával”. Menczel Róbert díszlete ugyanis kézenfekvő és egyenes, benne ágy az ágy, asztal az asztal – na jó, a bárpult ládából van, a fürdőszoba pedig villamosból.)

A Radnótiban semmi sem az, aminek látszik, hanem sokkal több annál, a díszlet egyszerre érzékelteti azt a kisszerű környezetet, ami Blanche-ot annyira nyomasztja, és mutatja meg, hogy a dolgok többsége csupán egy őrült képzelet szüleménye is lehet. Ami számára ez a világ teljességgel érthetetlen, mint ahogy ő maga is az a világ számára.

Rendező: Zsótér Sándor
Díszlet: Ambrus Mária
Jelmez: Benedek Mari

(B.A.)

Vágyvillamos © fotó: Koncz Zsuzsa


Nemzeti Színház
Kvartett

Kvartett két főre a Nemzeti Színház színpadán egy táncos-koreográfus rendezésében. A Veszedelmes viszonyok Heiner Müller-féle átirata nemcsak a látszólagos ellentmondások miatt érdekes, hanem Hajas Tibort idéző díszlete miatt is. Az előadás egésze alapvetően hommage à Hajas Tibor: a látvány mellett a darabba beemelt két terjedelmes Hajas-szöveg által tisztelegnek Gergye Krisztiánék Hajas egész munkássága előtt.

A díszletet az ikonikus vörös-fekete színdramaturgia mellett a mozgás-mozgathatóság fogalompár jellemzi leginkább. A háttér hatalmas, két vízszintes tengelyen forgó, egyik oldalán átlátszó tükörlemezei és vörös festékporral teli műanyag edénybe lépő, majd a vörös festékes cipőtalppal a padlóra terített fóliára „festő” színészek egyaránt a Húsfestményeket idézik. Az önmagát megfestő kép Yves Klein-i gondolata jelenik meg a fekete tükör előtt körbe-körbe mozgó alakok nyomában, graboplast fólia és festékpor technikával a Nemzeti Színház padlóján.

Míg a díszlet elsősorban Hajas fotó-performance-ait idézi, addig a jelmez egyéni performance-ot indukál: az előadás kezdetén fekete festék csorog végig a táncosok testén, és a fekete festékbe áztatott papírruhájukat a színészek rituálisan lefejtik róluk, hogy aztán a darabokat összegyúrva kifacsarják és megigyák annak tartalmát. A külső burok ilyen jellegű megtépázása, megsemmisítése és szó szerinti elnyelése méltó a hajasi életműhöz.

A díszlet a látványtervező végzettségű, Természetes Vészek Kollektívát alapító Árvai György munkája, aki a 2011-es Prágai (Szcenográfiai) Quadriennálén B. Nagy Anikó munkatársaként elnyerte a legjobb kurátori koncepció díját.

(A.K.Á.)

                    
Hommage à Hajas © fotó: Gordon Eszter


Tünet együttes
Nincs ott semmi

A Tünet Együttes 2008-as darabjának díszlete meglehetősen puritán: a táncosokon kívül csak egy kétszárnyú fehér ajtó van a színpadon. De ez így mégsem teljesen helytálló, mert ugyan tényleg csak a hat táncos és az ajtó VAN a Nincs ott semmi színpadán, viszont LÁTHATÓ ott más is: a fény és annak hiánya; az árnyékok szereplőkké válnak, hogy megelevenítsék hétköznapi szorongásainkat és legtitkosabb rémálmainkat. Ez alkalommal azonban nem várjuk a rémálomnak véget vető vekker csörgését: a valóság-véletlen-igazság fogalomhármasára és „A valóság csak a képzelet szüleménye?” kérdésre épülő darab játékosságával, intelligens humorával könnyed borzongást kínál.

