FESTŐK SORSA EGY CSOPORTBAN ÉS AZ IDŐBEN
Mikrotörténelem Korniss-sal és Vajdával
A szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban pénteken nyílik a Vajda Lajos – A zsenialitás robbanása című virtuális kiállítás, ahol az intézmény 110 Vajda Lajos-művéből 50 alkotáson keresztül ismerhetjük meg a művész munkásságát. A kiállítás a kortársak Vajdával kapcsolatos visszaemlékezéseit is megidézi – ehhez kapcsolódva egy korábbi, Vajda Lajos és Korniss Dezső életéről és művészetéről, ezek közös halmazairól mesélő cikket ajánlunk újraolvasásra.
„Nevetséges és megható mamlasznak és dilettáns festőnek tartjuk” – ez volt a Kassák körül gyülekező fiatal művészcsoportban a közvélekedés, ha hihetünk Vas Istvánnak, az írónak, a szintén a csoporthoz tartozó Szántó Piroska későbbi férjének. Kornisst viszont a legtehetségesebbnek tartották, hogy aztán ez a hierarchia elkezdjen mozogni, ahogy teltek az évek, és ahogy változott körülöttük a világ. Hol tartunk most, és kit tarthatunk az úgynevezett szentendrei program kitalálójának?
Korniss Dezsőnek és Vajda Lajosnak egyszerre látható kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában, illetve a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban, ritka lehetőséget adva arra, hogy megvizsgáljuk a két művész egymáshoz való viszonyát és helyét a harmincas évek progresszív művészeti közegében, szerepüket a szentendrei program kitalálásában és megvalósításában. Vajon mennyire határozta meg az évtizedek óta belénk ivódott Vajda-kép, hogy Korniss működéséről érdemei szerint gondolkodjunk? Hogyan veszítette el pozícióját Korniss Vajdával szemben, hogyan változott a hierarchia kettejük között? „Pedig Vajdát még jobban szerettük, közénk való volt, pontosabban a festők közé, bár azoknak a barátságába is vegyült némi leereszkedés: nemcsak hogy – Kassákkal együtt – tehetségtelennek tartották, hanem a festői tudását, a tájékozottságát is kevesellték. Ő pedig békés szomorúsággal és közben gyermeteg kedéllyel tűrte a lenézést is, a körülötte bugyborékoló, mindig szerető szívű, de nem mindig tapintatos tréfálkozást is.” – írja Nehéz szerelem című önéletrajzi regényében Vas István, aki Trauner Sándor, Kepes György, Schubert Ernő, Korniss Dezső, Vajda Lajos, illetve Zelk Zoltán és Déry Tibor mellett maga is a Kassák-féle Munka-kör fiataljai közé tartozott. Él bennünk egy Vajda-kép, illetve élt, évtizedekig tartotta magát a sziklaszilárd elképzelés a magányos zseniről, akit szűkebb köre rajongással vett körül, a tágabb pedig tudomást sem vett róla. Iskolát és stílust teremtett, minden barátját és alkotótársát követőnek tekintjük. A Korniss-kép összetettebb és változékonyabb. Ő volt Vajda társa a szentendrei program megvalósításában, az egyik művész a szentendrei fiatalok körében, és az egyik az Európai Iskolában, aki aztán szakítva a többiek Rottenbiller utcába tömörült csoportjával, magányos művészeti forradalomba kezdett a fiatal konstruktivisták rajongásától övezve. De így volt valóban? Tényleg azt a szerepet töltötték be, amit ma gondolunk róluk, vagy mindezt csak az utókor aggatta rájuk? Hogyan rekonstruálható ez a történet (vagy éppen az ellenkezője) a kortársak visszaemlékezései és a fennmaradt dokumentumok segítségével? Vas István önéletrajzi regényfolyamának idézett kötete alapján Vajdának Kassák körében a lenézett, Kornissnak pedig a domináns szerep jutott.
