AZ IRGALMAS PANNONIAI: SZENT MÁRTON
Kiállítások Szombathelytől Tours-ig
Az idei év Tours-i Szent Márton éve: 1700 évvel ezelőtt a pannoniai Savariában (ma: Szombathely) született az európai kereszténység történetét századokra meghatározó csodatévő szerzetespüspök. Márton, a katonából lett remete, akit Tours püspökévé választottak, a késő antikvitás és a középkor legkedveltebb szentje volt, kultusza egész Európát behálózta. A Nyugat latin keresztény kultúrája jórészt Márton köpenyéből bújt elő. Még katonaként Márton elfelezte köpenyét egy didergő koldussal, így lett a 2016-os rendkívüli szentév, az Irgalmasság Évének ihletője is. Európa számos kiállítással emlékezik meg legnépszerűbb szentjéről, akinek tiszteletét a bencések terjesztették el a kora középkorban, hiszen Szent Benedek montecassinói kolostorát Szent Márton védelmébe ajánlotta.
Magyarországon lélegzetelállító régészeti kiállítással ünnepli az a két helység, amely leginkább összeforrott Márton nevével: szülőhelye, Savaria/Szombathely és kultuszhelye, a Pannonia Szent Hegyén épült Szent Márton Bencés Apátság. Mintha utánozni akarták volna Szent Márton nagylelkű gesztusát és demonstrálni a két város együttműködését, a két kiállítóhely testvériesen megosztozik Márton „örökségén”, a Pannonia területéről előkerült késő antik (4–8. század) római és a keresztény leleteken. (Kár, hogy a kiállítások címében Pannonia hosszú ó-val szerepel, ami miatt elsőre inkább a régi magyar motormárka ugrik be a látogatóknak…) Romanitas és Christianitas egyforma súllyal szerepel a kiállításokon: Márton római katonából lett remete, majd püspök, és a rendezők nagyon helyesen ennek a – saját korában korántsem szokatlan – életpályának mindkét kulturális és vallásos meghatározóját bemutatják. Az Iseum Savariense Múzeum a római Pannoniára összpontosít: hogyan váltak pogányból kereszténnyé a dunai provinciák a 3–4. században? (A pannonhalmi Majorsági Látogatóközpont nemcsak az egyház 4. századi jelenlétét mutatta be Pannoniában és Illyricumban, hanem a nagy népvándorlás idején a Kárpát-medencében megtelepedett germán, iráni és türk sztyeppei népek krisztianizációját is a 4–8. században.) A kiállított tárgyaknak Szent Mártonhoz semmi közük, a szent korát és az utána következő századok világát azonban remekül láttatják.
Hazánk késő antik örökségének bemutatása régóta esedékes, de a Seuso-kincs részleges megvásárlásával immár elodázhatatlanná vált.
Előkelő germán nő ékszerei (a kiállítás pannonhalmi tárlatáról), 5. század második fele, Répcelak. Ezüstből öntött, ékvésett, aranyozott állatfejes kengyelfibulapár és csattest; aranylemezből domborított gyöngyökkel. Fibulák: h. 25,5 cm, Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum © Magyar Nemzeti Múzeum
A leletet 1955-ben, homokbányászás során találta egy répcelaki lakos. A szétdúlt női sírból késő római eredetű vésett spirálmintákkal, niellóval díszített, germán környezetben készült tárgyak kerültek elő, köztük nyaklánc és fülbevaló is.
A Szent Márton év pompás alkalmat ad régészek és művészettörténészek számára, hogy rendszerezzék az új leleteket és újraértékeljék a jól ismert tárgyakat. Ezek a kiállítások új perspektívába helyezik a késő antikvitást és hatalmas lökést adnak Szent Márton korának kutatásához.
Mindkét kiállítás Sulpicius Severus Szent Márton élete című híres életrajzából vett idézetekkel tagolja a késő antikvitás tárgyi kultúrájának bemutatását. A Vita Martini és a Dialógusok az egyetlen információnk Tours csodatevő püspökéről, de a tárlatokon a szöveg csak dekoráció, hiszen nem hozható kapcsolatba semmilyen régészeti leletcsoporttal sem Pannoniában, sem Galliában, de épp ezért izgalmas a kísérlet, hogy a középkor egyik legnagyobb szentjét a korára jellemző tárgyakkal mutassák be. A műtárgyak nagy része magyar múzeumokból származik (ahol többnyire a raktárban porosodtak), de néhány jelentős kölcsönzés is történt más európai gyűjteményekből (Zágráb, Szávaszentdemeter [Sremska Mitrovica], München, Mainz, Bécs). A szépen kiállított katalógust, mely csodálatos képeket közöl az apró, de elképzelhetetlenül gyönyörű, fantasztikusan absztrakt római, ókeresztény, germán és avar műtárgyakról, Tóth Endre, Vida Tivadar és Takács Imre szerkesztette.
