Valahogy mindig zavart, hogy mit foglalkozom annyit a mediciekkel. Nem mondom, hogy betegesen sokat, de azért elolvastam Hibbert könyvét, tudom, hogyan nézett ki Cosimo, a haza atyja, és még véletlenül sem tévesztettem össze I. Cosimóval, Köszvényes péter mellett sem mennék el közönyös arccal az utcán, és mély elégedettség tölt el arra a gondolatra, hogy a gaz pazzik rosszul végezték. Akit nem mészároltak le helyben, azt kilógatták a palazzo Vecchio ablakán, kötéllel a nyakán. Úgy kell nekik, szegény Giuliano miattuk került idő előtt a medici-kápolnába, a madonna alá.

Közben látom, amit látok, a fénykor megannyi rosszarcú maffiózó uraskodása, akik nyilván gond nélkül takarították el az útból azokat, akiket nem sikerült megvásárolni, és mikorra megszelídültek, megfolyósodtak az arcok, eljött a joviális X. Leó ideje, szinte véget is ért a történet. És persze a módszerek azért nem változtak: I. Francesco beleszeret Bianca Capellóba, így a szőke, tokás nő korábbi lovagját megölik, és amikor kiderül, hogy Francesco talán túlságosan is bele van pistulva Biancába, a pár ugyanazon a napon hal meg, és nyilván nem a nagy szerelem ölte meg őket. Vagy csak közvetve. mert a bíboros öcsike gyorsan leveti a bíbort, átveszi a parancsnokságot, és még annyira sem zavartatja magát a testvére halálától, mint Michael Corleone. szóval mi ez a fokozott érdeklődés a mások családja iránt? Végül is nem mindegy, mit műveltek? Nem egyedülálló a mediciek története, mégis valahogy jobban izgat, mint a Doriáké vagy mint az egész Pamphilj család, vállamat rángatom a Borgiák gaztettei és gazdagsága láttán (ez nem teljesen igaz, de fogadjuk el munkahipotézisként), viszont ha meglátom a hatgolyós címert Rómában egy templom kapuja fölött, akkor azt érzem, ezek a mieink. először én is azt hittem, hogy csak a hála. Hogy mégis ők adták a pénzt a San Lorenzóra, ők építették a Palazzókat, amiknek továbbfejlesztett változataiban lakik a mai napig is Budapest néhány kerülete, ők adtak munkát Botticellinek és Michelangelónak, és ezer dolog, amit nem ők intéztek, de miattuk intéződött el. Fölhúztak és fölhúzattak egy várost, berendezték, belakták, és meg lehet nézni: Firenze belvárosában ma is egész jól el lehet igazodni a láncos térkép segítségével. megtanították a világot, hogy úgy érdemes gazdagnak lenni, hogy az ember házait még évtizedek múltán is mutogassák, és a képgyűjteményre repüljenek a műkincsfogyasztók, és akkor a város, amin uraskodtak, esténként ötszáz év múlva is áldó imádság mellett mondja el szent neveiket: Cosimo, Lorenzo, Giuliano. Csakhogy ez legyen a firenzeiek öröme. mégiscsak túlzás lenne, ha az ő turisztikai fogásaikat annyira magunkévá tennénk, hogy esténként mi is azért könyörögnénk: szabaduljon meg szegény Lorenzo a kárhozattól, ahová minden bizonnyal követnie kellett Gianni Schicchit és Farinata degli ubertit. Firenzét meg egyébként sem csak ők építették, a Dómhoz csupán annyi közük van, hogy majdnem elkészítették a homlokzatát, a Campaniléhez ennyi sem, a Palazzo Vecchióba csak beköltöztek, a Pittit csak befejezték. ami meg a műkincsek óvását illeti, a Dávid jobb karját azért kellett visszaeszkábálni, mert a mediciek elűzésekor a Palazzo Vecchióban maradtak úgy védekeztek, hogy minden vicket-vackot kidobáltak az emeletről, és az egyik paddal, bocs, véletlenül Dávidot találták el.

Gondoltam arra is, hogy talán csak uralkodócsaládra vágyunk. a mediciekhez leginkább hasonló Hunyadiak túl rövid ideig voltak hatalmon magyarországon, az Árpád-házat belengi a középkori szentek és nyomorékok hűvös és nedves, egészségtelen levegője, és már csak a Habsburgok maradnak, a torz ajkaikkal és a megnyúlt, elrajzolt arcberendezéseikkel. Ha nincs saját dinasztiánk, magunkra vehetjük a medicieket, mégiscsak levelezésben álltak mátyás királlyal, és bevették a családba a kisebb Habsburgokat, a történetben van valami amerikai íz, ha nem is kifutófiúként kezdtek, de mégis orvosként, és nagyhercegként, pápaként, Franciaország királynéjaként végezték, valahogy jólesik csak úgy, kereszt- és becenéven emlegetni őket, melyik Lorenzo, hát melyik, persze hogy Il Magnifico. Ha mindezt még művészetekkel is fűszerezzük, akkor végre megszabadulunk a Story magazin bűvköréből, nem ismeretlen hírességek titkait fürkésszük, csak szeretnénk tudni, hogy végül is Giuliano medici és simonetta Vespucci között pontosan mi volt. Nem azért, mert kíváncsiak vagyunk, hanem hogy jobban érthessük a Primavera szimbolikus jelentését. Hogy jobban örüljünk, ha minden Botticelli-képen meglátjuk la Bella Simonettát. akkor végre értjük a festészetet, és elmondhatjuk a mellettünk levőnek, hogy látod, az az egyenes orr, az a szomorú száj és a sehová nem néző szem, az ő, Simonetta Pallasz Athénénak öltözve, amint éppen a kentaur haját cibálja. mennyivel vagyunk ilyenkor rosszabb fejek, mint a tudományos kutatók, akik meg azon vitatkoznak, hogy Simonetta Pallasz Athénénak van öltözve a képen vagy inkább Camilla ő, a Volscusok királynője?