Vajda a Traunerék-féle „kemény magon” kívül helyezkedett el, helyét kereső, de szerethető figura volt az érzékelhetően műveltebbnek, olvasottabbnak, határozottabbnak és tehetségesebbnek tar- tott többi alkotó mellett. A dolgot árnyalja, vagy éppen erősíti, hogy Vas a hatvanas években emlékezett így vissza, már Szántó Piroska férjeként, aki pedig rajongással tekintett Vajdára – ez a festőnő saját önéletrajzi köteteiből is kiderül. Érezhető, hogy Vas tudja, esetleg félreértelmezték Vajda tehetéségét, vagy akkor legalábbis nem volt látható és érzékelhető azok számára, akik egyáltalán találkoztak vele. „Még egy tagja volt a társaságnak: Vajda Lajos, kedves, tiszta lelkű és érzésű, gyermeteg kedélyű fiú, akit a többiek egy kissé lenéztek, és sem ők, sem Kassák nem tartottak elég érettnek arra, hogy velük együtt szerepeljen, úgyhogy nem sokkal utóbb külön kiállításon mutatta be első munkáit, még sötétebb és eldugottabb kis helyiségben. [...] Az én szememben ez a montázstechnika meg Vajda száraz és szálas, aprólékos rajzolásmódja is igazolta társainak és Kassáknak lekicsinylő véleményét. Később tudvalevően egész másfajta művészetet sikerült megteremtenie, és akkor már persze megéreztem, de még mindig nem értettem a tehetségét, illetve amit megértettem belőle, az inkább taszított, mintsem vonzott, és a többiekkel együtt nagyon elcsodálkoztam volna, ha megtudom, hogy néhány évtized múlva az egész társaságból ő bizonyul a legnagyobb értéknek.” A többiekkel együtt, írja Vas, ő maga nem érzékelte ekkor még Vajda tehetéségét, különlegességét. Kornissról pedig így ír: „Közülük a legtehetségesebbet – én legalábbis Korniss Dezsőt tartottam annak – ugyancsak véletlenül ismertem meg, nem Kassák közvetítésével. [...] Jóval később, amikor eléggé közvetlenül utánozta az utolsó évtizedek francia és amerikai mestereit, s ezzel – meg persze magas technikai tudásával a föld alá szorított hazai modernek egyik vezéralakja lett, Korniss megtagadta régi képeit – és hát annyiban könnyű volt megtagadnia, hogy annak idején ezeket senki sem vette tudomásul. És én mégis azt hiszem, hogy [...] aranyat adott vasért vagy pontosabb hasonlattal alumíniumért, mert azokban a régi években festett, rendszerint elképzelt fejeinek sorozatával sikerült létrehoznia valamit, méghozzá lassanként ellaposodó portréfestészetünkben, ami kortársa volt az akkori európai festészetnek, tartott is némi rokonságot Rouault-val is, Modiglianival is, de mindenképpen jelentett valamit, s színés formavilága egyéni volt és fitogtatás nélkül magyar, sőt erdélyi, mert Korniss onnan származott. (Hű, ez valami erdéli Krisztus – mondta később Medgyessy a Dezső egyik szakállas arcképére, mely majdnem kizárólag a zöld árnyalatok meglepő sokaságából tevődött össze.)” A kiosztott szerepeket igen érzékletesen igazolja az a történet, szintén a Nehéz szerelemből, amikor Vajda „nőre” szánt tízpengősét végül Korniss élvezte ki, akit egyébként csak előreküldött felderíteni a terepet. „Végül is szelíd mosollyal vagy harsányan zavart nevetéssel vette tudomásul, hogy áldott jó fiúnak, nevetséges és megható mamlasznak és dilettáns festőnek tartjuk – mi mást is tehetett volna?”
