A művészi grafika a két világháború közötti időszak műkereskedelmében

Iványi Bianca

„Egész más egyéniséget kíván a metszetgyűjtés, mint a képgyűjtés. A metszetgyűjtő kell a legmagányosabb természetű legyen, aki képes órák hosszat elüldögélni egy csendes sarokban és élvezi a lassan forgatott lapok intim szépségét. Hasonló a könyvgyűjtőhöz és kicsit tudós fajta. Mondhatnám, hogy a legelőkelőbb gyűjtőegyéniségek közül való, mert nem vár senkitől sem tapsot - ő maga gyönyörködik, és ennyi elég neki." (Hoffmann Edith: Útmutatásoka metszetgyűjtéshez. A Műbarát, I. 3. sz.)

Az idézet dr. Hoffmann Edithtől származik, a Szépművészeti Múzeum grafikai osztályának egykori vezetőjétől, aki a 20. század elején a rajzművészet és a sokszorosított grafika elismertetéséért szállt síkra. Magyarországon már abban az időben sem volt a grafika értékéhez mérten elismerve, bára kétvilágháború közötti időszakban a műgyűjtés területén vezető szerepre tett szert. Ez elsősorban gazdasági okokra vezethető vissza, hiszen a háború utáni gazdasági válsága műpiacon is éreztette hatását. A drágább olajfestmények, szobrok vásárlása helyett a műalkotásokat igénylő közönség az alacsonyabb árfekvésű sokszorosított lapokat kezdte vásárolni. A Magyar Művészet 1937-es számában Elek Artúr így számol be erről: „Az addig csaknem semmibe vett rézkarcnak gyűjtői jelentkeztek, amatőrjei. A közönség érdeklődésének megfelelően a műkereskedők foglalkozni kezdtek a grafikával, vásárolni és kiállítani a lapokat. Az újon feltűnt műkereskedők között akadtak, akik a grafikára specializálták magukat, akik szerződésszerű megállapodásra léptek a fiatal művészekkel és munkájuk terjesztését megszervezték."

 
Míg a két háború között a grafika kiemelt gyűjtőkörré vált, az ötvenes évek derekától a rendszerváltásig tömeges forgalmazását egy jól kiépített terjesztőhálózat végezte. Az értékfelhalmozásnak ugyan nem kedvezett ez a korszak, de piaci szempontú műkereskedelem és nyilvános gyűjtői tevékenység hiányában is sikerült egy szélesebb réteg igényét felkelteni, s ez hozzájárult önálló művészi értékeinek elismeréséhez.
 
GULÁCSY LAJOS: Salome
 
Ma a képzőművészeti kiállítások sorát, a galériák és aukciós házak kínálatát böngészve csak elvétve találhatunk grafikákat. Ráadásul a festményekhez viszonyított eladási arányukat és árukat szemlélve még szembetűnőbb alulértékeltségük. Ez elsősorban a megfelelő hagyomány és az ezen keresztül megszerzett ráhangoltság, esztétikai érzék és szakértelem hiányával magyarázható. Nálunk - számos nyugat-európai országgal szemben -több évszázados tekintélyt, művészi érettséget nem élvezhetett, és éppen ezért sokáig más művészeti ágakhoz mérten elmaradt. Ezt már a múlt század első felének haladó szemléletű művészettörténészei is fájlalták. Elek Artúr például így ír erről a Nyugat 1922-es számában: „Míg mindenütt külföldön a legnagyobbak vitték előre a grafikát, festői termelésükkel csaknem vetekedő munkásságot fejtettek ki a grafika területén, nálunk a grafika mívelése a dilettánsokra és a szorgalmas technikusokra maradt. Néhány finom érzésű, ambiciózus és a grafika különböző technikái iránt érdeklődő művész mutatta az utánuk sorakozó féldilettánsoknak az utat. Ilyenformán egy egész nemzedék-és micsoda ragyogó tehetségű nemzedék! - kimaradt abból a munkából, amelynek minden nemzet művészetében számottevő része a grafika. Ez az oka annak, hogy grafikánk a világ művészetében egyáltalán nem számít."
 
A grafika önállósulásáról a 19-20. század fordulójától beszélhetünk, amikor kezdett megszabadulni a „nagyművészeteknek" alárendelt szerepből. A rajzművészet addig festményeket előkészítő vázlatokat és tanulmányokat jelentett, a sokszorosított grafika festmények másolására, minél tökéletesebb reprodukciójára szolgált. A szecesszió azonban a grafikát már egyenértékűnek tekintette a festménnyel. Vonalas karakterű művészete a grafika felvirágzását is magával hozta, s ez minden technikában éreztette megújító hatását.
 
