M & M

August Macke és Franz Marc barátsága

Szikra Renáta

Barátságuk mindössze négy évig tartott, de annál intenzívebb volt. Kapcsolatuk, akárcsak az első világháborút megelőző, amúgy is forrongó évek, impulzív és sűrű: gondtalan családi nyaralások és heves veszekedések váltakoztak benne. Az alig 23 éves August Macke 1910. január 6-án lépett először Franz Marc müncheni műtermébe.

 
Franz Marc: Ló a tájban, 1910, olaj, vászon, 85 × 112 cm | Museum Folkwang, Essen
 
A hét évvel fiatalabb és művészeti kérdésekben nagyon határozott nézeteket valló August Macke (1887–1914) barátsága sokat jelentett az akkortájt épp válságos időszakát élő, egyébként is visszahúzódó természetű Franz Marcnak (1880–1916). Mackénak viszont azért volt sorsfordító az ismerkedés, mert Marc bemutatta őt a müncheni progresszív festőkörnek, az 1909-ben alapított Neue Künstlervereinigung tagjainak, új kapcsolatokat és perspektívát kínálva fiatal kollégájának. A heves vérmérsékletű, közvetlen, spontán Macke és a megfontolt, töprengő Marc nem is lehettek volna különbözőbbek, művészeti és kultúrpolitikai kérdésekben mégis mélyen egyetértettek és megerősítésül szolgáltak egymás számára.
   Marc még 1910 januárjában viszonozta a látogatást Macke műtermében a Tegernseenél; az elkövetkező időszakban pedig sok időt töltöttek együtt, különösen Sindelsdorfban, ahol 1911-től egész művészkolónia alakult ki. Franz Marc először csak nyárra vett ki egy muskátlis ablakú házat a bajor falucskában feleségével, Mariával, majd a szomszédban telepedett le festőkollégájuk, Heinrich Campendonk is. Kandinszkij, élettársával, Gabriele Münterrel, Murnauból jött át vendégségbe, a Macke házaspár pedig Bonnból érkezett egy kis nyaralásra és művészi eszmecserére. Amikor Kandinszkij V. kompozíció (Az utolsó ítélet) című absztrakt festményét a részben általa alapított Neue Künstlervereinigung 1911-es kiállításáról kiutasították, Marc, Münter, Javlenszkij, Alfred Kubin, Marianne von Werefkin (később Macke is) Kandinszkij mellé álltak, nagy sikerű ellenkiállítást szerveztek a szomszédos Thannhauser galériában és új terveket szőttek. Egy olyan művészeti almanach kiadását tűzték ki célul, amely „az emberi nem egész kultúráját felöleli”. Az 1912 májusában megjelent, szenzációszámba menő művészeti album a művészi kifejezés sokszínűségét hirdette, lapjain az avantgárd irányzatok mellett a primitív törzsi művészet, a gótika, a népművészet, a gyerekrajz vagy a japán tusfestészet egyaránt képviseltette magát, műalkotásokon és művészetelméleti írásokban. Három bevezető tanulmányt Franz Marc írt, Macke a törzsi maszkokról értekezett, Schönberg pedig zeneelméleti írások mellett egy darabot (Herzgewächse) is közzétett az almanachban, amelyet már az újonnan megalakult, önmagát Blauer Reiternek nevező csoport jegyzett.
 
Franz Marc: A tigris, 1912, Städtische Galerie im Lenbachhaus und Kunstbau, München
 
   A „Kék lovas” voltaképpen a sindelsdorfi szőlőlugasban született; Kandinszkij emlékei szerint elég gyorsan megállapodtak a névben, mert „a kéket mindketten szerettük, Marc a lovakat, én meg a lovast, így aztán szinte magától adódott a név”. A leginkább művészeti kiadóként, szerkesztőségként funkcionáló laza csoportosulás – bár 1911 és ’12-ben művészeti elveiket demonstrálandó két kiállítást is szerveztek Münchenben – szíve és lelke Kandinszkij és Marc volt. Macke, aki nemegyszer heves vitába bonyolódott velük, különösen Kandinszkijjal szemben volt kritikus: 1913-ra annyira eltávolodott a Szellemi a művészetben „patetikus” és „dogmatikus” művészetelméletétől – emellett kevesellte az almanachban ráeső oldalakat is –, hogy Kandinszkij modorában egy akvarellt festett, amelyen barátját, Marcot Kandinszkij kocsisaként, a bakon ülve ábrázolta (Der Blaue Reiter persziflázs, 1913). Természetesen mindenki vérig sértődött, Macke pedig sietett kiengesztelni barátját; szeretett volna újra együtt festeni vele, „de anélkül, hogy a Blauer Reiterre vagy akár kék lovakra gondolnánk”, írta őszintén „Lieber Franz”-nak.
 