A Világok között című, jelenleg is látható szentendrei Vajda-kiállítás kapcsán született katalógus, amely egy e célra felállított kutatócsoport munkája, és amelynek feladata az életmű „dekonstrukciója” volt, némileg máshogyan értelmezi a szentendrei program szerepét Vajda életművében. Sőt, néhol még az is felmerül, hogy a percepcióban korábban kiemelt szerepet kapott, fordulópontnak tekintett rövid korszak jelentősége elhanyagolható, de legalábbis erősen relativizálható. De a Vajda-életmű elég vékony ahhoz, hogy ezeket a műveket, sok esetben rajzokat vagy vázlatokat ne érezzük elég fontosnak. És lehet mindegy, kié az érdem, mindegy, Korniss vagy Vajda kezdeményezte a szigetmonostori és Szentendre környéki motívumgyűjtést, de ha kicsit mélyebbre nézünk, talán erre a kérdésre is választ kapunk. Korniss esetében a Fülep Lajos Magyar művészet kötetével való találkozást szokták ihletadó forrásként kiemelni (hangsúlyosan Hegyi Lóránd), amire Párizsban került sor, és az is bizonyos, hogy a párizsi tartózkodás sem Kornissnak, sem Vajdának nem hozott megoldást arra a problémára, hogy mi legyen a Kassákkal történt szakítás után. A szentendrei program olyan átmeneti, hatását hosszú távon más művészek számára is kifejtő megoldás lett mindkettőjük számára, amely átsegítette őket azon a holtponton, amit a visszatérés után a lehetőségek hiánya jelentett.
Ám érdemes megint csak Vashoz, a krónikáshoz fordulni, aki a „honnan ered” kérdésre úgy adja meg a választ a hatvanas évek elején, hogy nyilván nem tette fel neki senki, hiszen ebben az időben Vajda képeinek ismerete csak szűk kör („katakomba”, ahogy nevezni szokás) számára volt hozzáférhető, Kornissnak pedig ekkoriban készültek a kalligráfiái, fizikai és szellemi értelemben is teljesen függetlenül attól, ahol az egykori alkotótársak (Bálint Endre, Anna Margit, Szántó Piroska) éppen tartottak. Bartók hatásának vizsgálata most mind Korniss, mind Vajda esetében hangsúlyosan előkerül, a tanulság pedig az, hogy Korniss hozta Bartókot (lásd Hegyi Lóránd írását a Korniss-katalógusban), a „tiszta forrást”. De megint Vas: „Az én kivételemmel az egész társaság szépen énekelt, tagjai is voltak a Munka-kör énekkarának. Ebben is Zelk és Korniss járt az élen, ők vezették a szólamot, igaz, egyikük egy kis romános kanyarítással, másikuk meg némi kántoros lassítással, Vajda Lajos pedig, aki Jugoszláviából jött, hozzáadta a maga szerbesítését, de nem annyira, hogy rovására menjen a stílusnak, amely különben is ekkor volt kialakulóban. Mert ezeket a dalokat többnyire nem hazulról hozták, még azok sem, akik vidékről jöttek, hanem könyvből tanulták: Bartók és Kodály népdalgyűjtése most kezdett sugározni, túl a hivatásos híveken, s úgylehet, ez volt az első társaság, amely énekelte. [...] Kassák különben is – bár Bartókot fenntartás nélkül elismerte – bizalmatlanul tekintett e kezdődő népdalkultuszra, mert a népiesség előretörését sejtette ebben is, továbbá – és a mi esetünkben joggal – megint csak az érzelmek lázadását. Mi magunk is tudatában voltunk ennek a lázadásnak. [...] A következő években Bartók és Kodály felfedezése rohamosan meghódította a legkülönbözőbb rétegeket és mozgalmakat, s a mienknél sokkal