Az idei év Beethoven születésének 250. évfordulója miatt Beethoven-emlékév. Ebből az alkalomból, és mert a martonvásári uradalom is 1770-ben került a Brunszvik családhoz, 2020-ban megújult a Beethoven Emlékmúzeum harmincéves kiállítása, amely most Beethoven és a Brunszvik család kapcsolatának történetét próbálja meg áttekinteni. Szerzőnk pedig azt, hogy a kísérlet sikerrel járt, sikerrel járhatott-e.

Az a benyomásom, hogy Beethoven soha nem szexelt. Nincs ennek valami nagy, tudományos alapja, egy napló feljegyzésében írja, hogy nézett valami szép parasztlányt, és nagyon tetszett neki, és jó lett volna valamit kezdeni vele, de aztán arra gondolt, hogy a meglévő tisztaságot nem áldozhatja föl, mert mivé is lenne. Amikor ezt kamaszként olvastam, arra gondoltam, hogy ez valami fogadalmat jelent nála, nem az ördögnek adta el a lelkét, hanem Istennek, és a szexuális energiáit valahogy zenévé szublimálta. Mint utókor, nyugodt lelkiismerettel állítom: megérte. Nekünk.

Persze az is lehet, hogy teljesen félreértek valamit, ha jól tudom, Beethoven csontjaiban vagy hajszálaiban ólmot is találtak, a szokásos adag százszorosát, ami esetleges szifiliszes fertőzésre utalhat, és akkor sztornó. Egyébként is lehet, hogy az ember ezekkel a fölfoghatatlan művészekkel kamaszkorában találkozik. Vagy kamaszkorában érzi őket fölfoghatatlannak és példaképnek, így aztán hajlamos arra gondolni, hogy Beethovennek is annyi tudása volt a világról, mint egy kamasznak. Vagyis érzékelte ezt a sötét, titokzatos dolgot, a szexualitást, amivel kezdeni kell valamit, behódolni vagy behódoltatni, használni vagy megszabadulni tőle, ő pedig ezt választotta, a megszabadulást. Aminek csak látszólag mond ellent a folyamatos szerelmesség. A lényeg, hogy az ember biztonságosan legyen szerelmes, safe love, csak olyanba szeressen, akinél esélye sincsen. Vagy férjnél van, vagy rangban magasan fölötte áll. Lehetőleg mindkettő. Mert Beethoven azért érzékeny volt a rangra és nemességre is, bár szeretjük őt nagy demokratának látni, bizonyos értelemben nyilván az is volt, de hosszan levelezett különböző holland hatóságokkal, hogy igazolják a nemesi származását, hogy az a „van” a nevében ugyanaz, mintha német „von” volna. Csak hát nem ugyanaz, végül erről sikerült neki hivatalos igazolást szerezni.

Tegyük föl, hogy mindez így van, ahogy képzelem. Akkor azért érezni az emberfölötti erőfeszítést abban, ami Martonvásáron történik. Bemutatni Beethovent a szerelmein keresztül. De hát, ha nincsenek a szó mai értelmében vett szerelmei, csak nőalakok, akikhez vonzódott, és akik nem vonzódtak viszont hozzá. A Brunszvik nővérek, Teréz, Jozefin, Karolina, Giulietta Guicciardi, akinek már a neve is becsapós, hiszen nem volt olasz, igaziból csak egy Juli(e). De ez is Beethoven hatása, mivel a Holdfény szonátának olasz az ajánlása, így Julie­ból Giulietta lett, és a jelek szerint így maradt, kétszáz év után is.

A lényeg az, hogy Beethoven szerelmes volt, és amíg rá nem jött, hogy embermilliókat szeretni még nagyobb, nemesebb és még kevesebb kötöttséggel jár, mint reménytelenül szeretni valóságos nőket, ezek a szerelmek valóságos művekre ösztönözték. De valóságos művekre ösztönözték a barátságok is, meg az anyagi kényszerek, éppen ezért meglehetősen reménytelen vállalkozásnak tűnik, hogy Beethovent úgy mutassák be, mint a martonvásári Don Juant. Nyilván nem volt az, inkább csak pántlika a grófkisasszonyok hajában; van a családnak ez a barátja, elég különös madár, alig hall, de zeneszerző, dúdol, csépeli a zongorát és valakibe mindig szerelmes.

Ennek fényében nyilván nem meglepő, hogy nem is sikerül a Beethoven-románc, úgy értem, a Beethoven-emlékkiállítás inkább elbizonytalanít, mint tisztáz, az ember próbálja a falakra vetített írásokból kitalálni, mi is történhetett, de elveszíti a fonalat, ezt most kinek mondta, kinek kottázta? Jozefinnek? Teréznek vagy Giuliettának?

