Kicsit távolabbról kezdem.

Trükkös az ember agya – és a reklámipar épp ezen az alapon operál –, sokszor, amit szívbéli személyes választásnak érzünk – mint én azt, hogy a Besnyő Éva­kiállítás többi jó képe közül épp emellett döntök –, azt korábban más már kiválasztotta. Kiemelte, hangsúlyozta, elénk tárta kétszer, ötször, harminchatszor, mígnem belső hangunkat halljuk nyöszörögni; én ezt akarom. Szinte fáj Besnyő Éva világának akár csak közelébe és akár csak oldalágon is egy kereskedelmi rádió zenei kínálatát behúzni, de ezt, hogy az emberbe az költözik, majd lesz kedvence, amit előtte kidekázva, szisztematikusan és hosszan mutattak neki, a Danubius Rádióban dolgozva láttam meg. Épphogy vége lett az elég sematikus dallamok, többnyire rossz magyar szövegek, sose jól rímelő sorvégek kombóját felmutató számok áradatának, és jött a Kívánságműsor, amiben a hallgatók újfent ezeket kérték, ahelyett hogy normális zene is szólhatott volna.

Ez a távoli emlék azért jutott eszembe, mert amikor eldöntöttem, hogy ez, A Wannsee-i strandon lesz az Egy kép, őszintén meglepett, hogy ez volt a kiállítás plakátja, a kommunikációjához választott mű. Esküdni mertem volna, hogy a mélyből halásztam elő, nem a borítóról.

Na de. Annyi mindent idéz fel, hogy végül is másodlagos, hányszor láttam, fontosabb, ami benne sűrűsödik és kapcsolódik személyes élményekhez, mert végső soron semmi mást nem csinálunk, amikor képeket megszeretünk, mint élvezzük, amiket bennünk felidéznek.

Ez pedig a barátokkal töltött horvát nyarak csodás jelenetei, együtt napozás a gyantaillatú fenyősor alatti törülközőkön, a part szikláira épített placcokon. Az, hogy húszéves barátságokban az embereknek olyan módon lesz közük egymáshoz, hogy már annyit feküdtek egymás hátán nyugtatva a fejüket, hogy ki­ki ismeri a másik gerincét. Párok, aztán, ahogy alakultak az évek, kisebb­nagyobb családok, nyaralunk együtt. Fekszünk a parton, felolvasunk egymásnak megosztandó mondatokat könyvekből, magazinokból. Úszunk, utána vizes kézzel nem olvasunk, hanem pletykákat elemzünk, az évközi hónapok elmaradásait pótoljuk folyton változó összetételű körökben, aszerint, ki ment el épp főzni, fagyizást engedni a gyerekeknek vagy fügét lehozni a házból. Könnyű minden, nyár van, nagyon meleg, kabócák, hullámzaj és annak a kimondatlan öröme, hogy ezt már milyen régóta csináljuk így, együtt a júniusokban. Azért is szeretem ezt a képet, mert egy másikra emlékeztet, amit szintén nagyon; Martin Munkácsi tengerparti fotójára, ahol barátnők napoznak. Az ugyanezért áll közel, de ott folyton az jutott eszembe, ahogy Tünde barátnőmmel készülünk fel egy mindig a nyaralás utánra tett tárlatvezetésünkre, olvasunk, megbeszéljük, imádjuk, micsoda érdekességek jutottak a másik eszébe, közben óvatosan bánunk a szép, nehéz katalógussal, nehogy felhullámosodjon a borító. De a Besnyő­kép a nagyobb társaságról szól, és azért tudja ennyire elevenen behozni a barátaimat, mert a fotóján zavartalan a szereplők intimitása, teljesen téttelen pillanat, fésületlen helyzet, csak átsüt rajta, hogy valódi. Elsőre meg sincs, kinek a keze is fonódik kién át, ehhez már hunyorítani, fókuszálni kell, laza szabad szemmel csak az oldottság a téma, ez a közelség. Amit nyilván felerősít, hogy fürdőruhában lenni, napszíttan lenni elementáris érzés, a ruhákkal a szerepek is a földön hevernek, valahogy közelebb jut az ember a létezés alapjaihoz – ugyanez a társaság, bár­ hogy szeretik is egymást, nem így lenne közel mondjuk a Zeneakadémia egymás melletti székeiről mosolyogva. 

Sok fotóssal beszélgethettem a Capa Központ estsorozatában a munkájuk alapvetéseiről, és ezt, a jelenlétet, a tapétába olvadás – exponálás – dinamikáját mindig felhoztam, mert ez kulcsfontosságú. Régi mániám, és lassan teóriává érik, hogy a figyelni tudásnak, a jelekből való érzékeny olvasásnak jót tesz a kívülállói tapasztalat. Aki nem tud egészen feloldódni a számára adott környezetben, aki bármi módon és értelemben kisebbség a többségben, az a sejtjeiben tudhatja ezt a fokozott figyelmet. Besnyő Éva asszimilált budapesti zsidó családba született, aztán hasonlóan más polgárcsaládok lányaihoz akkoriban, az önállósodás, önfenntartás vágyával Pécsi Józsefnél tanult fotózni, hogy ezzel az alappal Berlinben, az ugyan végnapjait élő, de még mindig hihetetlenül inspiráló, izgalmas weimari köztársaság idején kezdjen szerencsét próbálni. Innen a fasizmus erősödésével Hollandiába ment, fotós és családi élete is ott teljesedett ki. Csupa nem­többségi tapasztalat, csupa edzési lehetőség. Éva, aki pontosan tudta, milyen nehéz az ambíciókat a családműködtetéssel harmóniában tartani, a holland feminista mozgalom egyik legfontosabb dokumentátora lett. Ha ez a rovat Egy film lenne, akkor azt választottam volna a kiállításról, ami az utolsó éveit dokumentálja, különösen azokat a képsorokat, amiken egy másik magyar származású fotóslegendával, Ata Kandóval ülnek egy művészek számára alapított idősek otthonában. Álljunk meg itt azért egy pillanatra, tehát hogy az ott valakinek eszébe jutott, hogy ha egy alkotó évtizedeken át egyfajta közeget választott, akkor biztosítani kell neki ezt akkorra is, amikor már nem aktív. Hogy a sajátjai között maradhasson. Aranyszínű társadalmi háló.

Szóval egy asztalnál beszélgetnek, mögöttük tenger. Két nő, akik egész életükben a művészet közelében éltek, oda tartoztak és ott teljesedtek ki, ennek fenségességével sugároznak kilencven felett is, ahogy diskurálnak az ellenfényben.

Személyes távolság – Besnyő Éva fotográfiái, Kassák Múzeum, Budapest, 2020. december 13-ig