Kísérteties helynek tűnik a Hold utcai piac épületének belseje, mióta a Light Art Museum kiállításainak ad otthont. Nyilván rá is játszik erre a mostani tárlat, amelynek címe: More than Human, azaz Több mint emberi; az emberen túl elképzelhető világokba úgy nyílik meg a bepillantás lehetősége a térben, hogy az unheimlich fogalmától nehezen tud szabadulni a néző. Persze már maga a hely szelleme is kísérteties: ott álldogálnak a piac standjait egykor befogadó kis házikók, most már zártan, a lehúzott redőnyeikkel, köztük pedig a megnyitott terek, amelyekben sötét, félhomály és vakító világosság váltakozik.

A különös terekben valóban sokféle módon jelennek meg fénnyel kapcsolatos alkotások. Van köztük néhány furcsaság, ami csak a szórakoztatást, a látványosságot szolgálja, legfőbb célja az elbizonytalanítás, megszokott érzékelésünk kibillentése. De a többség valóban komoly fényművészet. És ezen a kategórián belül aztán számos mű akad, amely nemcsak a szűkebb műfajban kiemelkedő, hanem akár nagyobb művészettörténeti összefüggésben is jelentős. Ilyen a kiállítás kezdő darabja, Otto Piene A Nap szétterjedése című 1966–67-es alkotása, talán az első olyan munka, amelyet a mából visszatekintve immerzív fényinstallációnak nevezhetünk. Ha persze az interneten az eredeti, 1967-es kölni installáció (az akkori német cím jelentése: A Nap közeledik) dokumentumfotóit nézzük, akkor azt látjuk, hogy a látogatók szorosan egymás mellett fekve nézik a falakra vetített, váltakozó, színes formákat. Visszatekintve talán az a legkülönösebb, hogy a mai látványosabb, de ridegebb kiállítótéri közegben – ahol az immerzivitás nézőcsalogató varázsszónak számít – mennyire nehezen lehetne már elképzelni egy ilyen közösségi élményt.

1966–67-ben – ami így a mostani kiállítás távoli kezdőpontja – a művészet és a technika kapcsolatára is teljesen másként, utópisztikus várakozással tekintettek. Éppen akkoriban alapította az E.A.T.-t, az Experiments in Art and Technology nevű szervezetet két mérnök és két művész. Első produkciójuk, a 9 este: színház és mérnöki munka folyamán hang- és fényjátékokra, performanszokra került sor – minden esetben a művész és a mérnök tudatos és tartós együttműködésére építve. Elméletben és művészeti-technikai gyakorlatban tehát az ilyen jellegű kooperációkhoz, az akkori, jövőre irányuló szemléletmódhoz és a kortárs médiaművészet előzményeihez nyúlik vissza a Light Art Museum mostani kiállítása, s a tárlat néhány elemét összeillesztve akár egy történeti ív is kirajzolódhat benne. Olyan alkotók munkái rendelhetők egy képzeletbeli sorba, mint Anthony McCall Kúpot rajzoló vonal című műve a hetvenes évekből, vagy az ezt követő évtizedek jelentős művészei közül Tony Oursler vagy Ólafur Elíasson alkotásai.

Amikor a néző most végigjárja a tárlatot, akkor az összbenyomásból kiindulva valószínűleg mégsem a történeti szálat látja lényegesnek. És legfeljebb távoli asszociációi nyílhatnak olyan régi elképzelések irányába, amelyek Magyarországon a 20. századi tradíció sarokköveiként ismertek: Kállai Ernő A természet rejtett arca című műve vagy Kepes György könyve, A világ új képe (a korábbi Light Art Museum-kiállításokon mindkettőjük neve feltűnt). Most a művek többsége a legfrissebb kortárs szemléletű alkotások közül kerül ki. 

A tárlat kísérőszövegének kulcsmondata így szól: „Soha nem volt még ilyen fontos, mint napjainkban, hogy újraértékeljük a nem emberi életformákhoz való viszonyulásunkat és újragondoljuk helyünket a természeti világban – mégpedig a természet részeként, és nem fölötte uralmat gyakorló entitásként.” Ha az elmúlt évek legjellemzőbb, kortárs művészetet keretező gondolatait kellene kiválogatni, a fenti mondat valószínűleg előkelő helyen végezne.