A baj, ha egyáltalán baj, csak az, hogy a mediciek mindig akkor jutnak az ember eszébe, ha nincs jobb gondolata. megáll a pásztorbot előtt, és némileg meghatottan nézi, hogy ahol le van kopva, ott leó pápa kövér kis keze koptatta le az évgyűrűket, de elveszik, ha ezzel beéri, vagy ha csak szófejtésbe kezd, Laurus az babérfa és utalás a Lőrinc névre, a családi szentre, a sok Lorenzo közül az egyik védőszentjére. Nyilván segít ez, ha meg akarjuk érteni, hogy mit látunk, három babérgally csavarodik össze a bot végén, és ezek adják a pásztorbot kampóját, középen Szent Lőrinc emelkedik, a vértanúk pálmaágával és a rostéllyal, amelyen megsütötték. arany és ezüst váltja egymást az alakon, Lőrinc arca voltaképpen érdektelen, és kicsit bugyután néz oldalra, de díszes aranyruhája közepén egy kis mellkép, mintha hímzés lenne, Jézus kel ki a sírból. a szent körül csupa zsenge levél és bimbó a pásztorbot, nem romló anyagból örök zsendülés, nyugodj bele, kedves bámuló, hogy nincsen halál. tulajdonképpen örülök, hogy nem engednek nagyon elszállni a szépművészeti munkatársai, és a pásztorbotot úgy világítják meg, hogy szent Lőrinc alakja sejtelmes sötétségben maradjon, a feltámadó Krisztus helyett pedig a felfüggesztő damilra essen a fényhangsúly. Néha túlzottnak tűnik a sötétség, olyan, mint amikor valaki teljesen indifferens dolgokat is sotto voce mond, hátha attól titokzatosabbnak és jelentékenyebbnek tűnnek, de a rajzokat nyilván óvni kell. És óvják is. egy lap Michelangelótól, először az ember csak elcsodálkozik, ki az a hájas és meztelen pápa, akit úgy húznak föl valami gigantikus biliről, de a papírnak van másik oldala is. Furcsa módon most a főoldal a kevésbé izgalmas, Michelangelo ötlete a San Lorenzo homlokzatához, nem olyan nagy baj, hogy végül az egészből nem lett semmi, a San lorenzo mai, nyers téglahomlokzata érdekesebb. De ha már tudni lehet, hogy Michelangelo, az ember visszasétál az ájult és pucér főpaphoz, és, hát persze, a bili az a szarkofág oldalnézete, Gyula pápa sírja van a rajzon, szép kis botrány lett volna, ha sikerül elkészíteni ezt a változatot. annál már csak a mai állapot botrányosabb, a saját sírján odaliszkként elheverő ii. Gyulával. Botrány helyett tehát csak a rajz maradt, de nem lehet betelni vele, csak néhány görbe vonal, fel se emeli a tollat, ahogy a láb ívét húzza, és vonal is meg hús is, ámul az ember, hogy mennyire gyors az íve, és mégis comb, és benne van a hús kitüremkedése, ellapulása, ahogy a szarkofág széléhez nyomódik.

A hülye kérdés, hogy melyiket vinné haza az ember a kiállításról, nekem eldőlt. ezt. egy kicsit gondolkodnék, hogy talán mégis a Kócos nőt kellene, de leonardónál ugyanez a furcsa érzés, a vonal és ábra együttese megoszlik, az arc az arc, szép, finom kerek állal, különös derengő fényekkel és árnyékba rejtett arcszögletekkel, a haj meg csak vonal, vizes festékcsík.

A harmadik főhős Fra angelico, meg se lehet érteni, hogy mi történik a képen. Két lesütött szemű, légies szent mintha fekete műlábat szerelne fel egy álmában mosolygó legénynek. És ha az ember utánanéz, kiderül, hogy pontosan ez is történik, Justinanus diakónus elüszkösödött lábát cserélte ki az éj leple alatt a már évszázadok óta halott szent Kozma és Damján egy frissen eltemetett etióp férfi lábára. papucs, szék, függöny, nyitott ajtó, és az ember rájön, hogy mégis hálás lehet a medicieknek, akik el tudták hitetni legalább Fra Angelicóval, hogy a világ körülbelül ilyen. mert ettől tényleg lett egy világ, ami olyan. És persze kit érdekelt volna Firenzében Kozma és Damján, ha nem a mediciek háziszentje a két medikus.

A kiállításnak meg körülbelül ez a legfőbb értelme. mert Firenzét nem lehet Budapestre hozni, és lehet, hogy olyan oktatási rendszert kellene kidolgozni, amely kötelezővé tenné a gimnazistáknak, hogy elmenjenek a helyszínre Fra Angelicót nézni, de hát eddig négyszer voltam a San Marco kolostorban, ami azt jelenti, hogy négyszer mentem el a kép mellett anélkül, hogy észrevettem volna. Kétszer voltam a Dóm múzeumban, és nem vettem észre Baccio Bandinelli vastag bokájú márvány Ignudóját, arról meg fogalmam sincs, merre lehet a Museo degli Argenti. A raktárból vették elő Donatello törött orrú kis prófétáját, Ghirlandaio Utolsó vacsorájáról nem tudtam, hogy a Szinópia is megvan. Kedves képek, alig várom, hogy visszaadhassam a vizitet.