Igitur Martinus Sabaria Pannoniarum oppido oriundus fuit, írja Sulpicius Severus. Márton Pannonia Sabaria nevű városában született, apja császári lovassági tiszt (tribunus) volt és pogány. Az Iseum Savariense-kiállítás Márton pannoniai éveit a savariai császári palota rekonstrukciója és a mindennapi élet Pannonia területén talált tárgyainak közegébe helyezi (építészeti töredékek, császárfejek, pénzek, ékszerek, fibulák, övcsatok, főzőedények és meglepően nagyszámú üvegtárgy, köztük az a csodálatos és a nemzetközi leletanyagban is páratlan kobaltkék üvegváza, amit a Somogy megyei Mosdóson találtak, szerepel a válogatásban). A második rész a pogány vallási életet tárja elénk: Fortuna, Lares, Iupiter Dolichenus szobrai, Mithras-oltárok, fogadalmi szobrocskák, Silvanusnak szentelt ezüst és arany fogadalmi gyűrűk, a Konstantin császár iránti hűséget (FIDEM) bizonyító aranygyűrűk, övcsatok és a nyakon viselt, védelmet biztosító aranybullák, cserép ostyakészítő edények, istenek képeivel díszített ládikaveretek tanúsítják a politeista kultuszok virágzását. A kiállítás utolsó részében a kereszténység érkezéséről zsidó és keresztény feliratok, kereszttel vagy a Krisztus-monogrammal díszített gyűrűk, fibulák, lámpák, liturgikus tárgyak, üvegkancsók, aranyfenekű poharak és halottas feliratok számolnak be. A ságvári ládikavereteken (Magyar Nemzeti Múzeum) Lázár feltámasztása, a dunaújvárosi ládikavereteken (Mainz, Römisch-Germanisches Zentralmuseum) Dániel az oroszlánok barlangjában, Mózes vizet fakaszt a sziklából, a kánai menyegző és Szent Péter és Szent Pál apostolok képei mutatják, hogyan jött létre az új, keresztény ikonográfia a klasszikus művészet nagy témáinak újrahasznosításával. A Jónás történetét ábrázoló márvány oltárlap (Zágráb, Arheološki Muzej), az Ariust ábrázoló téglakarcolat (Szekszárd, Wosinsky Mór Múzeum) és az alsóhetényi Krisztus-monogrammal ékes arany díszsisak szenzációs darabok, amelyeket mindenképpen látni kell. A pécsi késő antik temető sírkamráinak makettjei zárják a szombathelyi kiállítást.
Pannonhalmán rövid bevezetést olvashattunk a bencés apátság alapításáról a legkorábbi magyarországi oklevelek segítségével. Tours-i Szent Márton tiszteletének magyarországi terjedését (több mint ezer helység viseli a Kárpát-medencében a tours-i püspök nevét) remek térkép mutatta, amit sajnos a katalógusban nem közöltek. Bécsi barokk rajzok és liturgikus kelyhek tájékoztattak a szent kultuszának tudatos felélesztéséről a török háborúk után. A 4. századi templomok és liturgikus paramentumok meghatóan emlékeztettek a kereszténység véráztatta kezdeteire és az egyház győzelmére a konstantini fordulat után. Pannonia különösen gazdag volt mártírokban: Sirmiumi Szent Irenaeus, Quirinus, Synerus és Pollio, Anastasia és a négy koszorús szent (Quattor Coronati) tisztelete Pannoniától Rómáig nagyon népszerű volt. Paténák, lámpák, harangok és az aquincumi kora keresztény bazilika aprócska oszlopai (Budapesti Történeti Múzeum) segítettek elképzelni, milyenek lehettek az első templomok Pannoniában. A sanctimonialis Laurentia felirata Ursacius ördögűzőről volt a kiállítás legizgalmasabb darabja, mely az aszkéta nők szponzori szerepéről tanúskodik az egyházon belül. Emellett – amennyiben Sirmiumi Ursacius püspökre vonatkozik – az arianizmus népszerűségét is bizonyítja a dunai provinciákban.
