Egy kolozsvári fiatalember érdekes művészettörténeti tanulmánya nyomán a múlt havi számban írtam apám ifjúkori szoros kapcsolatáról a francia és tágabban véve európai forradalmi avantgárd képzőművészeti-irodalmi mozgalommal. De nagyon fiatalon még én is teljes családban kezdtem el a növekedést, ergo anyám is volt, és neki is bőven akadtak irodalmi és képzőművészeti kapcsolatai-liezonjai. Ha már így belejöttem, hadd szóljak ezekről is néhány szót.

A második világháború utáni évektől, a kályhától kell most is kiindulnom. Anyám, Kövendi Judit református értelmiségi családból származott, és klasszika-filológus édesapja jóvoltából hamar felfedezte magának a magasabb kultúra közegét, mindenekelőtt Ady Endre világát. Ugyanakkor a háború és az akkori történelmi rendszerváltás, valamint a sikeresen letett érettségi vizsga után, mint minden rendes lázadó fiatal, ő is bősz forradalmárnak állt, vagyis szülei rosszalló pillantásaitól cseppet sem zavartatva magát, Kunszentmiklósról feljött Pestre, népi kollégista lett, s közben beállt aktivistának a DISZ-be, az akkori (rákosista) kommunista ifjúsági szervezetbe. Burzsujok által elhagyott villákat foglaltak le és újítottak fel a kollégiumuknak, vidékre jártak agitálni és kivették részüket a kékcédulás szavazásból is.

Mai eszünkkel mondhatnánk, hogy kritikátlan forradalmi hevületétől hajtva anyám rossz társaságba keveredett – csakhogy akkoriban körülötte nyüzsgött az elkövetkezendő ötven év magyar művészeti-kulturális elitje is. Első férje Tánczos Gábor lett, a DISZ akkori egyik titkára, később 1956 forradalmi hőse, de barátkozott Vásárhelyi Miklóssal, Nagy Lászlóval, Csoóri Sándorral is, és lakótársa volt Galgóczi Erzsébetnek, hogy itt csak néhány, később országosan ismertté vált művészt, értelmiségit említsek. Ez volt a Fényes szelek forradalmi nemzedéke, akik egyenként és összefogódzkodva meg akarták váltani a világot. Ebbe óriási energiákat fektettek, és akinek volt, latba vetette friss levegőn izmosodó tehetségét is.

Anyámnak saját művészi ambíciói nemigen voltak, de ellenállhatatlan vonzerőt gyakoroltak rá a kisebb-nagyobb művészek: írók, költők, festők, szobrászok és hasonló alkotótehetségek. Befogadóként a művészetek rajongója és megbízhatóan jó ízlésű kritikusa lett. Igaz, sosem írt kritikát, de abban szinte tévedhetetlen volt, hogy felismerje az értékeset, az időtállót, a szépet. Egyébként nemcsak a művészetben vagy a művészeknél, hanem választott hivatásában, az újságírásban is.

Ezt a minőségi szemléletet valószínűleg szintén otthonról hozta: apja szobatudósként Platón szövegeit kutatta, fordította, és mindenfajta gonosz rendszereken keresztül mindvégig világos tudatú és tisztalelkű maradt. Anyám húszévesen ugyan lázadt ellene is, de nem az erkölcsei, hanem vélt vagy látszólagos passzivitása miatt. Amiről később kiderült, hogy az valójában inkább bölcsesség lehetett.

Így aztán a mozgalomba keveredett anyám a hozzá hasonlóan sokszor vidékről Pestre özönlő tömegből éles szemmel, hibátlan érzékkel kiválasztotta magának a barátait, a szerelmeit és a munkatársait. Ezek a kategóriák néha óhatatlanul össze is csúsztak. Ami a szemében lényeges volt, az az újat alkotó őserő és a becsület lehetett, illetve a kettő párosításából származó gyúelegy.

Az őszinte, naiv forradalmi hevület a Rajk­per idején jócskán alábbhagyott, az országra óriási sztálinista és bürokratikus ólomsapka terült. Mindez azoknak, akik magukat kommunistának, a jövő emberének, országépítőnek tartották, nem azonnal szúrt szemet. Apám is, anyám is meggyőződéssel szolgálták tovább még egy ideig a rendszert, és csak 1953­ban, Sztálin halála után, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején kezdett kinyílni a szemük.

Ez nem volt fájdalommentes ébredés, hiszen szembesülniük kellett a saját korábbi súlyos tévedéseikkel és utólag elítélhető tetteikkel. Hogy például fenntartások nélkül dicsőítettek egy súlyosan elnyomó, diktatórikus rendszert, és hogy a saját relatíve kivételezett helyzetükből nem vették észre a többség szenvedését, beleértve az uralkodónak hazudott munkásosztály tagjaiét is.

