Mészáros Flóra könyve Martyn életpályájának egyetlen korszakára koncentrál: a párizsi időszakra, a húszas évek közepétől a harmincas évek végéig. A felvetés azért is tűnik különösen fontosnak, mert sok elmúlt századbéli magyar alkotó esetében vész homályba a nemzetközi összefüggések rendszere, mit is tettek hozzá egy-egy művész világképéhez, művészetfelfogásához a „centrumban” töltött hónapok, évek, évtizedek. Ha egy fiatal kutató lát hozzá az összekuszálódott szálak rendezéséhez és a hiánypótló információk összegyűjtéséhez, akkor mindez még reménykeltőbb. A könyv azonban hatalmas csalódás.
   Mészáros Flóra erős és igencsak szokatlan felütéssel kezd, bevezetőjében elsősorban a korábbi Martyn-kutatás tévedéseivel, Hárs Éva monográfiájának pontatlanságaival, az elmulasztott lehetőségek felsorolásával foglalkozik. Fő kijelentése: az eddigi szakirodalomban a párizsi korszak nem a súlyának megfelelően szerepelt; a szerző most ezt az aránytévesztést kívánja korrigálni. Tulajdonképpen már a főszöveg első mondatával lerombolja mindazt, amit a bevezetőjében szerénytelenül felépített. „Martyn Ferenc ötéves korában – testvérével,  Ödönnel együtt – került Rippl-Rónai József festőművész gondozásába, a Római-hegyi villába.” Martyn Ferenc testvére azonban Róbert volt; Ödönnek hívták viszont Rippl-Rónai József öccsét. Nem perdöntő hiba, néhány sor és oldal múlva mégis kiderül, hogy jellemző. A Római-hegy csak Róma-hegy, Rippl-Rónai nem a francia, hanem az olasz frontra került, de Chiricót nem emlegethetjük pusztán Chiricóként, Léger nem Ferdinand, hanem Fernand, Tutundijan helyesen Tutundjian, a Frankel Galéria valójában Fränkel Szalon, és így tovább, mintha a köszönetnyilvánításban említett szakemberek közül egy sem futotta volna át a kéziratot, nem is beszélve egy hozzáértő szerkesztőről vagy akár csak olvasószerkesztőről. Pedig minden egyes pontatlanság egy-egy esetlegesen fontos és új információ hitelességét rombolja.

   De még ez sem lenne feltétlenül végzetes. Ami egy művészettörténeti szakkönyv esetében végképp nem működik, az az aránytévesztés és a feldolgozott anyagok elhajlítása a prekoncepció irányába. A probléma valószínűleg abban áll, hogy Mészáros Flóra túlságosan gyorsan merült el a Martynkutatásban, s a mélyből felpillantva már minden kissé átformálódott, Martyn életművének fénytörésében átszíneződött. Így válik lehetségessé, hogy a szerzővel együtt a tizenkét éves festő művének jelentőségéről töprengünk, majd a tizenéves alkotások után hirtelen nyolc évet ugrunk, úgy jutunk Párizsba, a művészet papírmasé-fővárosába. Ebben a Párizs-képben a hangsúlyok nagyon egyenetlenek, egy-egy kiragadott hangulatfestő elem – Josephine Baker, a mozi, a néger maszkok divatja – a művészet és Martyn szempontjából is tetszőlegesnek tűnik. Mintha minden ide áramlana, hogy Martyn művészetét megtermékenyítse: különböző korok és rétegek keverednek a Martyn-művek közvetlen párhuzamai között – a nyilvánvaló de Chirico, Herbin, Closon és Réth mellett – felbukkan Calder, Degas, Malevics, Grosz és Dix, és egyik sem telitalálat. Mintha a szerző mindent egy gyűjtőedénybe akarna önteni, ahol aztán az összes folyadék rendezetten megtalálhatja a maga jól kijelölt helyét és rétegét.

   A valóság persze nem így működik, a stílusok és csoportosulások határvonalai sohasem voltak ennyire merevek, a taglalt korszak Párizsa pedig inkább hasonlított egy kiismerhetetlenül izzó kohóhoz. Ebben a közegben, ebből az összefüggésrendszerből józan módon – eldöntve többek között, hogy az absztrakció irányzat, vonal, szerveződés vagy stílus – lehetne értékelni a Martyn életében valóban fontos vonzáspontot jelentő Abstraction-Création tevékenységét is, amelyet azonban Mészáros Flóra izolál, és laza csoportosulás helyett az európai művészettörténet akkori legfontosabb összefüggésteremtő szervezetének tekint (amelyben állítása szerint a magyar alkotók domináns szerepet töltöttek be). Martyn műveit pedig a kompozíciók boncolgatásával, elsődlegesen formai megközelítéssel, néhol beleérző gondolkodással próbálja a maga által felrajzolt kontextusba helyezni.

   Ami munkájából a sok dokumentum és dátumpontosítás erénye mellett még önkéntelenül is világossá válik: a Martyn életművére ebben a korszakában jellemző kavargás, a hatások egymásra épülése, az egyértelmű kölcsönzések szerepe, az önálló hang hosszas hiánya. Fontos még a fordulat hangsúlyozása, a szürreális-figuratív világból kiindulva lépésről lépésre, hatásról hatásra, mégis szinte pillanatok leforgása alatt elért absztrakció. Mészáros Flóra idézi Martyn egyik 1934-es levelét, amelyben a művész azt írja, most lett kész festő. És valóban igaza van, minden, ami addig volt, csak előkészület. Ha az ember fellapozza Hárs Éva lassan negyvenéves monográfiáját, a tévedéseken túl látszik, hogy az arányban ő nem tévedett, Martyn művészetében minden, ami később történt, sokkal fontosabb.