A gazdag és áhítatos világi keresztények támogatásának óriási szerepe volt az egyházban és a vidék krisztianizációjában.
Az egyik legpazarabb Magyarországon előkerült késő római lelet, kvalitásban a Seuso-kincs méltó, bár annál jóval kevésbé ismert párja. A korsót viaszveszejtéses eljárással öntötték, ma zöldesbarna színű nemes patina fedi, de egykor színe az aranyhoz hasonló volt és ezen a felületen jól érvényesültek az egyes részleteket (fegyvereket, ruhákat, növényeket) borító ezüst- és vörösréz lemez berakások. A korsó vadászjelenetei között oroszlán-, medve- és leopárdvadászat is szerepel, ez utóbbin a leopárd támad a bajba jutott vadászra, akinek könnyűlovas, sztyeppei harcmodort felidéző alakja nem jellemző a klasszikus antik hagyományra, ez a képtípus a késő antik művészetbe keleti hatásra épült be. A budakalászi korsó készítése az udvari művészet körébe tartozó emlékekkel megfigyelhető kapcsolata miatt a Bizánci Birodalom valamely rangos műhelyében, Konstantinápolyban vagy Antiochiában sejthető, az 5. század végén vagy a 6. század elején.
A Seuso-kincs hiánya a kiállításon elszalasztott lehetőség a kor átfogó bemutatására. Seuso nagy vadásztálján (a tárgy nem volt kiállítva, de a katalógusban szerepel) a tulajdonos neve elé Krisztus monogramját véste a mester. A 4. században a Seusóhoz hasonló tehetős nagybirtokosok – Petronius Probus, Nolai Szent Paulinus, Sulpicius Severus – mozdították elő az aszkéta püspökök – Márton, Milánói Szent Ambrus, Ávilai Priscillianus – megválasztását, alapozták meg tiszteletüket és írták meg életrajzukat. E jámbor nagybirtokos réteg társadalmi ambíciója, politikai érdekei és anyagi lehetőségei teremtették meg az új egyházi vezető-típust: a szerzetespüspököt. A középszerű vidéki papsággal ellentétben a szerzetespüspök a legfelsőbb római vezetőréteggel tartotta a kapcsolatot (egyesek szerint Márton legjobb barátja a seregben a későbbi I. Valentinianus császár volt).
Laurentia és Seuso tehát jóval több, mint két késő antik keresztény véletlenszerűen fennmaradt neve: ők a társadalmi felhajtóerő a hatalom új formája, az aszkézis mögött.
Az ötödik rész a kereszténység fennmaradását tárgyalta a barbár inváziók idején. A nagy népvándorlás régészeti leletei különlegesen gazdagok Magyarországon, mivel minden migráns, hódító és utazó a Kárpát-medencét átszelve tart keletről nyugatra. Keresztekkel díszített apró, mindennapi eszközökön és személyes tárgyakon – korongfibulák, tűk, nyakban viselt keresztek, zarándokampullák, brossok, ékszerek, övcsatok, koporsóra szegezett keresztek – láthattuk, hogy a középosztály és az alacsonyabb rétegek hogyan jelezték a keresztény Istenbe vetett hitüket. A kiállítás utolsó szekciója a barbár elit megtérését mutatta be, amely Szent Márton energikus térítő tevékenységét is kiemelte. A pannonhalmi hun halotti tor hatalmi jelvényei – egy díszkard és egy különleges aranyíj (Győr, Rómer Flóris Múzeum) –, arany- és csontamulettek, a kölked-feketekapui avar övcsat (Magyar Nemzeti Múzeum), a párducon lovagló harcos és mitikus perzsa griffsárkány (senmurw) küzdelmét ábrázoló bronzveret és a sárkányszerű szárnyas oroszlán a pogány népek hitvilágát idézte. A klasszikus vadászjeleneteket – amilyet például a Budakalászon nemrégiben előkerült bámulatos ezüstözött rézkancsón láthattunk (Szentendre, Ferenczy Múzeum) – azonban nem lehet egyszerűen a pogány valláshoz kötni, hiszen ezeket az ábrázolásokat pogány és keresztény megrendelők és tulajdonosok egyformán szerették. A germán, hun, avar vezetőréteg ékszereit ékesítő keresztek nem feltétlen hitjelzők, lehet, hogy védőamulettként vagy egyszerű díszítőelemként alkalmazták