A Notre-Dame fa tetőszerkezete a felújítási munkálatok közben kapott lángra április 15-én este. A nemzetközi sajtót és a közösségi médiát szinte perceken belül elárasztották a sokak számára a nyugati kultúrát szimbolizáló katedrális égését ábrázoló képek és videók.

Az épület teljes pusztulásáról szóló gyors híreket idővel higgadtabb és átgondoltabb hangok váltották fel – ma már tudjuk, hogy habár több, művészettörténetileg érdekes alkotás és letűnt korok nyomát viselő épületrész örökre elveszett, a tűz pusztítása mégsem volt végzetes. A lángok kitörése után két nappal már bizonyossá vált, hogy az épület ikonikus rózsaablakai, vízköpői és legfontosabb relikviái megmenekültek – ez után, májusban pedig a francia szenátus elfogadott egy törvényt, amely előírja, hogy a katedrálist teljes egészében a tűz előtti állapotának megfelelő formában kell helyreállítani, pedig egy ideig úgy tűnt, a Macron elnök által is támogatott kortárs építészeti elképzelések valamelyike szerint történik meg a rekonstrukció. Figyelembe véve, hogy a katedrális az évszázadok alatt folyamatos átalakításokon esett át, ez sem lett volna ördögtől való. A francia szenátus döntése ezeknek nem hagyott teret, pedig a tűzvész után a világ minden tájáról érkeztek a katedrálist modernizálni és újabb funkciókkal ellátni igyekvő tervek: az épületet edukációs üvegházzá alakító belga Miysis stúdiótól, a tetőtérbe üveggel borított kertet tervező francia Studio NAB-tól vagy a huszártoronyból rozsdamentes acél kilátót tervező Foster + Partnerstől. A jelenlegi állás szerint ezek csak érdekes, a kortárs építészet különböző irányait szépen mutató tervek maradnak, a francia állam célkitűzése szerint pedig a katedrális öt éven belül, a 2024-es párizsi nyári olimpia idejére már a tűz előtti állapotot mutató formában ismét betölti eredeti funkcióját, illetve látogathatóvá is válik.

A tűz pusztítása nem csupán az épület művészettörténeti jelentősége miatt volt kétségbeejtő. A hívek számára ki kellett alakítani azokat az alternatív tereket, amelyek a köztes időszakban is biztosítják, legalább részben, az ide zarándoklók számára a Notre-Dameélményt. Friss hír, hogy a közeli, a 6. században kórháznak épült Hôtel-Dieuben egy ideiglenes, fából készült templomhajót alakítanak ki a gyülekezet számára. Miközben a templom relikviáinak biztonságos Louvre-ba szállítását széles körben ünnepelték, a párizsi lakosság egy másik kérdés miatt is aggódhatott, ez pedig a katedrális több mint 20 000 egyedet számláló méhkolóniája volt. Szerencsére azonban ma már biztosan mondhatjuk, hogy a Notre-Dame méhcsapata teljes egészében túlélte a tűzvészt. A megnyugtató megoldásban reménykedve mi most felidézünk négy, számunkra kedves művet, amelyen feltűnik a Notre-Dame, és amelyek jól mutatják az épület jelentőségét és a francia, illetve az egész európai kultúrában betöltött szerepét.

Henri Matisse

Ez az 1902-ben készült festmény – Notre-Dame, une fin d’après-midi (A Notre-Dame késő délután) – azt a kilátást ábrázolja, ami Matisse 1899–1907 között bérelt párizsi lakásának és műtermének ablakából nyílt a városra. A képtér közepén magasodó Notre-Dame sziluettjét a festő mindennap láthatta. A sötétebb és visszafogottabb tónusokkal festett kép Matisse személyes problémákkal teli időszakában született. (Feleségének szüleit egy akkori hatalmas, piramisjátékszerű csalás bűnbakjaivá próbálták tenni, így éveken át jártak nyomozók a nyakukra, és kellett ügyvédeket fizetniük). Matisse és felesége később, 1914-ben, épp a háború kitörése előtt újra Párizsba költözött egy, a Quai Saint-Michelen található lakásba, ahonnan szintén kiváló kilátás nyílt a katedrálisra. Az épület mint motívum több későbbi Matisse-képen is visszaköszön, többek között az 1914-es Vue de Notre-Dame. Paris, quai Saint-Michelen (Kilátás a Notre-Damera. Párizs, Quai Saint-Michel).

Robert Delaunay

Az orfikus kubizmus képviselője, a párizsi születésű Robert Delaunay az 1930-as évek előtt, amikor is végleg az absztrakció felé fordult, több, a városi utcaképet, épületeket témául választó festményt alkotott. A kubizmus szigorúságának reakciójaként is értelmezhető, színekben gazdag orfizmus jegyeit mutató, 1909 és 1910 között festett sorozaton Delaunay többek között a Notre-Dame huszártornyát is megfestette.

Roger Hiorns

A brit művész, Roger Hiorns Copper Sulphate Chartres & Copper Sulphate Notre-Dame (Réz-szulfát Chartres és réz-szulfát Notre-Dame) címre hallgató objektje ma már, a tűzvész történéseinek ismeretében olyan, mintha egy másik, egy párhuzamos valóságbeli eshetőséget vázolna fel. Azt, amelyben a huszártorony érintetlen marad, de kék lángok emésztik fel a harangtornyot. Hiorns ugyanis azt vizsgálja papírból hajtogatott építészeti makettek segítségével, hogy mi történik akkor, amikor az általa alkotott tárgyat átadja egy reaktív anyag önkényének. Kísérleteiben kémiai oldatot enged sza- badon annak érdekében, hogy egy másik tárgyat átalakítson – ezáltal elengedve a művész műalkotása felett gyakorolt totális kontrollját. Eközben épp olyan tehetetlenséget érezhet, mint amilyennel Párizs lakossága volt kénytelen végignézni, ahogy a lángok átalakítják szeretett Notre-Dame-jukat, a Miasszonyunknak, vagyis Máriának szentelt katedrális épületét.