Nem mindegy? Ha Teréz, ha Jozefin, ha Ferenc, az Appassionata csak Appassionata marad. A tanulság meg az, hogy Beethoven azon ritka szerzők közé tartozik, akit egyáltalán nem lehet jobban megérteni az életrajzából. Hogy talán nem véletlenül nem született meg az Amadeushoz hasonlatos Ludwig című színdarab és film. Megpróbálták, volt a kilencvenes években egy Halhatatlan kedves című film, Gary Oldman vágta benne a pofákat, kevés sikerrel.

Nem azt akarom mondani, hogy az egész martonvásári gondolat téveszme volna. Épp ellenkezőleg, még mindig túl kevéssé van benne a köztudatban, hogy Beethoven időnként nálunk nyaralt, hogy nem véletlenül írt István király­nyitányt. De Beethoven agyához nem a szívén keresztül vezet az út.

Hanem akkor merre? Megpróbáltam bejutni a hajszálain keresztül, egyrészt azért, mert a martonvásári kiállításon látható egy igazolt fürt a komponista fejéről, ami mindenféle hülye gondolatot ébreszt. Talán klónozni kellene őt, és megnézni, mihez kezdene ma. Lehet, hogy egy hétköznapi orvossággal elkerülhető volna a halláskárosodás is, nem szakadna el annyira a környezetétől, hétköznapi muzsikus maradna, aki reklámfilmekhez írna könnyed harminc másodperceket. Tök normális fazon volna.

De kit érdekelnek a normális fazonok, ez számomra örök probléma, van valamiféle polgári nevelés és világkép, és ez a polgári világkép folyton azokat csodálja és emeli talapzatra, akik szembemennek vele. Nálunk nem egészen így volt, soha nem voltam taszigálva Beethoven felé, hogy ezt, kisfiam, ismerned kell, meg szeretned. Most visszagondolva nem tudom, hogy nem épp a haj volt mindennek az oka. Olyan világban nőttem föl, ahol a hat centinél hosszabb haj már lázadásnak számított. Tulajdonképpen nem volt világos, hogy mi baj van a lázadással, amikor a világ olyan-amilyen, nem épp rendes embernek való. Talán az eltűnés volt az eszme, ne vegyenek észre, csináld a dolgod, maradj feleslegesnek. Nem kifejezetten beethoveni eszmék, és volt annyi következetesség a családban, hogy nem biztattak Beethovenre, ha egyszer nem ő a példakép. De mintha ez a Beethoven-haj másoknak is gondot okozott volna. A szobrászokra gondolok, a martonvásári Beethoven-fejekre. Meštrović Beethoven­portréja nem annyira problémás, a kőből néz ki Beethoven, homlokán ér, arcán a márvány erezete, az arca puha, nagyon nem személyes a viszony a szobrász és a megjelenítendő között, amit az ember kénytelen Meštrović javára írni. Inkább olyan legyen, akiről még az sem biztos, hogy Beethoven, mint a többi itt jelen lévő közhelyes dúvad.

Vagyis pont nem dúvad, hanem olyan nagymama­frizurát viselő bölény. Mint a városmajori, izgalmasan lecsusszanó köntösű Horvay-szobor kétaraszos változata. Beethoven feje letört és elég csúnyán javították, nem is javították, csak visszaragasztották, mintha valami herendi lámpa volna, sajnos leverte a gyerek. Nagyihajú bölény a bronz, és nagyihajú a kertben, a szigeten Pásztor János Beethovenje is. Mondjuk ő legalább nem nagyifejű és egy kicsit eltér a szabvány Beethovenektől, kunfajta, bár nem nagy a szeme. Az utóbbival vagy egy csibész látogató, vagy az eső űzött tréfát, a szemben a két sötétebb folt olyan, mintha nagyon kancsalítana Beethoven, és akármennyire illetlen és éretlen, mégis hehegni kell rajta. De messzire vagyunk Beethoventől már megint. Ez is egy tanulság: nemhogy az életrajza, nemhogy a szerelmi élete, de a róla készült szobrok sem visznek közelebb hozzá.