Személyes démonaink, benső rémképeink antropomorf kivetülésének olykor egész hadserege táncol a padlón vagy a szereplők testén, sőt amikor az egyik táncost elkapja, és nem ereszti annak árnyék-alteregója, megbizonyosodunk róla, hogy legrejtettebb félelmeink valóban kézzel foghatóvá váltak – legalábbis ők meg tudnak fogni bennünket. Rémálmaink megelevenítésében a Tünet Együttes cinkostársa az MTA SZTAKI Médiatechnológiai Csoportja: Papp Gábor, Sárosi Anita és Vicsek Viktor volt, az általuk kifejlesztett ún. real-time videotechnika ugyanis reagál a mozgó test térbeli elhelyezkedésére, alakjára, illetve mozgásának irányára és dinamikájára.

A kivetített alakzatokat a szereplők mozgása generálja, alakítja, ezáltal a táncosok és árnyaik egyformán élő szereplőként lehetnek jelen a színpadon. A megelevenedő szürreális látomás rendezőjétől és koreográfusától, a matematikus végzettségű Szabó Rékától olyannyira nem áll távol az új technológiákkal való kísérletezés, hogy társulatának „vendégművészei” között tisztelheti Mérő László és Vancsó Ödön matematikusokat is.

Az interaktív, mozgásérzékelős technika a képzőművészet számára sem ismeretlen. Gondoljunk például – a teljesség igénye nélkül – Keserue Zsolt Helycsere című videoinstallációjára, ahol a néző mozgása generálja a videón szereplő két alak mozgását, vagy Szegedy-Maszák Zoltán, Langh Róbert és Fernezelyi Márton Smalltalkjára, ahol két számítógépprogram cseveg a néző által megadott témáról. Esetleg KissPál Szabolcs Lélegzetvisszafojtva című installációjára, amely a kiállítótérbe lépő látogató keltette levegőhullámokra reagál, és amely az eddigi legátfogóbb hazai médiaművészeti kiállításon, a 2000-es, műcsarnokbeli Média Modellen is ki volt állítva, vagy Walitzky Tamás Tom Tomiczky kalandjai című, nemrég Budapesten is bemutatott munkájára (lásd e számunk 12. oldalát).

(A.K.Á.)

Generált alakzatok © fotó: Dusa Gábor


Weöres Sándor Színház
Szentivánéji álom

„Majd az édes álom pillangó képében. Elvetődött arra tarka köntösében” helyett burokban mozgó alakok csigalassan vonszolják be az álmot, de nem kell megijedni, innentől már gyorsan történnek a dolgok, még ha a varázslatokért felelős Puck (Bajomi Nagy György) inkább csak úgy elkocog is, amikor valamit villámgyorsan el kellene intéznie.

A Mohácsi-rendezések eddig nem formabontó díszleteikről vagy jelmezeikről voltak híresek. Bár általában jól működött a látvány is bennük, és az Egyszer élünk mindenfélével telehordott zsinagóga-tere jól rímelt a Velencei Biennále tavalyi győztes német pavilonjára (ami Christoph Schliegensiefnek, a rendezőként inkább ismert, nem sokkal azelőtt elhunyt művésznek állított emléket azzal, hogy rekonstruálták egy templombelsőbe tervezett installációját (lásd Artmagazin 45, 10. oldal, Velence felhői), és A falu rossza kaposvári színpadképe éppen azzal ütött el az átlagtól, hogy a népszínművek festett kulisszáit hozta vissza, azért külön a látványokat nem kellett ünnepelni – mindig voltak székek a színpadon.

Most a kényelmes üldögélés kiváltságát csak az utolsó jelenetben kapják meg a szereplők, addig állandóan veri őket az eső, mindig vizesek lesznek, hiába a sok vízlepergető kabát, ruha, gumicsizma. Ez a fő díszletelem, az eső, a víz, a köd, a jelmez pedig az ilyen körülményekre kitalált viselet. Végül is létező probléma, hogy miért akkora divat most a gumicsizma: a rendező értelmezése szerint a klímaváltozást kísérő időjárási jelenségek arra utalnak, hogy a fenti világban valami nagyon nincs rendben – valószínűleg kapuzárási pánik mérgezi Oberon és Titánia idők kezdete óta tartó családi életét.