Az önállósulás fontos mozzanata volt 1906-ban a grafikai oktatás intézményesítése. Ekkor indult meg a Képzőművészeti Főiskola (ekkor még Mintarajziskola) grafikai szaktanfolyama Olgyai Viktor vezetésével, majd 1910-ben az Iparművészeti Főiskolán Czakó Elemér irányításával az alkalmazott grafika oktatása. Elek Artúrnak az Erdélyi Helikon 1930-as számában olvasható visszaemlékezéséből azonban kiderül, hogy a kezdeti időszakban „inkább a kisebb tehetségűek töltötték meg az osztályt, és megtanulták benne mindazt, ami igazi tehetség nélkül is elsajátítható: a mesterségbeli ügyességet. De pusztán technikai tudással nem lehet érdeklődést kelteni valamely művészet iránt. A tehetséges fiatalok inkább a festésre vetették magukat, abban jobban kielégült alkotó vágyuk, másrészt gazdasági tekintetben is, inkább boldogultak azzal."
 
 
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF: A Lantos kávéházban, 1916
 
Kifizetődőbb volt festéssel foglalkozni, hiszen egy kép értékesítése jóval jövedelmezőbb volt a művész számára, mint akár több, fáradságos munkával sokszorosított grafika eladása. Ezzel a műkereskedelem sem foglalkozott, amelynek egyedüli formáját a 19. század végén az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat és a Nemzeti Szalon értékesítéssel egybekötött kiállításai jelentették. A Nemzeti Szalon vásárlói között azonban a századfordulón már megjelentek az újabb típusú műgyűjtők, akik saját kortársaikat, a kor modernjeit keresték. Az arisztokrácia és nagypolgárság főleg klasszikus és egyetemes művészeti alkotásokat gyűjtő, ismert képviselői (Hatvanyak, Andrássyak, Herzog Mór, Pálffy János) mellett egy polgári műgyűjtőréteg is kezdett kialakulni, Ernst Lajos, Glück Frigyes, Wolfner Gyula és mások személyében. Legtöbbjük azonban kevés figyelmet szentelt a grafikának. Ez az intim műfaj továbbra is egy szűkebb réteg szeretetét élvezhette, de ezt is a maga teljességében a két háború közötti időszakban, amikorra kialakult kisszámú, de annál szenvedélyesebb gyűjtőköre.
 
Érdemes elidőzni ennél a korszaknál, amely vitathatatlanul a magyar műgyűjtés egyik fénykora volt. Fontos fejlemény, hogy a kevésbé tőkeerős középpolgárság - Perimutter Alfréd, Fruchter Lajos, Wolfner József és társaik- gyűjtési kedve is megnövekedett. A tetten érhető vonzalmak, ízlésbeli preferenciák mellett, tőkéjük nehézkesebb mobilizálhatósága miatt az általuk favorizált műcsoportok között már nagyobb arányban bukkan fel a grafika.
 
A húszas években készült grafikák gyűjtőinek egy része műkereskedő volt, kiállításokat szerveztek, lapok kiadásával foglalkoztak. Rados Ernő, Szilárd Vilmos leginkább kortársaik munkáiból válogattak. Természetesen nem csak műkereskedők foglalkoztak grafikák gyűjtésével. Bedő Rudolf szintén ezekben az években alapozta meg modern rajzgyűjteményét. Az akkor induló fiatalabb generáció korai rajzai, rézkarcai gyarapították kollekcióját, amelyből ma több gazdagítja a Janus Pannonius Múzeum rajzgyűjteményét.
 
GULÁCSY LAJOS: Josiane és Gwynplaine, 1903 körül
 
Füst Milán elsősorban az avantgárd jeles művészeinek alkotásait gyűjtötte, köztük rajzokat és nyomatokat, emellett a húszas évek rézkarcoló nemzedékének jelentős műveivel rendelkezett. A negyvenes évektől jelentős közéleti személyiségként ismert újságíró, Mihályfi Ernő gyűjteményénektörzsanyagát a Nyolcak és az aktivisták művei képezték.
 
Ezek a gyűjtők közvetlen kapcsolatban álltak a művészekkel, műteremben vásároltak, szinte baráti viszonyt kialakítva pártfogoltjaikkal. Támogatásukkal döntő szerepet játszottak abban, hogy megteremtődjenek a kor művészeinek egzisztenciális feltételei.
 