őket. Az Ozora-Tótipusztán talált 7. századi avar sírmelléklet ékszerei, a kölked-feketekapui kincslelet STEFANOS-feliratú arany karkötője vagy a Dunapatajon talált, keresztet tartó emberekkel díszített, doboz alakú aranykitűzők (Magyar Nemzeti Múzeum) gyönyörűen illusztrálták, milyen népszerűek voltak a keresztény szimbólumok a barbár elit körében. Az avar–bizánci nagyszentmiklósi kincs (Kunsthistorisches Museum, Vienna) három, kereszttel díszített aranycsészéje is szerepelt a kiállításon. A 9. és 10. csésze ismeretlen betűkkel írt feliratán a tudósok egyetlen szót tudtak kiolvasni: a hydatos (víz) talán arra utal, hogy a csészéket keresztelési szertartáson használták. A 19. számú edényt az ókori mitológia tengeri griffjei díszítik, amelyek a Boldogok Szigetére utalnak. Ezek az edények egy keresztény liturgikus tárgyegyüttes részei lehettek és ajándékként kerülhettek egy avar herceg tulajdonába. A két kiállítás izgalmas utazás a római Pannoniától a hun, avar és Karoling Pannoniáig.
Az avarok legyőzése után Nagy Károly császár a birodalmi városok kiváltságaival ruházta fel a 6. századi földrengésben elpusztult, romokban álló, lakatlan Savariát csupán azért, mert e városé a dicsőség, hogy a Karoling-dinasztia és a Német-római Birodalom védőszentjének, Tours-i Szent Mártonnak szülőhelye. A kereszténység közép-európai elterjedésének csodálatos régészeti emlékeit nagyszerűen bemutató két tárlat a pannoniai katonából Tours püspökévé választott Szent Márton térítő munkásságának is kiemelkedő emléket állít. A Tours-i Szépművészeti Múzeum nemrégiben nyílt, 120 kiemelkedő műtárgyat bemutató kiállítása Szent Márton képzőművészeti ábrázolásaira és a város népszerűsítésében játszott szerepére összpontosít.
A középkorban Tours-t Martinopolisnak, Szent Márton városának nevezték és Jeruzsálem, Róma és Compostela mellett az egyik legfelkapottabb zarándokhely volt.
A korai avar kor egyik leggazdagabb női sírjának a lelete a gazdag díszítésű fibula, amely a mellkason fogta össze a ruhát. Formai és díszítőelemei Itáliától Skandináviáig megtalálhatók. A tárgy bizonyítja, hogy az avar uralom alatt élő germán népesség vezetői a Meroving-kori Európa jelentős részét behálózó, kiterjedt kapcsolatrendszert építettek ki.
A hívek gyógyulást, szabadulást, békét kerestek Szent Márton erőt sugárzó sírjánál a bazilikában, míg a Márton által alapított Szent Márton-apátság a Francia Királyság egyik legnagyobb kulturális központja lett. E két hely szimbolikus jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a protestánsok is és a francia forradalmárok is ezt akarták legelőször elpusztítani: Szent Márton sírját meggyalázták, csontjait szétszórták, a bazilikát földig rombolták. A tours-i kiállítás az építéstől a rombolásig követi végig Márton jelenlétét a városban. Az első rész „Savariától Candes-ig” Márton életét mutatja be, a második a kettéosztott köpeny ábrázolását követi végig a középkortól a 18. századig, a miniatúráktól a szobrászatig, a táblaképfestészettől az üvegablakokig. „Szent Márton könyörületessége” az egyik legtöbbet ábrázolt motívum az európai művészetben, éppen ezért érdekes az ábrázolások különbözőségére felfigyelni: gyalog vagy lóháton vágja-e el a köpenyét Márton? Római katonaként vagy középkori lovagként mutatják-e? Az egyik legizgalmasabb kérdés a köpeny színe: fehér, vörös vagy kék? A római hadseregben csak a tisztek viseltek vörös köpenyt, Márton candidatus volt, így prémmel bélelt fehér köpenyt hordott. A képeken a kék és a zöld talán a legkedveltebb szín, holott a kék színt a rómaiak annyira megvetették és olyan barbárnak tartották, hogy még külön szavuk sem volt rá.