nagyobb és jelentősebb társaságok, sőt táborok énekelték a népdalokat, immár programszerű népiességgel. [...] Ma se tudnám elemezni azt a titkon működő szellemi alkímiát, amely a mi új és bonyolult és szégyellnivalóan különös kifejezhetetlenségeinket ezekkel a régi és állítólag egyszerű szövegekkel és dallamokkal egybeolvasztotta – mintha csak egy rejtélyes, mindig megújuló forrás vize csobogott volna át rajtunk, tisztára mosva szívünket.” Vas határozottan cáfolja, amit akkoriban – szerinte – sokan állítottak, hogy Vajda felfedezője Kassák volt, sőt. És bár „az érzelmek lázadása” hamar a mesterrel, Kassákkal való szakításához vezetett, Vajda megítélésében Korniss és a többiek is tökéletesen egyetértettek vele. Vas mindenesetre a hatvanas évek elején már felveti, hogy Vajda tehetségének fel nem ismerése nem az ő vakságuk, a zseni csak később, Párizs után mutatkozott meg: „Vajdát akkor senki sem találta tehetségesnek. [...] Én is csak néhány éve tudom, hogy mennyire együtt lélegzett a modern világgal: 1936-ban nyílt meg Párizsban az a nagy Bizánc-kiállítás, amely Európa-szerte divatossá tette a művelt köztudatban addig inkább kétértelmű hírben álló Bizáncot – és Vajda körülbelül ugyanakkor kezdte vállalni festészetében is balkáni-bizánci gyökereit. Még három év múlva is – egy évvel Vajda halála előtt –, amikor az a bizonyos festőkislány [Szántó Piroska, természetesen – a szerk.] úgy beszélt róla, mint nagy festőről szokás, hitetlen mosollyal hallgattam: fiatalos rajongásának tulajdonítottam a túlértékelést – sehogy se fért a fejembe, hogy a mi hajdani, közkedvelt, bár gyerekes kedélyű és gondolkodású mulató- és túratársunkból, együgyű tréfáink céltáblájából ilyen komoly és nagy hatású festő lett. Valójában ezek a fiatalok fedezték fel Vajdát és az ő nyomán a bizáncos Szentendrét.” Másutt még élesebben fogalmaz, sőt Kornisst is tanúként idézi, a maga mentségére: „Így láttuk mi Vajdát, még azután is, hogy a mi akkori társaságunk szétszéledt, sőt évek múlva is, amikor már kezdtek feltünedezni azok a fiatalabbak, akik Vajdában mesterüket, eszményüket, szentjüket tisztelték, sőt már-már Korniss Dezső is majdhogynem magával egyenrangú művésznek tekintette. [...] Pedig hát akkor is nyilván az a nagy jelentőségű festő volt, akinek ma a rangosabb művészettörténészek tartják – és még akkor sem volt harmincéves!” Majdhogynem egyenrangú művész – fontos szembesítés, éles megfogalmazás. Szántó Piroska második önéletrajzi kötetében, az Aktban már teljesen egyértelműen megjegyzi, hogy minden és mindenki Vajda körül forgott, így Korniss is: „Mi, az akkori szentendrei fiatalok voltunk Vajda Lajos körül (Kornissék, Bálint, Kassowitz, Cserepes, Bán Béla, Fekete Béla, Ámosék, Szinék, Fehér Jóskáék, Berda Ernő, Törzs Évi, Krikovszky Gizi, Mándy Stefka – remélem, nem felejtettem ki senkit), a létszám fluktuált, de a központ Vajda volt, akit mindnyájan imádtunk.” Nem kizárt persze, hogy Korniss nem értett volna egyet a megfogalmazással, az előzmények ismeretében – és a többiekkel ellentétben – nyilván nem tartotta magát sem Vajda követőjének, sem imádójának, ám a visszaemlékezés megjelenése előtt tíz évvel elhunyt, így már nem kommentálhatta a leírtakat.