Az ellenpéldát Majovszky Pál képviselte, aki mindenekelőtt rajzokat gyűjtött, mégpedig sajátságosan abból a célból, hogy a Szépművészeti Múzeumnak adományozza azokat. Azonban nem kortársai anyagából válogatott, hanem jórészt 19. századi műveket vásárolt, ezen belül is elsősorban francia alkotók rajzait.
 
Majovszky Pál [1871-1935] aktívan részt vett a művészeti élet szervezésében. A Vallás- és Közoktatási Minisztérium művészeti ügyosztályának vezetője volt 1913-1917 között, majd tízévig a Magyar Művészet szerkesztője, számos kiállítás szervezője. Az 1920-ban alakult Magyar Bibliofil Társaság egyik alapítója volt.
 
1934-ben ajándékozta felbecsülhetetlen értékű rajzgyűjteményét a Szépművészeti Múzeumnak. A kollekció kialakításánál arra törekedett, hogya 18. század végétől a 20. század elejéig az európai rajzművészet fejlődését végig lehessen kísérni. Ezt leginkább a francia művekkel közelítette meg. A 136 lapból álló gyűjteményrészben a kor legfontosabb művészei szerepelnek: Delacroix, Degas, Rodin, Manet, Cézanne, Toulouse-Lautrec, Gauguin - hogy csak a legnevesebbeket említsük. Ráadásul a lapok gyűjtésénél nemcsak a történeti teljesség bemutatásának igénye vezérelte, hanem az is, hogy az egyes művészek életművében kiemelkedő alkotások kerüljenek birtokába. Hasonlóan magas volt a mércéje az angolok (Gainsborough, Rossetti, Burne-Jones) műveinek megvásárlásánál. Rendkívül értékes lapokból áll a gyűjtemény osztráknémet anyaga is, s Majovszky nem feledkezett meg a holland művészek közül a legkiválóbbak, köztük Van Gogh több mesterművének megszerzéséről sem.
 
 
KÁDÁR BÉLA: Szerelmespár, 1925 körül
 
Majovszky modern sokszorosított grafikákat is gyűjtött, amelyeket szintén a múzeumnak ajándékozott. A több mint százötven rézkarc, fametszet, litográfia jól reprezentálja a századforduló és a 20. század elejének francia, holland és angol grafikai művészetét, Pissarro, Toulouse-Lautrec, Jongkind, Toorop, Brangwyn és mások műveivel.
 
A gyűjtőt Meller Simon, a múzeum grafikai osztályának vezetője látta el szakértő tanácsokkal. Majovszky nyugat-európai árveréseken vásárolt, szinte csak olyan darabokat, amelyek a Szépművészeti Múzeum rajzgyűjteményének hiányait voltak hivatva pótolni. Amikor anyagi helyzetében megingott, és nagy kép- és rajzgyűjteményének jó részét kénytelen volt eladni, akkor is tartotta magát eredeti tervéhez, és a hazájának juttatni kívánt tárgyakból semmihez sem nyúlt.
 
Gyűjteményével érdeklődéssel foglalkozott a sajtó, a Nyugat rendszeresen írt róla: „A Szépművészeti Múzeum nagyszerű ajándékkal gazdagodott, amikor Majovszky Pál rajzgyűjteményét átvette. Gyűjteménye rámutat az ajándékozónak fejlett ízlésére, magas művészi kultúrájára is: ideálisan jó ízlésű gyűjtővel ismertet meg. (Farkas Zoltán: Majovszky Pál rajzgyűjteménye. Nyugat, I935. 6. sz.) 
 
„A kollekció minden egyes darabja az ajándékozó választékos ízlését dicséri, de a múzeumi színvonalon felül több kitűnő művész ritkaság számba menő lapját látjuk viszont, és ami majdnem a legfontosabb, a múzeum egyes sorozatai teljesebbé váltak. A grafikai művészet majdnem mindegyik valamire való mesterének neve benne van e felsorolásban. E névsor szemléletessé teszi e gyűjtemény megszerzésével és összeválogatásával járó nagy fáradtságot. Annál dicséretre méltóbb az ajándékozás ténye." (Bálint Aladár: Majovszky Pál ajándéka. Nyugat, I9I5. I. sz.)
 
Szintén jelentős rajzkollekciója volt Neményi Bertalannak, ám ő főleg nyugat-európai kortárs művészek munkáit szerezte meg. Mellettük a hazai alkotóknak is nagy figyelmet szentelt, egész sor Gulácsy-, Csontváry-, Derkovits-rajza volt, de nem becsülte le a régebbieket sem, Székely Bertalantól Ferenczy Károlyig.
 