A harmadik rész Szent Márton útjait mutatja be: a püspök maga is szüntelen úton volt, de még többen igyekeztek őhozzá. Szentsége már életében sok lelkes zarándokot csábított Tours-ba, köztük Sulpicius Severust, aki már a csodatevő püspök halála előtt megírta Szent Márton-életrajzát. A tours-i „zarándokok” első hulláma már a 4. század végétől, a Márton halála előtti és utáni időkben megjelenik, bár ekkor még nemigen lehet „zarándoknak” nevezni őket: az első jámbor hívek jobbára a marmoutier-i apátság szerzetesei vagy szerzetesjelöltjei közül kerülhettek ki. A tours-i zarándoklat az 5. század második felében lendült fel Perpetuus püspöknek köszönhetően, aki Szent Márton sírja fölé nagy méretű bazilikát emeltetett. Perpetuus püspök rendelte meg a verses formában megírt Vita Martinit is Petricordiai Paulinustól, aki sokat átvett Sulpiciustól, de újabb csodákat is feljegyzett, amelyek akkor történtek, amikor Tours-t 437-ben megtámadták a hunok, vagy amikor 459-ben Aegidius magister militum Szent Márton égi közbenjárására győzelmet aratott a vizigótok fölött. Az 5. század végén két életrajz bizonyítja Szent Márton tiszteletét, a Jurai atyák élete és Párizsi Szent Genovéva élete. Híres és kevésbé ismert személyek követik a Szent Márton szentsége által Tours-ba vonzott hívek és zarándokok növekvő mozgalmát. Már Petricordiai Paulinus is a világ minden részéből özönlő tömegekről beszél. I. Klodvig frank király (466–511) az 5. század végén a vizigótok elleni hadjáratra vonulva maga is meggyőződhetett arról, milyen fontos szent hely Tours. 508-ban, a vizigótok elleni másik győztes hadjáratáról visszatérve, látványosan kinyilvánította Szent Márton iránti tiszteletét, megalapozva ezzel a frank monarchia szoros kötődését a szenthez. A 6. század második felében a Szent Márton-kultusz és -zarándoklat újabb tetőpontjához érkezett, melyről Tours-i Szent Gergely és Venantius Fortunatus írásai tanúskodnak. Fortunatus verses formába ültette Szent Márton életrajzát, Gergely pedig A frankok történetében és Szent Márton csodáinak négy könyvében tudósít Márton természetfeletti erejéről. A kiállítás liturgikus tárgyakkal és zarándok szuvenírekkel mutatja be a zarándoklatok különböző hullámait. A zarándokok nevei azt mutatják, hogy egyenlő arányban voltak jelen köztük germánok és gallo-rómaiak. A germán nevek jelentős aránya Szent Márton politikai szerepét és népszerűségét is jelezheti a nemrég keresztény hitre tért népek körében. A zarándokok között valamennyi társadalmi réteg képviseltette magát: a király és a királyi család tagjai, püspökök, klerikusok és kisemberek egyaránt. Elsősorban testi gyógyulásért könyörögtek az igazi orvoshoz (verus medicus), de lelki szándékokról is hallunk.
A vallásgyakorlás egyik legelterjedtebb módja megérinteni a szent sírját vagy egy hozzá tartozó tárgyat. A kapcsolatot a kontaktereklyék (brandea) használata könnyítette meg, amilyen például a sírt borító lepel cérnaszála, sírkőről lekapart por, a sírra helyezett vászonról lecsorgó víz néhány cseppje vagy a sírra helyezett fiola olaja.
A zarándokok a kontaktereklyéket a zarándoklat után magukkal vitték Tours-ból, de vallásuk nemcsak „anyagias” volt: a tours-i bazilika feliratai (tituli) lelki értelmet adtak zarándoklatuknak azzal, hogy „Szent Márton Istenének” ajánlották be őket. A hitre való nevelés összekapcsolódott az alázattal, a bűnbánattal, megbánással és főleg az alamizsnálkodással. A zarándoklatot követően egyes hívők Toursban ragadtak mint szerzetesek vagy remeték. Márton ereklyéi közül egyébként a legérdekesebb a köpeny (cappa). A köpenyereklyét Nagy Károly Aachenbe vitette, és ott külön épületet építtetett számára (capella) a bazilika mellett. A várost franciául erről az épületről nevezik Aix-la-Chapelle-nek. Később a francia királyi dinasztia tagjai lettek e köpeny világi őrei, innen nevezték el őket (cappatus = Capet). Mi lehet ez a köpeny? Valószínűtlen, hogy Márton katonaköpenye lenne, sokkal inkább a tours-i sírt borító különleges textília lehetett, melynek helyébe a 7. században Dagobert király fémből borítást készíttetett. Ekkor helyezhették a régi sírtakarót egy ereklyetartóba, és ezt tisztelték „Szent Márton köpenyeként”.
