A magyar művészettörténet nincs túlírva. Alapos kutatással a felszínre lehet hozni olyan izgalmas képződményeket, mint a Magyar Vadak, vagy most éppen a Művészház.

Aki foglalkozik a 20. század eleji magyar művészettel, biztos beleütközött már ebbe a névbe, de csak most derült ki, mit is fed valójában – hála a Nemzeti Galéria Zwickl András által összeállított precíz intézménytörténeti kiállításának. A Művészház tehát egyesület volt, ahol – még az első világháború előtt – az érdeklődő pesti közönség láthatott Matisse-t és Picassót, Réth Alfréd- és Nemes Lampérth-képeket, ellenszalont (a párizsi Salon de Refusés mintájára) és nemzetközi posztimpreszszionistákat. Persze nem ez volt a főprofil, de kétségkívül szerepelt a kubizmus is a Művészház kínálatában a modern magyar vagy a késő nagybányai derékhad mellett. Az 1909-es alapítású egyesület a Vasárnapi Ujság cikkírója szerint „arra törekszik, hogy lehetővé tegye az erők egyenletes megoszlását és elhelyezkedését, ami a két régi testvéregyesület, a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon mellett nem volt lehetséges. A Műcsarnok hagyományaihoz híven békén szolgálhatja az akadémikus és klasszikus eszményeket, a nagy stílust, a történeti festészetet; a Szalon művásárjává lehet a középfajú, kisebb igényű festészetnek, a Művészház pedig megnyithatja kapuit minden új művészi törekvés és az új művésznemzedék előtt.” Vagyis szót kapott a progresszió, az avantgárd, a 20. századi képzőművészet kísérletező szellemisége. A Művészház nem egészen négy és fél éves működése alatt hozzávetőleg negyven kiállítást szervezett, a hazai művészeti élet fontos szereplőjévé válva. Kiállítási programjának középpontjában kezdetben a 8–11 főt felvonultató csoportos kiállítások álltak, ahol a kevésbé ismert, a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon tárlatain nehezen nyilvánossághoz jutó fiatalok mutatkozhattak be, így több pályakezdő művész, köztük Egry József vagy Kádár Béla, itt kezdte karrierjét. A Művészház másik jelentős újítása a zsűrimentes kiállítások magyarországi bevezetése volt, vagyis a konzervatív művészeti intézmények ízlésuralmának megtörése. Így jött létre 1910 végén az ún. Ellenszalon, ahol a Műcsarnok Téli kiállításáról kizsűrizett fiatalok, például Nemes Lampérth József vagy Schönberger Armand is szerepelhetett. Az egyesület előbb különböző belvárosi lakásokban működött, majd megvásárolta a Rózsa utca és Szegfű utca sarkán álló reprezentatív Zichy-palotát,aminek a felújítása – kevéssel az első világháború kitörése előtt – csődbe vitte az egyesületet működtető társaságot. Ráadásul addigra már a vezetőség (a igazgató Rózsa Miklóssal együtt) lemondott, a vágyott fiatalos és progresszív profil kialakítása ugyanis újabb és újabb megtorpanásokat szenvedett. A Magyar Nemzeti Galéria nagy tárlata ennek a maga korában egyedülálló próbálkozásnak állít emléket, valósággal összevadászva az egykor kiállított munkákat, amik között van ToulouseLautrec-linómetszet, első- és másodvonalbeli nagybányás tájkép, Rippl-Rónai-, Vaszary- és Egry-festmény, kubista csendélet, Bíró Mihály-plakát, Medgyessy-kisbronz, Robert Delaunay-akvarell, japán fametszet, Zsolnay-porcelán, de még lombfűrészszel kivágott játékkatona is. 

Magyar Nemzeti Galéria 2009. március 27. – 2009. július 26.