​A királynők királynője, II. Erzsébet ebben az évben ünnepli trónra lépésének 60. évfordulóját, amely ezúttal nemcsak a protokolláris események számát növeli, de két érdekes kiállításnak is apropójául szolgál.

II. Erzsébet közkincs, képmását minden brit alattvaló és Londonba látogató turista magánál hordja, ha más formában nem is, a pénztárcájában biztosan, profi lja még vakon is kitapintható. Arca mintha semmit sem változott volna hatvan év alatt. Akár unalmas is lehetne, de hogy mennyire nem az, azt többek között Cecil Beatonnek hiszszük el, aki 1937-től volt a királyi udvar fotográfusa. Hosszú évtizedeken keresztül a hollywoodi színészportréiról és divatfotóiról (Vogue, Harper’s Bazaar) híres Sir Cecil készítette Erzsébet legismertebb hivatalos portréit. A Victoria & Albert Múzeumban most a háború előtti, habos-romantikus hercegnős képek indítják a sort, aztán robban a híres koronázási kép 1953-ból: a pompázatos díszletek közé helyezett, hivatalos koronázási öltözetben megörökített, méltóságteljes ifjú uralkodó. Talán attól olyan meghökkentő, hogy ilyennek képzeljük a m esebeli k irálynőket é s kiderül, hogy tényleg ez a valóság? (Akkor vajon miért tűnik mégis úgy, mintha Photoshoppal készült volna?) Mindenesetre az idő előrehaladtával Beaton stílusa változik, ő és modellje egymásra találnak. A hatvanas évek letisztult portréin – eltűnik a kulisszaszerű háttér, a színpadias jelmez – II. Erzsébet egyszerű és elegáns ruháiban, néhol anyaként a kishercegekkel végre önmaga: nem birodalmi jelkép, hanem földi halandó. A hivatalos portréfotók mellett rádió- és fi lmfelvételek, valamint eddig nem publikált fényképek várják a rajongókat február 8. és április 22. között. A boldog békeidőkben egyébként a mi Kisfaludi Strobl Zsigmondunk is készített büsztöt az akkor még tinédzserkorban lévő hercegnőről, mert G. B. Shaw jó barátjaként bejárása volt az angol arisztokrácia legfelsőbb köreibe. Igaz, ez a mű nem szerepel a National Portrait Gallery gyémántjubileumra összeállított utazó kiállításán. Itt hatvan műalkotás kerül kronológiai sorrendben egymás mellé, tükrözve az adott korszak reprezentációra adott válaszát, az akár bélyegképnek is beillő, ötvenes évekbeli színezett fotográfi ától (Dorothy Wilding, 1952) Thomas Struth hatalmas digitális fotójáig. 

Az újabb portrécsokor, A királynő: művészet és képmás címmel, az olimpiai játékok végéig tart nyitva a Porter Gallery termeiben. A királynő modellt ült többek között Lucian Freudnak gyémánttiarában (2001), Annie Leibovitznak hermelinpalástban és egyszerű pelerinben, mielőtt Amerikába látogatott volna 2007-ben, és életének első háromdimenziós portréjához Chris Levine-nak. Az önmagát fény-művészként meghatározó Levine 2004-ben kapott megbízást a Jersey-szigetek 800 éves alattvalói hűségét igazoló holografi kus képmás elkészítésére. Az életnagyságúnál valamivel nagyobb, üvegre montírozott hologramot kék színű LED-ek keskeny sávja világítja meg. II. Erzsébet lehunyt szemű, irizáló portréja túlvilági fényt sugároz (és blaszfém módon szinte a ravatalt idézi). A Buckinghampalotában két ülésben több ezer felvételt készítő művész, a vakító fények és fokozott koncentráció okozta feszültség oldására igyekezett a felvételeket a királynő légzési ritmusához igazítani és rövid pihenőket beiktatni. Egy ilyen meditatív pillanat gyümölcse A lét könnyűsége, 2007 (lásd címlapképünket). Erőteljes kisugárzása ellenére a királynő képmása – a kiállításon szereplő számos társával egyetemben – korántsem fest egyértelműen hízelgő képet az uralkodóról. A hódolatteljes alázat és a provokatív gesztus még a hivatalos felkérésre készült alkotásokban is keveredik, pedig akkor még nem is említettük Gilbert&George királyi portrékból montázsolt Koronázási keresztjét (1981) vagy Gerhard Richter raszter képmását (1966). Andy Warhol meg éppen az 1977-es ezüstjubileum hivatalos portréjából készített pop-királynőt vibrálóan színes szitanyomat formájában, 1985-ben. A királynőt mint intézményt megjelenítő fotókon túl II. Erzsébet (valójában nem létező) magánéletébe is bepillanthatunk. A teniszmeccsen drukkoló vagy kutyáival barangoló királynő meglepően hétköznapi jelenség. Eve Arnold elkapott pillanata lehetne a legközhelyesebb szigetországi snapshot, ha az esernyő alól az eget fürkésző fi atal királynő mosolya nem lenne annyira magával r agadóan spontán. E z a z elevenség még a National Portrait Gallery megrendelésére készült tavalyi és egyben legfrissebb kettős portrén is érezhető, amely Fülöp herceg 90. születésnapja alkalmából keletkezett. Bármennyire is protokolláris jellegű a megbízás, Thomas Struth óriásképe bizalmas, majdhogynem gyengéd hangulatot áraszt. A királynő és férje nem visel királyi attribútumokat, jelképes ruhadarabokat, csak ülnek elegánsan és kihúzott derékkal egy smaragdzöld kanapén, így nyolcvanon és kilencvenen is túl. A koronázás óta eltelt hatvan évben szinte minden átalakult körülöttük, elszállt felettük az idő, csak a királynő mosolya örök, az nem változott semmit.