Touraine Szent Márton-templomai és kegyhelyei mellett a tours-i bazilika 18. századi lerombolásának és 19. századi újjáépítésének története is sok érdekességgel szolgál. Egy Martinique (azaz Szent Márton-) szigetéről származó kreol kereskedő, Léon Papin Dupont kezdte el keresni Szent Márton sírját, és találta meg 1860-ban. Ez a felfedezés vezetett a katolikus újjászületéshez és a bazilika újjáépítéséhez neobizánci stílusban 1886–1902 között: az építész ugyanaz a Victor Laloux volt, aki a párizsi Gare d’Orsay-t (ma Musée d’Orsay) építette. Az új bazilikában egy sárga zászló a Magyar Királyság ajándéka „Szent Mártonnak az a föld, mely őt megszületni látta” felirattal.
A három kiállítás sokféle kulturális összefüggésben láttatja Szent Márton szeretetét. Mindegyik kiállítás továbbgondolásra, önvizsgálatra ösztönzi látogatóját, attól az alapkérdéstől kezdve, hogy mit tudunk Mártonról, egészen odáig, hogy kinek az arcában ismerjük fel Krisztust.
Szent Márton és Pannónia: Kincsek Szent Márton szülőföldjéről. Iseum Savariense Múzeum, Szombathely, 2016. november 30-ig.
Saint Martin de Tours: Le rayonnement de la cité. Musée des Beaux-Arts, Tours, 2017. január 8-ig. www.mba.tours.fr
A zarándoklatok bemutatása mellett a kiállítás két technológiai remekkel szolgál: az egyik a lerombolt tours-i Szent Márton-apátság 3D-s rekonstrukciója, a másik pedig a zeneszoba (cubiculum musicae), amelyben az apátság kiemelkedő zenei termését hallgathatjuk, a Szent Márton-litániáktól és -miséktől Jean Ockeghem műveiig. A németalföldi születésű Ockeghem 1443-tól az antwerpeni katedrális énekese, 1448-ban Moulins-ben I. Bourbon Károly herceg énekes alkalmazottja, 1452-ben VII. Károly francia király kápolnájának az énekese, 1456-tól a tours-i Szent Márton-apátság kincstárnoka és a párizsi Notre-Dame kanonoka. Ockeghem olyan művészek tanára volt, mint Josquin des Prez, Compère, Weerbecke, Verbonnet-Ghiselin, Pierre de la Rue, Agricola, Brumel és Prioris. A későbbi zenésznemzedékek egyszerűen csak „a mesternek” nevezték. Párizsban kereste fel Josquin des Prez, akit tanítványául fogadott, és jó barátok lettek. Ockeghemnek kiváló kapcsolatteremtő készsége és diplomáciai érzéke volt, így nemcsak VII. Károly, hanem XI. Lajos és VIII. Károly francia király is alkalmazta. A zenei megbízatások mellett egyéb funkciókat is rábíztak, jutalmul pedig 1461-ben királyi hivatalnok, 1474-ben királyi tanácsos lett. VIII. Károly megbízásából diplomáciai küldetésként Spanyolországba és Flandriába is utazott. 1488-ban egy VIII. Károly közreműködésével tartott szentmisén szerepelt. Haláláról több kortársa is zenei kompozíciókban emlékezett meg. Ockeghem hatása a zene fejlődésére óriási. Művészetében a késő gótika fantasztikus világa, kifejezőereje és gazdagsága lobog, szélesen áradó dallamszerkesztés, nagy kifejezőerő, aszimmetrikus felépítésű polifónia jellemzi. Már négy szólamot alkalmazott, a hangterjedelmet a középtónusok és a basszus felé bővítette, ami komoly újításnak számított. Requiemje a zenetörténet első fennmaradt többszólamú gyászmiséje.