Ettől az ötlettől, az állandó vizezéstől tényleg más dimenzióba kerülnek a színpadon zajló dolgok (eleve más a színpad levegője), a műanyag ruhák is, bár teljesen köznapiak, ha csak ezeket látjuk, akkor ráébredünk, hogy a futó-, biciklis- és síruházatok meg az esőkabátok már létrehozták a maguk külön világát – nekünk, városiaknak a szokatlan outdoor-világ a tündérországunk.

William Shakespeare műve alapján, Arany János és Nádasdy ádám fordításának felhasználásával írta Mohácsi István és Mohácsi János

Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Remete Kriszta

(T.T.)

Tündérek munkában © fotó: Mészáros Zsolt


Pintér Béla és Társulata
Kaisers TV, Ungarn

Az általános Pintér Béla-képlet: díszletre nem sokat költenek, de a színésznők, ha úgy hozza a szerep, szép ruhákat kapnak. A Kaisers TV, Ungarnban összekeverednek a korok, az alapötlet az, hogy mik történhettek volna, ha 1848-ban már lett volna tévé. Kinevezték volna Petőfit tévéelnöknek. A látvány az 1–2. oldalunkon közölt Horváth Tibor-grafikákhoz hasonlít. Iskoláskorban szerzett alapélmények indítják be a hatásmechanizmust: piros-fehér-zöld fény, Petőfi jellegzetes nyaktartása a jellegzetes gallérban, Kossuth szakálla, kalapja vagy a generációk világképét meghatározó faliújság. A Baráznay Ignác, vagyis Mucsi Zoltán által viselt 48-as honvéd-egyenruha valószínűleg egy múzeumi darab teljesen hű remake-je, ettől is lesz olyan köztünkélőtörténelem-szerű a figura.

Tér: Tamás Gábor
Jelmeztervező: Benedek Mari
Fény: Vida Zoltán
Video: Vella Péter

(T.T.)

Középen a tv-elnök (Petőfi Sándor), jobboldalt aki kinevezte (Kossuth Lajos), balra a sukorói oroszlán, lányával © fotó: Koncz Zsuzsa


Pintér Béla és Társulata
Gyévuska

Fehér lépcsősor, fekete ruhás szereplők, vörös zászló: a 8. Kinizsi Pál Kerékpáros Lövészezred frontra bocsátásának története énekre hangszerelve. Hozzá még némi kothornosz, fehérre mázolt arc és szuggesztivitás – ebből áll a már 2003 óta futó Pintér Béla-darab, a Gyévuska.

A díszlet ez esetben is Horgas Péter munkája (mint majd minden Pintér-darab esetében), vagy részéről mondjunk inkább látványt, hiszen díszlet itt is kevés akad. Légüres tér: fehér lépcső, fehér vászonháttér, amelyet a történet és a színészek energiája tölt majd meg, illetve Benedek Mari sokatmondó jelmezei, amelyek lelke a kothornosz, a magasított talpú cipő, amely annál magasabb, minél feljebbvaló rangját tekintve a viselője. És minél magasabb a talp, annál jobban korlátozza viselője szabad mozgását. Ugyanakkor nincs kothornosz a nőkön és a munkaszolgálatoson, nekik ugyanis rangjuk semmi, cserébe személyiségük ép és szabad...

Zárszóként vörös borítja be az addig fekete-fehér színpadot, s ez egyszerre jelenti a győztes Vörös Hadsereget és a vesztes csapatok kiomló vérét. Színek és árnyak: a látvány egyszerre minimalista és szimbolikus.

Író-rendező: Pintér Béla
Zeneszerző: Darvas Benedek
Jelmez: Benedek Mari
Díszlet: Horgas Péter

(B.A.)