Franz és Maria Marc a sindelsdorfi lugasban, 1911
 
August és Elisabeth Macke, 1908
 
   Kettejük művészetében jóval több a közös vonás, mint ami megkülönbözteti őket: a valóság objektív leképezésére törekvő naturalista, impresszionista irányzatokkal ellentétben képeik szubjektív valóságábrázolása a psziché rezdüléseit rögzíti. A Marc transzcendens tájképein gyakran megjelenő állatok szimbolikus lények; az energiasugarak és színnyalábok rendszerébe foglalt totemállatok egy magasztos, spirituális egység jelképei, a valóság elemei csupán kiindulópontot jelentenek az ehhez vezető úton. Marc igazi német romantikus miszticizmusát ellenpontozzák Macke energikus, színfoltokra és ritmusokra bontott életképei; vad és eleven növényportréi éppen úgy „hangulat-kották”, ahogy promenádot és állatkertet ábrázoló képei a városi élet lüktetését, a kapcsolatok és erők harmonikus szövedékét rögzítik.
   Szívesen dolgoztak együtt a nyaralások alkalmával, közös tanulmányutakat tettek, akár feleségestül is. Igaz, hogy 1912 tavaszán is összevesztek a nagy kölni Sonderbund-kiállításon való Blauer Reiter-részvétel egyes kérdésein, de nyár végére kibékültek, sőt szeptemberben együtt utaztak Mariával Párizsba. Visszatérve még hosszú heteket töltöttek együtt Bonnban, megnézték a Sonderbund-kiállítást, és megfestették Macke Bornheimer Strasse-i műteremfalára első és egyetlen közös freskójukat, a régóta tervbe vett Paradicsomot, amely összetartozásuk és barátságuk jelképe lett. A kép a bűnbeesés vagy kiűzetés helyszíne helyett – Marc állatfestményeihez hasonlóan – ember és természet vágyott egységét ábrázolta. A négy méter magas, két méter széles jelenetet minden előkészítés nélkül temperával és olajjal vitték fel a meszelt falra. Az aszimmetrikus kompozíció alakjai közül az állatokat, Ádámot és a táj nagy részét Marc festette, a kép közepén ülő Évát és a három keletiesen öltözött kis alakot Macke készítette, Maria pedig méhes bordűrt festett az expresszionista freskónak. Az egymásba fonódó alakokat burjánzó dzsungel veszi körül. (A ritkaságszámba menő falfestmény többé-kevésbé épségben vészelte át a náci időket és a háború pusztításait is, és mivel a házat 1975-ig a család lakta, a műtermet sem építették át. Az 1957-es münsteri Macke-retrospektív alkalmával restaurálták és megerősítették, majd 1980-ban leválasztva a falról a münsteri Landesmuseumba szállították, ahol ma is látható.)
 
August Macke: Franz Marc portréja, 1910, olaj, karton, 50 × 39 cm Staatliche Museen zu Berlin, Nationalgalerie
 
August Macke: A művész felesége kalapban, 1909, olaj, vászon, 49,7 × 34 cm | magántulajdon tartós letétben, LWL-Museum für Kunst und Kultur, Westfälisches Landesmuseum, Münster
 