De a releváns és sokszor ismételt gondolat még az immerzivitásra hivatkozva sem közhelyes, mert minden illusztrációja eleven. A művekben a legkülönbözőbb életformák jelennek meg – mintha valamennyit egyetlen különös biológiai raszterbe lehetne foglalni, és mintha minden egyes darab rávetíthető lenne arra, ami emberi. Mat Collishaw művén egy csimpánz feje jelenik meg (kísértetiesen) egy sisak belsejében. Tomás Saraceno Hogyan gabalyítsuk pókhálóba az univerzumot? című művében egy pókháló szerkezetét követi le emberszemmel, mellette az észt Katja Novitskova a férgeket emeli installációs piedesztálra (az emberek helyére). Egy másik összetett – inkább tudományos-fantasztikus – projektben nagyon is valóságosnak tűnik ember és denevér kommunikációjának lehetősége. És innen eljuthatunk egészen az amorf, a láthatatlan vagy képzelt létezőkig: Laure Vigna 2025-ben készült alkotásában – A testben is van árapály – a toxikus mikroorganizmusokhoz vagy Jakob Kudsk Steensen művében a Mojave-sivatag szimulált őslényeihez. A Mimikri című műben pedig mintha Karl Blossfeldt növényi ősformáinak burjánzása kapna új, animációs formát.

Akár képzelt, akár valós lények, akár látható, akár láthatatlan növényi vagy állati struktúrák tűnnek fel a felsorakoztatott fényműveken, valamennyi olyan, mintha egy-egy lehetséges jövőre lenne felfüggesztve. Más hasonlattal: mintha minden ilyen jellegű mű a jövőbe irányuló fénycsíkot húzna. Nagyrészt hátborzongatónak tűnik ez a felsejlő jövő, de mindenképpen nagyon másnak, mint amilyennek nemhogy hatvan, de húsz-huszonöt évvel ezelőtt is elképzeltük. A disztópiák azóta realitássá váltak (és ebből tényleg közhely lett), emberképünk átalakult. A fényművészet egyik illúziója pedig éppen az, hogy mintha általa jobban bele tudnánk világítani a jövőbe. Mintha a fényinstallációk segítségével egyszerűbb lenne átlátni a dolgokon. Ebből a szempontból érdemes megfigyelni, mennyi üveg és plexi alkotja a kiállított művek anyagát, az installációk részeiként mennyi akvárium és mennyi ablak jelenik meg. Ezáltal néhol olyan, mintha a rendkívül átláthatatlanná és jövőtlenné vált világban a művek fénysugarai segítségével egy boszorkánykonyhába pillanthatnánk, ahol a titokzatos manipulációk és a még rejtettebb algoritmusok irányítják az életünket.

A művekből nem rajzolódik ki egyetlen közös világkép, komplexitásukban mégis akadnak közös vonások. Fontos és általános jellemző, hogy a látás és a hallás érzékeire irányuló hatások a művek többségében szervesen összetartoznak; mintha ezáltal maguk a médiaművészeti alkotások is emberi, organikus létezők lennének. A fényekből és hangokból szinte mindenütt fenséges hibridek rajzolódnak ki. Mert ha mégis átfogó esztétikai fogalmat kellene keresnünk a kiállítás műveire, akkor nem is a kísérteties, sokkal inkább a fenséges juthatna eszünkbe: az emberfeletti, a hétköznapitól, a kézzelfogható valóságtól elrugaszkodó, félelmetes és lenyűgöző tapasztalata.

Nehéz megmondani, hogy ez a tapasztalat kiemelten jellemző-e a fényművészetre. Mint ahogy azt is nehéz megragadni, hogy a fenséges fogalma hogyan változott a művészethez rendelt időben. Milyen hatást keltett volna húsz vagy huszonöt évvel ezelőtt, ha akár csak egyetlen darabkát is láthattunk volna a mára megvalósult jövőből? Talán egy-egy alkotás – mint amilyen most Yasuhiro Chida A pillanat tere című vizet és fényt kombináló műve – meg is jelent előhírnökként az akkori Ars Electronica fesztiválokon Linzben. Negyed századdal ezelőtthöz képest már hihetetlenül felgyorsult a világ, és ebbe mint közhelybe egy-egy mű előtt állva már bele sem gondolunk. A technológia sokkal természetesebben határozza meg az életünket: ennyi fényjátékot, ilyen sokféle megközelítésmódot egy helyen az akkori néző szeme és füle talán el sem viselt volna.

Furcsa belegondolni, hogy huszonöt évvel ezelőtt a magyarországi médiaművészet intézményrendszere, elsősorban Peternák Miklós kiállításai és a C3 Alapítvány kutatásai révén, mennyire szinkronban volt az európai fejleményekkel, többek között az Ars Electronica munkájával. Mára ebből intézményi szinten alig maradt meg valami; a Light Art Museum kiállítása mintha csak valahogy ott lebegne a mai magyar valóság felett. A More than Human most önmagában is hibridnek látszik. Hatalmas és látványos vállalkozásnak, amelyet színes marketingkörítés övez, de a belsejében a korábbi tradíciókhoz, intézményi elképzelésekhez is köthető, nyitott szellemű, magas színvonalú kortárs műalkotások jelennek meg. Huszonöt év múlva talán még furcsább lesz visszagondolni erre, akármilyen formában éljünk is.

More than Human, Light Art Museum, Budapest, 2025/26
kurátorok: Bencsik Barnabás és Szalai Borbála