Manapság, amikor nagyon divatos a távol-keleti kultúrákkal foglalkozni, amikor a magukat egzotikusnak tituláló és a ténylegesen kínai árucikkel tele boltok mindegyikének kínálatában találhatunk apró kerámiákat, dobozokat vagy faragványokat, talán azon sem árt elgondolkozni, hogy mióta tart hazánkban ez az „őrület” és miért érezzük magunkat közel egy ilyen távoli civilizációhoz.

A Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum Bibliotheca Hungarica artis Asiaticae címen új sorozatot indított útjára, melynek célja a múzeum anyagára támaszkodva az ázsiai művészet értékeinek bemutatása. A kiskönyvtár első darabja Fajcsák Györgyi (a múzeum igazgatója) munkája, amely a magyarországi kínai műgyűjtéssel foglalkozik. A kötet mind kiállításában (puha kötéstábla, egységesen barnás árnyalatú, az egyetemi tankönyvek világát idéző képek), mind témaválasztásában egyértelműen a szűkebb szakmai réteget célozza meg, anyagában viszont számukra nélkülözhetetlent tesz le az asztalra: a kínai műgyűjtés első három jelentős szakaszának enciklopédiáját. A szerző szándéka szerint olyan összegző munkát alkotott, mely a tárgyalt időszak hazai gyűjtéstörténetét a nemzetközi folyamatokkal együtt mutatja be, és amely így nem veszhet el a részletekben. 

Persze számunkra mindez nehezíti az olvasást, hiszen tulajdonképpen tények és adatok felsorolásával találkozunk, de az olyan érdekes fejezetek, mint például a magyar nemzettudatot és a Kína-kép érintkezési pontjait összevető, némiképp feloldozást nyújtanak és a bevezetőben feltett kérdésre is választ adhatnak. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy e szakasz elolvasása után inkább csak azon csodálkozunk, hogy milyen makacsul és régóta tartja magát a köztudatban az a felfogás, mely a hun–magyar rokonságban vagy éppen a magyar–kínai nyelvhasonlításban hisz.) A figyelmes olvasás nyomán emellett olyan apró érdekességek is kiderülnek az alapvetően tudományos szakszövegből, hogy például az első buddhista kátét nem másnak, mint Hollósy Józsefnek, Hollósy Simon öccsének köszönhetjük vagy hogy Csók István művészetét többször is befolyásolták az általa gyűjtött keleti tárgyak. A tanulmány után a kötet ugyanolyan értékes részeként egy teljes katalógust kapunk a magyarországi keleti kiállításokról, a kezdetektől 1945-ig, majd a magyar Kína-utazók, gyűjtők, műkereskedők és gyűjteményeik adattára következik. Ez utóbbinak külön érdeme, hogy szigorúan a keleti műgyűjtés szemszögéből közelít az egyes emberekhez, vagyis nem közöl teljes életrajzokat. A lexikon végén a legfontosabb külföldi adományozók és régiségkereskedők kapnak helyet. Ha vasárnap délutáni olvasmány nem is, Fajcsák Györgyi munkája az egyetemisták és kutatók számára pótolhatatlan iránytű lesz, ha a századfordulós, századelős sinológia területén kalandoznak.

Fajcsák Györgyi: Kínai műgyűjtés Magyarországon a 19. század elejétől 1945-ig. Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest, 2009, 304 oldal