 
MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ: Kalapos férfifej, 1880-as évek
 
Az 1930-as években a kortársakat gyűjtők többsége a polgári középosztályból került ki, kevésbé voltak tőkeerősek, mint nagypolgár vagy főúri társaik, de ugyanúgy telve voltak a művészet iránti lelkesedéssel, s magukhoz mérten nagyobb áldozatot is hoztak érte. Legtöbbjük az értelmiség, ezenbelül is főleg a művész-értelmiség köreiben mozgott, érthető tehát, hogy vonzalmat éreztek az őket körülvevő szellemi értékek iránt, ráadásul személyes kapcsolataik, barátságaik révén könnyebben hozzájuthattak az alkotásokhoz. Sok mű került gyűjteményeikbe ajándékozás útján is, ezek többsége általában rajz vagy grafika. Természetesen - eltekintve a tudatosan e körből választókat - a kisebb anyagi érték miatt történtek ezek a gyarapítások, akár vásárlás, akár a művész ajándékozása során.
 
A KUT, a Szinyei Társaság, a Gresham-kör vonzáskörében élő gyűjtők a kortárs művészet legnagyobb értékeit halmozták fel. Dr. Cseh-Szombathy László, Fruchter Lajos, Márton Ödön, Szilágyi Sándor, Oltványi Imre, dr. Radnai Béla egymásra is hatottak választásaikkal, s publikációik révén a szakmai és szélesebb közönségre is.
 
Ebben az időszakban ismét feléledt az érdeklődés a rajzművészet iránt. Az említett gyűjtők választásai is ezt mutatják, valamint a kortárs művészettörténészek kutatási területei, különösen Gombosi Györgyé és Genthon Istváné, akik munkásságukban kiemelt helyet szenteltek a korabeli rajzművészetnek.
 
A húszas évek sajátos fejlődésének eredményeképpen felvirágzott a műkereskedelem is. Az egyre-másra születő galériákban az itthoni legmodernebb képzőművészeti törekvések kaptak nyilvánosságot, és egyre nagyobb számban jelent meg kínálatukban sokszorosított grafika. Az Auróra Műkereskedelmi Rt., az Alkotás Művészház, a Tamás, a Helikon, a Mentor, a Belvedere galériák rendszeresen rendeztek a korszak grafikai művészetét összefoglaló, csoportos tárlatokat.
 
A műkereskedelem szereplői mellett a mai kifejezéssel élve nonprofit alapokon szerveződő egyesületeknek szintén nagy érdemük volt a grafika népszerűsítésében, mindenekelőtt sikeres külföldi kiállítások szervezése révén. A nagyobb intézmények közül az Ernst Múzeum gyakorta teret adott grafikai kiállításoknak, a Szépművészeti Múzeum kiállításai pedig egyenesen a grafika elismertetésének alapját képezték. Reprezentatív grafikatörténeti kiállításokat már Meller Simon is rendezett az 1910-es években, ehhez járult hozzá az 1920-as évek folyamán Hoffmann Edithnek, az osztály későbbi vezetőjének kiállítássorozata.
 
A Könyves Kálmán Szalon az első volt a műkereskedelmi alapon szerveződő magángalériák között. 1891-ben irodalmi és könyvkereskedelmi részvénytársaságként jött létre, a századforduló tájékán reprodukciók kiadásával és terjesztésével kezdett el foglalkozni. Akkoriban ez volt az egyetlen olyan vállalkozás, amely magyar festők képeit üzletszerűen reprodukálta. 1903-ban kiállítási szalont nyitott a Nagymező utcában, ahol a konzervatív alkotások mellett a modern törekvések bemutatására is nagy súlyt helyezett. A Könyves Kálmán Szalon 1918-ig működött, jelesebb kiállításain olykor a kor leghaladóbb művészeit mutatta be. Rippl-Rónai József, Boromisza Tibor, Orbán Dezső, Pór Bertalan mellett olyan külföldi művészcsoportok, művészeti áramlatok bemutatása fűződik nevéhez, mint 1908-ban a berlini szecesszió, 1910-ben a lengyel Sztuka csoport, 1912-ben a modern francia festők kiállítása.A bemutatókon az értékesítési szempontok játszották a főszerepet. A részvénytársaság rendezte az első művészeti aukciókat is. „A műkereskedés nyilvánosságot nyújt a művészeknek" - vallották ars poeticájukban.
 
