Az egész úgy kezdődött, hogy a festők múzeumba mentek. És úgy végződik, hogy a festők múzeumban vannak. Távol a szülőhazától, de ezt aligha bánják, New Yorkban, a Metropolitan Museumban. Manet és Degas. Vagyis nem „és”, hanem slash, így: Manet/Degas.

Nem ebben a múzeumban kezdődött, hanem a Louvre-ban, Degas épp egy Velázquez (ő azt hitte Velázquez) előtt állt, és a kezében tartott lemezre karcolgatott. Egyáltalán nem volt szokványos dolog akkor sem rézkarcolni nyilvánosan, annyira nem, hogy Manet odament, megnézte a viasszal bevont rézlapot, és azt mondta: nagyon merész öntől, hogy rögtön elkészíti a rézkarcot, előzetes vázlatok nélkül. Beszélgetés lett belőle, barátság, aztán enyhe ellenségesség is, de ez normális, ha az emberek nem gyerekkorban kezdik a barátkozást. És már nem voltak gyerekek, Degas harminc, Manet harminckettő volt.

Hogy mennyire volt egyoldalú vagy kiegyenlítetlen kettejük barátsága, azt talán (tényleg csak talán) jelzi, hogy Degas számos arcképet készített Manet-ról, de fordítva ez soha nem történt meg. Manet-t a jelek szerint nem érdekelte Degas. Legalábbis mint téma. Degas viszont nézte és megörökítette szakállas barátját, ülve, állva, heverve. Ez talán a legérdekesebb, a heverő Manet. És nem is miatta érdekes, bár elég furcsa, hogy a lábát szinte maga alá húzza a kanapén, de a képen szerepel még valaki: Suzanne Manet. Zongorázik. Manet őt hallgatja, miközben hever. Polgári örömök, dús vacsora ízével a szájban a művész hever, a művészné meg zongorázik. Mi így gondoljuk, Degas is így gondolta, Manet valószínűleg nem, mert nem tudni miért, feltehetően indulatból, a képből levágott egy elég tekintélyes darabot. Nyilván nem véletlenül úgy, hogy épp Suzanne Manet arcát vágta ketté. Amikor Degas meglátta, mi történt az ajándékba adott festményével, dühbe gurult, fogta a képet, és hazavitte. Még fénykép is van róla, hogy Degas ül a szobájában, és a falon ott lóg a megcsonkított festmény.
A kép ma is csonka, de nem úgy, mint a régi fényképen. Nem tudni, miért, de Degas hozzáillesztett a képhez egy darab vásznat, talán azért, hogy visszafesse rá Madame Manet fél arcát és zongoráját, de erre végül mégsem került sor.

Volt a két festőnek más közös nőügye, például Ellen Andrée, a színésznő. Manet úgy festette őt le, mint ábrándos tekintetű leányt. Előtte egy pohárban brandy és szilva, kezében meggyújtatlan cigaretta. Degas erőteljesebben használta Ellen Andrée színészi tehetségét, egy pohár abszint mellé ültette, hogy a reménytelenség és szétesettség modellje legyen. Mellette egy másik reménytelen és szétesett ül, de ő csak dohányzik. Szintén festő, Marcellin Desboutin. A kép olyan hatásos lett, hogy állítólag utóbb mindkét szereplőnek nyilatkoznia kellett: nem alkoholisták, nem az abszint rabjai, csak pózolnak. Nem is ez a meglepő, csak maga Ellen Andrée.

Ez a haj, ez az arc… Hiszen ő itt van, itt lóg nálunk a falon, vendégségben van a Szépművészeti Múzeumban. Nem Manet, nem Degas, de Renoir. Andrée vidám társaságban, ábrándos tekintettel épp egy kis poharat emel az ajkához. Lehet, hogy csak víz. De nem valószínű.

Manet/Degas, The Metropolitan Museum of Art, New York, 2024. január 7-ig

Renoir – A festő és modelljei, Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2024. január 7-ig