Egy jobb, igazságosabb világért többféleképpen is lehet harcolni. 1956 előtt aránylag hamar kiderült, kibe mennyi becsület, bátorság és tehetség szorult. És nem csak a politikusokon vagy az újságcikkeikkel politizáló újságírók munkáján, törekvésein látszódott meg ez szinte azonnal. Talán még látványosabb volt az, ahogyan a legjobb, legtehetségesebb művészek találtak vissza az addig lelkesen művelt propaganda-fércművészet után a helyes irányba, a tartós értékek létrehozásának útjára. Annyi bizonyos, hogy volt mit helyrehozni. Aki korábban tehetségét meggyőződésből vagy karrierizmusból a szocialista realizmus és a párt szolgálatába állította, most szégyellhette magát, s újult erővel igyekezett helyrehozni a hibáját. De voltak, ha nem is tömegével, akik makacsságból, ellentétes meggyőződésük okán vagy egyszerűen azért, mert karakánul nem álltak be a sorba, hirtelen tisztán léphettek a közönség elé, oda, ahol évekig csak a vonalas kurzus-művészek állhattak a reflektorfényben.

Az, hogy egy írónak – például az apámnak – művész barátai voltak, teljesen természetes dolog. Így, apámon keresztül keveredett barátságba anyám Hubay Miklóssal, Kuczka Péterrel, Sarkadi Imrével, az 56­os forgatagban pedig Illyés Gyulával, Tamási Áronnal és a fél forradalmi írószövetséggel. Aztán az apámat egy túl lelkes Petőfi­köri beszéde miatt 1957­ben az első értelmiségiek között lecsukták, anyámat meg azonnal körülölelte a barátok és a művészvilág legjavának szolidaritása. Tudnék neveket is említeni, de félek, igazságtalanul kifelejtenék fontos embereket.

Inkább elmondom, milyen volt otthon. Jöttek-mentek a barátok, és nemcsak bort hoztak vagy szárazsüteményt, hanem szemérmes ajándékokat is. Egy-egy erdélyi szőttest, vázát, fotót, rajzot, rézkarcot, apróságokat. És hiába engedték ki másfél évvel később apámat, hiába kapott végül nagy nehezen anyám is újra állást a sajtóban, a forradalmár mártírcsalád nimbusza még sokáig fennmaradt. Annál is inkább, mert a múlt ideológiai eltévelyedéseiből tanulva a szüleim később sem tudtak soha megbékélni a Nagy Imrét akasztófára juttató Kádár-rendszerrel.

Amikor 1960­-ban a családunk szétesett, anyám már mély barátságban volt számtalan művésszel, tudóssal, becsületes emberrel. A legtöbb időt Sarkadi Imrével, Tamási Áronnal, Nagy Lászlóval és az ő barátaikkal töltötte, például Kondor Bélával, aki a kor talán legtehetségesebb festője volt. Később, mindenféle magánéleti és világpolitikai zűrzavar után, valamikor a hatvanas évek közepe-vége táján Nagy Lászlóhoz fűződő barátsága a külvilág elől eltitkolt szerelemmé fejlődött. (Hogy Tamási Áronnal korábban mi volt a helyzet, azt nem tudom, anyám erről szemérmesen hallgatott. Tény azonban, hogy vele is, sőt utolsó, negyedik feleségével, Ágotával is megmaradt közöttük a sírig tartó, mély barátság – erre magam is tanú vagyok.)

Ami Nagy Lászlót illeti, vele esetlen első gimnazistaként néha zavarodottan összefutottunk véletlenül, például amikor a szomszédos Petőfi Gimnáziumból a nagyszünetben hazaszaladtam valami otthonfelejtett apróságért. Ő nagyon szemérmes, csendes ember volt, de ha úgy alakult, jókedvűen elbeszélgetett velem és a hozzám hasonló buta, serkenő bajszú kamaszokkal is. Anyám kevésbé volt visszafogott. Előttünk otthon cseppet sem titkolta, hogy szerelmes, és a lakás hamar tele is lett kegytárgyakkal, elsősorban Nagy László éttermi, kávéházi asztalok sarkán szalvétára rögtönzött, gyönyörűen költői, színes filctollrajzaival. Másodsorban pedig anyám bejárt hozzá az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, ahol „Laci bácsi” volt a grafikai szerkesztő, és mindenféle elkunyerált tollrajzokat és rézkarc-nyomatokat hordott onnan haza, majd ezek is négy rajzszöggel kifeszítve a falra kerültek, az ágya fölé. (1987­ben, anyám halála után, amikor én már jó ideje Párizsban éltem, az öcsém mindet összecsomagolta és elvitte a Petőfi Irodalmi Múzeumba – de pár hete ott hiába kerestem, nem találják.)*