Beethoven Magyarországon

Beethoven a bécsi zeneélet sztárja volt. Támogatói kezdetben az arisztokrata és gazdag polgári családok közül kerültek ki, a kiemelt figyelem és tisztelet pedig nem volt független a 18. század fordulójának zsenikultuszától. Az év egy részét Bécsben töltő magyar főurak közül többen is zenei mecénásként léptek fel, palotáikban koncerteket szerveztek, zeneműveket rendeltek vagy azok kiadásához járultak hozzá. Például Esterházy II. Miklós felkérésére készült Beethoven op. 86-os C-dúr miséje, amelyet 1807-ben mutattak be Kismartonban.

A Brunszvikokkal 1799 májusában került kapcsolatba a komponista, Brunszvik Teréz és Jozefin zongoratanáraként. A tanításból barátság lett, és a kör hamarosan testvérükkel, Brunszvik Ferenccel egészült ki. Valószínűleg utóbbinak köszönhető a zeneszerző budai szereplése 1800. május 7-én a Várszínházban (a József nádor által rendezett ünnepségsorozat záróhangversenyén), és magyar főúri kapcsolatainak jóvoltából kapta meg a felkérést két kísérőzene írására August von Kotzebue Festspiel König Stephan (István király, op. 117) és a Die Ruinen von Athen (Athén romjai, op. 113) című ünnepi darabjaihoz. A két egyfelvonásost a Pesti Királyi Városi Színház 1812-es megnyitása alkalmából mutatta be a társulat. A német nyelvű színházat vezető magyar főuraknak köszönhetően a megnyitó műsorát a hungarustudat hatotta át, és mert az eseményhez Beethoven is hozzájárult, ez kedvezően befolyásolhatta műveinek magyarországi recepcióját. A magyar arisztokrácia úgy érezhette, megnyerte magának a bécsi hírességet. Az egyre könnyebben hozzáférhető másolatokon és kottakiadásokon keresztül pedig a Beethoven-kultusz a polgári elit szélesebb köreiben is hamarosan visszhangra talált.

A Fidelio magyarországi bemutatójára feltűnően korán sor került. 1816–1844 között tizenkétszer játszották az operát, ebből 1835-ben két alkalommal – a darabot sikerre vivő nagy német sztár – Wilhelmine Schröder-Devrient vendégszereplésével. Leonora szerepében, nemzetközi karrierje rövid szünetében, 1837. június 27-én a korszak legnagyobb magyar primadonnája, Schodelné Klein Rozália is bemutatkozott a Pesti Királyi Városi Színházban. Talán nem véletlenül épp ekkor, hiszen nagyjából egy hónappal később nyílt meg a Pesti Magyar Színház, melynek operarészlegéhez Erkel Ferenccel együtt 1838-ban szintén leszerződött. Schodelné és Erkel az olasz és francia operák mellett a német klasszikus repertoár színpadon tartásával is megpróbálkozott. Schodelné mintája ebben Schröder-Devrient lehetett, akihez hasonlóan vezető német és angol színpadokon nagy sikerrel énekelte Leonora szerepét.

A színházi választmány 1839 januárjában rendelte el a partitúra beszerzését, és Lengey Károly magyar fordításában már 1839. december 28-án sor került a pesti magyar színházi bemutatóra. Schodelné kiemelkedő alakítása ellenére a Fidelio többé-kevésbé sikeres magyar nyelvű bemutatóját csak öt előadás követte. Az opera felújítására Erkel Ferenc vezetésével 1864-ben, majd 1870-ben – a nagy pest-budai Beethoven-ünnepség alkalmából – került sor.

Erkel nemcsak a pest-budai zenés színjátszás terén volt aktív, de 1853-ban alapvető szerepe volt a Filharmóniai Társaság Zenekarának megalapításában is, amely az állandó és magas színvonalú szimfonikus koncertek hiátusát kívánta pótolni. Nyitóhangversenyük műsorán megtaláljuk Beethoven hetedik szimfóniáját, majd az 1854-es évben a hatodik, második és ötödik, 1855-ben pedig a nyolcadik és harmadik szimfóniát is. Repertoárjukon központi szerepet foglaltak el a német zeneszerző művei: a zenekar működésének első 13 évében egyetlen koncert sem volt, amelyen ne hangzott volna el valamilyen szimfonikus zenekari apparátust igénylő Beethoven-alkotás. A 9. szimfóniából azonban csak a darab Scherzo tételét tűzték műsorra 1855-ben. A teljes szimfónia magyarországi bemutatójára 1865. március 25-én került sor a felújított Pesti Vigadó nagytermében Erkel Ferenc irányításával. (Kim Katalin – Horváth Pál)

A Brunszvik–Beethoven sztori, Agroverzum Tudományos Élményközpont, Beethoven Emlékmúzeum, Martonvásár