A háttérként kifeszített vászonra az élőben játszó zenekart vezénylő karmester megkettőzött árnyéka vetül. Egyszerre vezényel erre is, arra is, a címeres magyar, és a horogkeresztes német zászló felé. © fotó: Dusa Gábor


Forte Társulat
Ruben Brandt

Noha ez a Műcsarnokban bemutatott, magát múzeumszínháznak nevező darab lett volna leginkább arra hivatott, legalábbis szándékai szerint, hogy illusztrálja képzőművészet és színpadkép, kortárs tánc és képzőművészet összefonódását, ez a legkevésbé sem sikerült. A történet, amiben minimum 12 világhírű festményt lopnak el, nem igazán követeli ki magának azt, hogy 12-szer lemozogják, a végére már teljesen megkülönböztethetetlenül a monotonon ismétlődő akciókat. A néző már a harmadik rablás után reménykedik, hogy lesz valami fordulat, és nem abban kell örömét lelnie, hogyan szakadnak meg az embertelenül hosszú ideig egyébként fantasztikusan mozgó táncosok.

Azt pedig, hogy ehhez a történethez miért kell néha a fejüket Milorad Krstić által készített képek nyílásain kidugniuk, igazán nehéz értelmezni, mint ahogy azt is, mit keresnek néha a háttérre vetítve Milorad képei. Ha az egész előadás azért jött létre, hogy megálmodója nevét a legnagyobb múzeumok legnagyobb művészeivel együtt emlegessék, akkor pedig nem ártott volna viccesebbre hagyni (ahogy indult is), de mindenképpen rövidebbre venni a rablássorozatot. Mert így a szándékoktól eltérően pont hogy szétestek, sőt egymás ellen hatottak az egyes műfajelemek.

A Milorad Krstić-képek egyhangúak és idegesítőek lettek a szünet nélkül végigült 104 perc végére, a becsülettel megcsinált mozgássorok pedig unalomba fulladtak, amit az is jól jelzett, hogy egyre több mobiltelefon fénye villant fel a nézősorokban. És ami a legmeglepőbb: még Benedek Mari ruhái is rondának tűntek.

Író, díszlet: Milorad Krstić
Jelmez: Benedek Mari
Fény: Pallagi Mihály, Payer Ferenc
Rendező-koreográfus: Horváth Csaba

(T.T.)

© fotó: Kerekes Zoltán


Maladype
Dante – Pokol

Az emberi test végtelen kihasználhatósága a színház világának alapvető kiindulópontja, ám a konkrét szerepen túli funkció ritkán kerül előtérbe. Ennek újragondolására tett kísérletet a Maladype színház, amikor Dante Isteni színjátékának Pokol fejezetét mozgó és lélegző díszlettel vitte színre. A pokol köreit benépesítő (önkéntesekből verbuvált) tömeg olyan, mintha a gondosan megépített díszletelemek maguktól vonulnának ide-oda – az élő mechanika megalkotója Szöllösi András koreográfus.

A jelenség hátborzongató: a mindig egyformának tűnő fekete lebernyeges, csuklyás pokolbéliek csámcsogó örvényt hoznak létre a falánkság bűnébe esett Ciacco körül, Ciacco önnön falánkságát keltve életre, ami aztán saját magát sem kíméli.

Kárhozottak sorsát megjelenítő képek váltakoznak egymás után, miközben Dante nem mozdul, körülötte forog minden, mintha a megpróbáltatások csak a fejében játszódnának le.

Faragó Zénó Dantéja így hát nem gyalog jár, hanem Hans Rudolf Giger a Dűnéből ismert cyber-szürrealista Harkonnen székét használja pokolbéli járműként, egy trónjához szögezett elátkozott király képzetét keltve. Vergilius, Ladányi Andrea megszemélyesítésében dermedt pózban „követi” Dantét, teste ezúttal jóformán meg sem mozdul, így Vergiliust is a díszlet részévé avatja, az emberi gerincet formázó, három-koponyájú trónszék mellett.

Díszlet: Polgár Péter
Jelmez: Horányi Júlia
Mozgás: Szöllösi András
Rendező: Balázs Zoltán

(B.A.)