   A feleségeik között kialakult bensőséges barátságról az asszonyok, Elisabeth Macke és Maria Marc rendszeres levélváltása (illetve Elisabeth 38 kötetnyi naplója) tanúskodik, amelyben a bohém művésztársaság legújabb pletykái mellett egymás (művészi) munkáját is figyelemmel kísérik, bár a levelezés nagy részében természetesen családi ügyeket vitatnak meg. Maria Marc rajongott a Macke házaspár elsőszülött fiáért: Franz Marc is Walternak, a „kis lovasnak” küldött képeslapra festette élete második kék lovát. Amikor a férjek ha- ragban voltak, a nők tovább leveleztek és igyekeztek elsimítani a viszályt (sőt özvegyen, új életet kezdve hosszú évtizedeken át életben tartották bensőséges kapcsolatukat). Az együtt töltött időben azonban a művészeti eszmecsere mellett muzsikáltak és jókat vacsoráztak. Elisabeth tehetségesen zongorázott és énekelt, meséket írt, a nála idősebb Maria korábban rajzot tanított, de amikor Marckal összeköltözött, feladta a festést. Éppen Macke inspirálta, az ő virágcsendéletei hatására vett újra ecsetet a kezébe. Készítettek négyesben üvegablak-terveket, karácsonykor postára adott csomagjaikban saját készítésű ajándékokkal kedveskedtek egymásnak. Míg a férfiak festettek, a nők hagyományosan hímeztek. Rippl-Rónai és Maillol feleségeihez hasonlóan ők is a férjek kartonjai alapján dolgoztak. Elisabeth Macke már 1907–8-tól kezdve készített textilmunkákat (édesanyja és nagyanyja bevonásával) Macke tervei alapján (keleties mesejelenetek, fürdőzők), 1912 nyarán pedig nagy falikárpit készítésébe fogtak Mariával, akit felvillanyoztak Sonia Delaunay ultramodern textiltervei, amelyeket párizsi útjuk során látott. Maria Marc a háború után a festéssel végleg felhagyva maradt is ennél a műfajnál; először elhunyt férje vázlatai, majd később saját tervei alapján dolgozott. A 20-as években a kárpitszövés technikáját elsajátítva, a dessaui Bauhausban képezte tovább magát.
 
Franz és Maria Marc August Macke bonni műtermében, 1912, pasztell, pauszpapír, 32,1 × 27,2 cm | Städtische Galerie im Lenbachhaus, München
 
   A háború kitörése előtti évben a két család jó ideig nem találkozott, de továbbra is tartották a kapcsolatot. Marcék Berlinben töltötték 1913 telét és a Herwarth Walden Sturm Galériája körüli társaságban mozogtak, a Macke házaspárnak megszületett második fia, Wolfgang. Tavasszal az addig vadházasságban élő Franz és Maria összeházasodtak, és 1913 őszén Macke és Marc együtt vettek részt a Sturm szervezte Első Német Őszi Szalonon. A háború évében Macke Tuniszba utazott Klee társaságában, míg Marc feleségével Kochelben telepedett le. Művészetük utolsó időszakában Macke és Marc is a tiszta absztrakció felé mozdult el; Marcnál a dinamikus, kavarogva csatázó színek, Mackénél a plasztikus formakompozíciók egy lehetséges új utat jelöltek ki. Sok közös tervük között szerepelt egy új almanach, új színház, új Biblia. A háború kitörését követő első napokban Macke Bonnban, Marc Münchenben vonult be. Siettek – ahogy Marc írja – „az ecsetet ágyúval felcserélni”; a futuristákhoz hasonlóan ők is hittek egy mindent megtisztító nagy tűz szükségességében, amiből új, jobb világ születhet. Egyikük sem élte meg a háború végét. Macke alig egy hónappal a bevonulása után az elsők között esett el Franciaországban. Barátja sosem tette túl magát Macke halálán, úgy érezte „egy darabja odaveszett” vele és „mérhetetlenül magányossá vált Németországban”. Nekrológjában a következőket írta: „ A háborúban mind egyenlők vagyunk. De bátrak ezrei közül egy pótolhatatlant talált el a golyó. Halálával egy nép kultúrája vesztette el egyik karját és vakult meg fél szemére. (…) August Macke, az ’ifjú Macke’ halott.” Őt magát két évvel később, 1916-ban éppen a hazatérése előtti napon találta el egy repeszszilánk.
   „Az egész világ hangulat” expresszionista tételén hamar túllépett a világ, a Nagy Háború után az elhivatott, konstruktív új világot építő irányzatok kerültek előtérbe, hogy majd a szürrealisták újra visszatérjenek a belső tájakra, visszanyúlva és újra felfedezve mindazokat a forrásokat, amelyekre az expresszionisták is támaszkodtak. A Blauer Reiter egykori tagjai is új utakon jártak, Macke és Marc barátsága és expresszív képei megmaradtak egy letűnt világ dokumentumainak.
 
August Macke – Franz Marc. Egy művészbarátság
Städtische Galerie Lenbachhaus, München (a Kunsthaus Bonn közreműködésével), 
2015. május 3-ig.