Most időben ugrunk nagyjából tíz évet és pár oldalt Szántó Piroska könyvében, nagyjából 1946-ra: „[Szentkuthy] Miklós lelkesen lebzselt az Európai Iskola körül, s ő is, mint mindenki, ájult tisztelettel bámulta Korniss Illuminációit. Bevallom, én nem, nekem Vajda volt az isten, de persze befogtam a számat, holott tudtam, hogy Korniss mennyivel többre képes ezeknél, s ne csavarja kis lángra az akkori gyöngéd és ragyogó színeit, csudálatos kolorista volt.” Nem egyértelmű tehát, hogy a tőzsdén Vajda „árfolyama” emelkedett volna 1945 után, Kornissé pedig esett. Ki így látta, ki úgy.
Helyezkedjünk másik nézőpontra, Vajdáéra, ő hogyan vélekedett a barátairól. 1936-ban még inspiráló társként tekintett Kornissra, láthatóan beszippantotta az a lázas tevékenység, amit szentendrei programként emlegetünk. Így ír Richter Júliának, akit két évvel később vett feleségül: „Korniss most itt van, s mindennap együtt vagyunk. Olyan furcsa ez, hogy ha beszélgetni kezdünk, szinte egymás szájából szedjük ki a mondanivalónkat, annyira egyek vagyunk a minket érdeklő dolgokat illetőleg, ugyanaz a témakörünk, egyforma dolgokat szeretünk. [...] Adva van két ember: Korniss és Vajda. Születtek 1908- ban, »Nagy«-Magyarországon, Korniss görögkatolikus székely, Vajda zsidó szár- mazású magyar, szerb hatásoktól befolyásolva. Korniss: született Székelyföldön, Vajda: Göcsejben (Zala megye néprajzilag érdekes vidéke).” Az együtt töltött idő és a közös munka a lehető legjobb volt, ami Vajdával ekkor történhetett. Ám a sűrű és bőséges levelezésben Korniss lassan eltűnik, 1939-től Bálint Endre veszi át a társ és barát szerepét, noha ekkor még nincs szó arról, hogy később sógorok lesznek, Bálint még másnak udvarol. Érdekes, hogy Korniss kikopik, pedig ő is ott van, a „tartalmatlan” többiekkel, ahogyan Vajda nevezi a szentendrei fiatalokat, mert bár az a kép él bennünk, hogy a pismányi Haluskai tanyát bérelő festőkolónia erős kohézióval rendelkező csapat volt, és éppen Vajda volt az összetartó erő, a levelek alapján úgy tűnik, hogy Vajda egyre inkább elszigetelődött. Amikor Modok Mária meghívja a társaságot egy kávéra, ő nem tart velük: „Valahogy idegenkedem az ilyesmitől, főképpen azért is, mert nem érzem magam egy kalap alá valónak velük.” Felmerül egy közös műteremkiállítás gondolata Ámossal és Bálinttal, esetleg Anna Margittal és Korniss-sal, és amelyhez Kállai Ernő is csatlakozna, „csak az a bizonyos szellemi együvé tartozás hiányzik ahhoz, hogy egy csoport a maga útján elinduljon”. Máshol szintén úgy tűnik, hogy terhére van a vidám csapat, és már Bálint is: „Tegnap kénytelen voltam abbahagyni [a festést], mert jött az egész Banda (Piri, [Barta] Éva, Berda, Berger [Juhász Pál grafikus], Bandi), és nem tudtam már befejezni. Szerettem volna kidobni őket, mert egyáltalán nem éreztem szükségét, hogy velük legyek. Különben sem érdekelnek. [...] Megbántam, hogy idehívtam őt [Bálintot], hogy együtt lakjunk, alig bírom már a jelenlétét [...] sokszor még a légy zümmögése is zavar, hát még egy ember jelenléte, különösen a Bandié, aki állandóan jártatja a száját, szellemeskedik és mindig van valami baja.” És egy gondolat arról, hogy nemcsak Korniss érezte jobb művésznek magát Vajdánál, de ezzel korábban Vajda is egyetértett: „most nem nagyon tetszik nékem, nem tudom ugyan, hogy miért, de azelőtt jobban tetszettek Korniss dolgai. Sőt, akkor az volt az érzésem, hogy ő jobb festő nálam” – írta 1939 novemberében.