 
MÉSZÁROS LÁSZLÓ: Álló fiú, ülő leány, 1933 körül
 
A modern magyar grafika fellendítése terén a Könyves Kálmán Rt. nevéhez grafikai tárlatok rendezése mellett egy művészi litográfiasorozat kiadása fűződik, amelyet először a Műcsarnok téli tárlatán mutatott be 1903-ban. A sorozat lapjait a részvénytársaság kiállító körébe tartozó művészek készítették: Barta Ernő, Faragó Géza, Ferenczy Károly, Fényes Adolf, Garay Ákos, Glatz Oszkár, Helbing Ferenc, Kosztolányi Kann Gyula, Kövesházi Kalmár Elza, Márk Lajos, Olgyai Viktor, Rippl-Rónai József, Ujváry Ignác és Vaszary János.
 
A litografált sorozat kiadása meglehetősen kockázatos tevékenységnek bizonyult. Alapötletét a múlt század párizsi példája adta, amikor a sokszorosított grafika (elsősorban a litográfia) népszerűsítésére kiadók és műkereskedők bírtak rá neves művészeket grafikai sorozatokban való szereplésre. Hazai vállalkozóink a közönség igényéhez alkalmazkodva, mindenekelőtt kereskedelmi céllal adták ki e műlapokat, legfeljebb 200-300 példányszámban. Ezzel a nagyközönség számára kínáltak sokszorosított grafikákat, hozzájárulva művészi értékként való szélesebb körű elfogadtatásukhoz. Ezenkívül a gyűjtők szűk táborát is célba kívánták venni, hirdetéseikben kis példányszámú, szignatúrával ellátott számozott első lenyomatokat kínálva. A cég erőteljes reklámozása mellett a kritika is hangos elismeréssel illette a vállalkozást.
 
Azonban a várt siker elmaradt, a francia kezdeményezéssel szemben a pesti vállalkozás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az értő vásárlóréteg hiányában 1905 után a részvénytársaság leállt a sorozat kiadásával. Kiállításokon alig szerepeltették, nagyobb, grafikával foglalkozó tárlatokon bukkant fel pár lap belőle.
 
Az érdem, hogy kimagasló minőségű, néhány lap tekintetében meglehetősen modern szemléletű grafikai alkotások egybegyűjtött csokrát kínálta a széles közönség és gyűjtők számára, kétségbevonhatatlanul a társaságé. Propagatív tevékenysége mindazonáltal kétségbe vonható azzal, hogy hirdetéseiben, értékesítésre buzdító akcióiban nem önálló értékeket, hanem „visszafogott árakon lakások dekorálására, olajfestmények pótlásaként" szolgáló művészi termékeket ajánlottak. Megkérdőjelezhető tehát, hogy a részvénytársaság a modern magyar grafika ügyét tartotta-e szem előtt sorozatának elkészítésekor, vagy inkább értékesítési lehetőségeinek bővülését kereste? Kizárólag az utóbbi nem vezérelhette, hiszen sok kockázat rejlett az új vállalkozásban, és vitathatatlanul a társaság érdeme, hogy a járt út helyett új ösvényeket próbált kitaposni.
 
E rövid áttekintés során is nyilvánvalóvá válik, hogy a 20. század első felében sokkal jelentősebb volt a grafikagyűjtés Magyarországon, mint ma. A jelenlegi mérsékelt kereslet miatt a műkereskedők sem érdeklődnek iránta, pedig talán ők ébreszthetnének igényt az elhanyagolt műfaj iránt. A kimondottan grafikára specializálódott üzletek száma és nagysága ugyanis nem túl jelentős, s a kisebb galériákból nem lehet hatékonyan propagálni. A nagy aukciósházak jóval szélesebb piaccal rendelkeznek, ha fantáziát látnának benne, a presztízsteremtés folyamata lényegesen felgyorsulna. Azonban a grafikák alacsony áraik miatt nehezen kerülhetnek be a tőkeerős műkereskedelem érdekszférájába. Az eddiginél magasabb árakon érné meg számukra forgalmazásuk, és ez siker esetén-amelyre pedig véleményformáló szerepüknél fogva van esély - felemelné az árakat és felértékelné a grafikát.
 
Am így is lassan alakulna ki az a vevőréteg, amely kész lenne arra, hogy magasabb áron grafikát vásároljon, éppen ezért a fő kérdés még mindig az, hogy megérné-e a műkereskedőknek kitartani, hosszú távra érlelni a sikert. Remélhetőleg az idő meghozza ezt az állapotot, a piacvezetők is kénytelenek lesznek - a felhígult festménykínálat miatt-a grafikához fordulni. Ezzel összhangban a grafikák árai az idő haladtával emelkednek. A festménykínálat minőségi romlása mellett ez fogja eredményezni, hogy nagyobb számban kerülnek be az árverések anyagába, vagy önálló aukciós kínálatot, gyűjtési területet jelentenek.