Anyám a Budapest folyóiratnál volt olvasószerkesztő, de időnként interjúzott is. Ilyenkor általában idősebb művészeket, tudósokat vett le a lábukról, imádott a körükben forgolódni – és ők sem voltak ellenségesek a negyvenévesnél alig idősebb és még mindig nagyon csinos, okos fiatalasszony társaságában. Kassák Lajosra, Lengyel Józsefre, Uitz Bélára, Zelk Zoltánra emlékszem. De az özvegyekkel is képes volt megtalálni a baráti hangot. Így lett valamikor a hatvanas években barátnője Babi néni, Bene Géza múzsája, felesége és addigra már özvegye. Ő egyszer csak megjelent nálunk, hóna alatt egy csomó bekeretezett festménnyel, hogy azok már nem férnek el a lakásában, egy ideig őrizze ezeket az anyám. Nem sokkal korábban én is elkísértem anyámat egy tihanyi apátsági vernisszázsra, vagyis a Bene Géza­emlékkiállítás megnyitójára. A katalógust ma végiglapozva úgy gondolom, az is lehet, hogy némelyik sötét tónusú kis tájkép – özvegyi közvetítéssel – onnan került hozzánk anyám szobájának falára. Azután Babi néni meghalt, mielőtt még visszakérhette volna a képeket. Ezek végül ránk maradtak, gyerekekre és unokákra, rám például többek között egy szép, talán befejezetlen portré az adományozóról, 1947­ből. Hogy miféle műtárgyak voltak még nálunk otthon? Például egy köztéri szobor, vagy inkább egy talán köztérre szánt, életnagyságúnál valamivel nagyobb fekvő akt gipszmintája, amit a szobrásztól, Baksa-Soós Györgytől kapott anyám. Gyuri bácsi Gül baba türbéjében berendezett műtermében én is gyakran megfordultam. Arról azonban fogalmam sincs, miféle tehertaxis kalamajkák után kötött ki végül ez a legkevésbé sem lakásdísznek szánt szobor az én szobámban. Persze ott is alig lehetett elslisszolni mellette, ezért némi töprengés után beutasítottuk az ágyam és a fal közé, nyilván nem azért, hogy szűzies magányomat valamelyest enyhítse, hanem hogy ne bukjak fel benne nagy robajjal éjjel, amikor valamilyen tiltott koncertről hazatérve diszkréten a hálóhelyemre igyekszem. A szobrot amúgy kis, szabályos félgömb alakú melleivel elég rondának láttam, de abban kétségtelenül a segítségemre volt, hogy az elkövetkező néhány év során a tőle lehetőleg minél jelentősebb mértékben eltérő testalkatú hús-vér lányoknál próbálkozzak. A szobor további sorsáról annyit mondhatok, hogy valamikor a hetvenes években kivitettük a telkünkre, Ráckevére, és minden bizonnyal ott is enyészett el, ha nem is köztéren, ahová eredetileg szánhatta a művész, de azért a természet lágy ölén.

A szobor visszaszállt az anyaföldbe, a festmények az évek során szétszóródtak, a rajzok eltűntek, és ma alighanem egy poros raktár mélyén foszladoznak – félek, ez már nem derül ki soha. Nekem megmaradt az emlékük, vagy ha úgy tetszik, lassanként a részeimmé váltak. Így, valahol belül hurcolom magammal mindenhová őket.

Kövendi Judit (Debrecen, 1928. okt. 4. – Budapest, 1987. máj. 26.): újságíró, szerkesztő. Egyetemi tanulmányai után a Fiatal Magyarország, majd a Szabad Ifjúság című hetilapnál dolgozott. 1956 után először a Hungarian Foreign Trade-nél tudott elhelyezkedni, majd a Népművelés című lap munkatársa lett. Dolgozott a Magvető Könyvkiadó szerkesztőségében, a hatvanas évek második felétől olvasószerkesztője volt a Budapest folyóiratnak, amelynek számos portrét, interjút is készített (például Preisich Gábor építészről vagy az orvos Pollacsek Lászlóról). Jelentősek még magyar folklór tárgyú írásai és szociografikus riportjai. Sajnálatosan korán bekövetkezett halála előtt rövid ideig a Kortárs munkatársa volt.

Baksa-Soós György (1908–1978) szobrász. 1926–1932-ig a Podolini Volkman-féle munkás képzőművészeti iskola hallgatója. A Szocialista Képzőművészek Csoportjának és a Magyar Képzőművészek Szabadszervezetének is tagja. 1947-ben elnyeri a József Attila-pályázat díját, ugyanez évtől dolgozik szobrász-restaurátorként a Fővárosi Képtárban. Közben tanít a Csepeli Művészeti Szabadiskolában is. Műterme a Gül baba türbéje köré épített Wagner-villa ostromot túlélt egyik részében volt, egészen a villa 1971-es lebontásáig. A műteremajtón a következő felirat fogadta a látogatót: „Baksa-Soós György európai szobrász”. (TT)

* A cikk megírásának pillanatában még úgy gondoltam, Nagy László grafikái az anyám ágya fölötti falról 1987­ben a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerülhettek. Időközben kiderült, hogy öcsém második felesége, özvegye tartja magánál ezeket.