Korniss következő évei egészen máshogy teltek, mint a többieké, akiknek 1945-ig a munkaszolgálat és a bujkálás jutott – már aki egyáltalán megérte a világháború végét. Gyakorlatilag ő volt az egyetlen (a „görögkatolikus székely”) – a csoporthoz később és máshonnan csatlakozott Fekete Nagy Béla kivételével –, akit nem érintettek a zsidótörvények, de már abban is kivételt jelentett a harmincas években, hogy nem járt az OMIKE menzájára, míg Ámos, Anna Margit, Szántó Piroska, Vajda, Bálint, Richter Júlia és a későbbi Bálintné, Richter Irina igen. Számított ez vajon abban, hogy 1945 után, de főleg 1949 után másfelé vezetett az útja? Hogy a Rottenbiller utcai ágyneműtartóból előkerült Vajda-képek fölött ő nem ült szeánszot, és így nem lett Vajda szellemi és fizikai hagyatékának őrzője? Kérdéseket feltehetünk persze, merész következtetéseket pedig vonjon le más.
Azt biztosan tudjuk, hogy a háború évei számára is keservesen teltek, többször volt a fronton, súlyosan megsérült, lelkileg tönkrement, a hadifogságból 1945 májusában került elő. „A doni áttörés után két hét szabadságra hazakerülő Korniss elképzelhetetlen szörnyűségeket mesél, már amikorra megjön a szava, mert egy hétig csak alszik, sír és káromkodik” – írja Szántó Piroska, aki a Visegrádi utcában együtt lakik Korniss-sal, hiszen nővére, a franciatanár Anna ekkor Korniss felesége. A sérülésekből gyógyuló és a következő parancsra váró festő hol Vas Istvánnak segít Sas utcai lakásából a Giraud konzervgyár (ahol Vas ekkor tisztviselőként dolgozott) Klauzál téri raktárába menekíteni a könyvtárát, még ládákat is ácsol hozzá saját kezével. Máskor Hollandiában élő nővére, Irén papírjait viszi Bajótra, ahol Szántó Piroska bujkál, eredetileg Vas előző felesége, a már elhunyt táncművész, Kassák Eti (Kassák nevelt lánya) irataival, ám mivel Eti kommunista múltja miatt feketelistán van, Korniss Irén papírjai tűntek elég biztosnak ahhoz, hogy Szántó Piroska túlélje a zsidóüldözést. A háború véget ért, és már 1945 nyarán elkezdődött az Európai Iskola művészcsoport tervezése. Kornissnak volt a legnagyobb tekintélye Bán Béla mellett, erre egyértelműen emlékeztet az alapító Gegesi Kiss Pál. Mindez ellentmond annak, hogy Korniss rangja és szerepe a szentendrei fiatalok között háttérbe szorult volna Vajda, majd az új barátként belépő Bálint Endre mellett. Bálint és Korniss nem éppen szívélyes viszonya a következő évtizedekben nagy mértékben befolyásolta, hogy a Vajda körül keltett kultusz vesztese Korniss lett, akinek mellékszerepet osztanak a szentendrei program létrehozásában éppúgy, mint az Európai Iskola működésében. Pedig látjuk, hogy ez valójában nem volt így. Szerencsés véletlen, hogy Vajdának és Kornissnak egyszerre nyílt kiállítása, lehetőséget adva az újabb értelmezéseknek. Ez most az egyik volt a számtalan közül, azoknak az embereknek a gondolataira támaszkodva, akikről ez a történet tényleg szól.
Csak tiszta forrásból. Hagyomány és absztrakció Korniss Dezső (1908–1984) művészetében, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, április 7-ig
Világok között. Vajda Lajos élete és művészete, Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2019. március 31-ig