© fotó: Kovács Attila


Katona József Színház
Kispolgárok

Makszim Gorkij 1901-ben írt műve a Besszemenov család életébe enged betekintést. A család és albérlőik egy fedél alatt élnek, a ház falait majd szétvetik a különböző karakterek és generációk között feszülő ellentétek. A történetnek megfelelően a díszlet egy ház belsejét modelláló faépítmény, egy szerkezet, ami a ház függőleges központi magját mutatja. A váz hangsúlyát a lépcsők adják. A központi magból kifutók nyúlnak ki, ezek a különböző helyiségek, egy-egy bútor jelzi funkciójukat. A struktúra zárt marad, bár a kívülre helyezett tárggyal megnyílik a nézők felé. A látvány zártsága leképezi a szereplők világát, a gondolati zártságot, amiből – még ha meg is van bennük a kellő akarat – csak nehézségek árán szabadulhatnak.

A díszlet Bagossy Levente grafikus és díszlettervező munkája. A fiatal tervező (szül. 1968) első díszleteit a Pécsi Kisszínház számára tervezte, és ma már számos budapesti és vidéki színház előadásához készít rendszeresen innovatív, a színdarab jellegzetességeit szem előtt tartó, olykor minimalista díszleteket, látványt.

Ez a munkája egy kortárs fiatal szobrász, Csákány István 2010-es Bernsteinzimmer című installációjához köthető, amelyben egy faragóműhely élethű mását valós méretekben alkotta meg, mégpedig a legapróbb részletekig fából kifaragva. A mostanihoz hasonló, zárt hatást keltő fainstallációból álló díszlet tervezése Bagossy Levente munkásságában sem előzmény nélküli: 2007-ben a Vígszínház Úrhatnám polgár című előadásához egy hasonló fakonstrukciót alakított ki. A mostani előadás díszletének szerkezete azonban a korábbinál sokkal összetettebb, sokkal hatásosabb lett.

Rendező: Zsámbéki Gábor
Díszlet: Bagossy Levente

(T.T.)

A makett © fotó: Bagossy Levente


Vígszínház
Makrancos Kata

A Vígszínház Makrancos Kata előadására várva a függöny helyett egyenesen a kopott, hámló vakolatú díszletraktárba lát a néző – talán nem is lesz előadás? Aztán egyszer csak a darab összes kelléke megindul a mennyezetről. Előbb csak a jelmezek szállingóznak, majd iszonyú robajjal egy-két karosszék, bőrönd, óriási vakráma zuhan a földre, végül hóesésként kavargó papírlapok terítik be a kupacot. A színészek is beszivárognak és akár egy lomtalanításnál, úgy válogatnak, turkálnak a holmik és szerepek között. Gothár Péter összeverődött színész kompániája előadásra készülő, vitatkozó, veszekedő csepürágók: Petruchió és Kata részeg színészként és dühös pincérnőként vívja első csatáját.

A díszlet az előadás alatt folyamatosan bővül, ahogy a színészek is cserélgetik vagy újabb meg újabb rétegekkel egészítik ki a jelmezüket. Amennyire egyszerű teret kívánt Gothár Péter (a csapóajtós előteret és a háttérként funkcionáló blondelkeretbe fogott kisszínpadot átlósan emelkedő rámpa kapcsolja össze) annyira hangsúlyosak Bujdosó Nóra jelmezei. Sőt a jelmezek valójában mozgó, mini-díszletek, a szereplők egyszerűen magukkal cipelik környezetüket. Eklektikusan összeválogatott ruhadarabjaikat fejükön viselt attributumaikat, karjukra aggatott, kezükben cipelt kellékek (kitömött madár, bőrönd, könyvkupac, hangszerek, kalitka, étel), vagy a vállukon lévő batyu egészíti ki.

A szerepcsere, álcázás, vetkőzés, öltöztetés központi szerepet kap a játék során, mégis, a két végpont: a teljes lemeztelenedés és a profi divatbemutató (tükörrel, manökenekkel, meleg divattervezővel) egyaránt hatásvadász, elcsépelt elemnek tűnik (ahogy egyébként a tojássütés, az egyszer belógatott gyönyörű drótparipa és a jégtömb ülőke is). Nem úgy Petruchió elvarázsolt kastélya. Mivel a darab itt a Petruchiót játszó színész delíriumos álmában játszódik, a gyertyát tartó törpék és a csapóajtókból fejükön tálcákkal és mosdótállal váratlanul felbukkanó szürreális lények tulajdonképpen a helyükön vannak. Gothár díszletének másik nagy ötlete a keretes kisszínpad. A díszes keret hol kiemeli, hol zárójelbe teszi az itt zajló háttéreseményeket. Hogy a nyíltan, vagy függöny mögött zajló cselekmény odavonzza a tekintetet, az a cseleményhez leginkább passzoló műfaji változatosságnak köszönhető.

A magyarázó jelelés, a groteszk árnyjátékként játszódó szerelmi légyott vagy a tortadobálós burleszkbe forduló esketés finomra csiszolt minidarabok. De az előadás legemlékezetesebb kelléke a két színes, rugalmas drapéria (vörös és fehér), ami egyszerre díszlet és jelmez, amivel gyakorlatilag minden eljátszható, az első jelenet csábító uszályától a menyasszonyi fátyolon, kényszerzubbonyon, majd nászágyon át az utolsó kép Kata-monológjának angyali keretéig.

Díszlet: Gothár Péter
Jelmez: Bujdosó Nóra
Szcenika: Krisztiáni István
Világítástervező: Pető József

(Sz.R.)

© fotó: Dömölky Dániel


Pécsi Nemzeti Színház
P Pont com

Mozdulatlan örökmozgó középen és használatlan futópad a színpad sötét előterében (ahova soha senki nem megy). Álló mozgás, oximoron, a tanult tehetetlenség szimbóluma egy átlagos lakásban 2012-ből. A Pécsi Nemzeti Színház pont com című előadását a Czukor show-t is jegyző Dömötör Tamás rendezte, a főszereplő természetesen Czukor Balázs. A pont com talán a jövőben, de sokkal inkább a konkrét jelenben játszódó történet egy agorafóbiás fiúról, aki 7 éve sehova nem megy, csak virtuálisan, senkit nem lát, csak virtuálisan. Zárt életének terét Szili Péter (szintén a Czukor show stábjából) alkotta meg.

A darab, akár egy multimediális performansz, esetlegesnek tűnő, bizonytalan, mégis komponált és jelentéssel teli. A díszlet egy hatalmas képernyő, visszatérő események, szereplők közvetítője – meg persze sok minden más is (hiszen a képernyőn látható tereket is szükségszerűen be kellett rendezni), de ez valahogy lényegtelen, csak a képernyő a fontos.

Egy íróasztal még és egy kerek ágy, ezt látjuk valósan, no meg P.-t, a teljes virtualizálódás felé tartó főhőst. Minden más már virtuális. P. számítógépének képernyője a lakás falára van vetítve, ahol egyébként teljes a sötétség, csak a vetített kép világít. Tulajdonképpen így P.-t is a falon nézzük inkább, saját webkameráján keresztül – így kényelmesebb, talán izgalmasabb is.

P. egyébként teljesen normális, normális a lakása, normális a ruhája, almát eszik, vizet iszik, talán túl normális is. Fölkapcsolja a villanyt, ha csöngetnek, ilyenkor izgul egy kicsit, és persze permanensen unott, de semmi több. Nagyjából észre sem veszi, hogy létezik, különösen akkor nem, amikor maga sem látja viszont magát a képernyőn.  Személyisége pont commal végződő, rendszeresen frissülő cyber-tartalom. Aztán persze a darab végére megjön a feloldás, de nem áruljuk el, mi az.

Rendező: Dömötör Tamás
Látvány: Szili Péter
Jelmeztervező: Markány Márta

(B.A.)

© fotó: Körtvélyesi László

 

Full 002668 Jpg
Full 002667 Jpg
Full 002666
Full 002665
Full 002664
Full 002663
Full 002662
Full 002661
Full 002660
Full 002659
Full 002658
Full 002657
Full 002656
Full 002655
Full 002654
Full 002653
Full 002652
Full 002651
Full 002650
Full 002649
Full 002648
Full 002647
Full 002646
Full 002645
Full 002644
Full 002643
Full 002642
Full 002641
Full 002640
Full 002639