Legendák és tények a tavaszi tárlatról

Rieder Gábor

A forradalom vérbe fojtása után ’57-ben megrendezték a „legendás” Tavaszi Tárlatot. Hosszú idő után először itt állíthattak ki a szerepléstől eltiltott absztrakt alkotók, Bálint Endrétől Kassák Lajosig. Bár a művészettörténészek szerint a tárlat nem volt túl színvonalas, legendáját az értelmiségi köztudatból nem lehet kitörölni, tavaly még egy regény is született belőle, Spiró György tollából. Hogy válhatott ilyen emlékezetessé egy műcsarnoki kiállítás? Remények és realitások a levéltárak titkainak tükrében.

Egy posztszocialista lektűr

A Spiró-kötet borítóján a ködben úszó Hősök tere látható, a macskaköveken biciklista kerekezik a Felvonulási tér irányába, a Műcsarnok előtt tank fordul keresztbe. A kisregény a szocializmus egyetlen széles körben ismert kiállításának, a legendás, 1957-es Tavaszi Tárlatnak a címét viseli. A művészettörténeti szál végighúzódik a szövegen, bár a főszereplő Fátray Gyulának nincs sok köze hozzá: 43 éves gépészmérnök, afféle „szaki”, aki szánni való csehovi kisemberként csetlik-botlik a lassan felálló Kádárrendszer díszletei között. A zsidó gyökerű, nincstelen kispolgári családból származó Fátray – aki feleségével még a világháború előtt részt vett az illegális kommunista mozgalomban – mit sem sejtő, megbízható káderként 1956. október 18-án befekszik a Rókus Kórházba. Egy ismerős doktor elvégzi rajta az aranyér-műtétet, így kimarad a forradalmi eseményekből. „Nem árt, ha a forradalom kitörése előtt néhány nappal kórházba vonul az ember, a forradalom leveréséig ott is marad, a megtorlás alatt pedig békésen lábadozik otthon” – kezdődik a regény.1 Fátray szerencsésnek érzi magát, aggódik a szocializmus építéséért, zsörtölődik a jövő-menő új kormányok és a fegyveres összecsapások miatt. A megtorlástól nincs mit tartania, belső monológjaiban visszaköszön a kádári kisember háborgása, akit a kín-keserves hazugságokból és féligazságokból összegyúrt „ellenforradalmi” retorika lecsillapított: „Halálra ítéltek és kivégeztek néhány embert az októberi-novemberi napokban elkövetett ilyen-olyan valódi vagy állítólagos bűnökért. A kormány konszolidálódott, és javult az idő, aminek ebben a négy évszakhoz szokott térségben minden egyes tavasszal újra meg újra, őszintén lehetett örülni.”2 Cinikus szavak. Nem véletlen jutottak eszébe Bazsányi Sándornak – az Élet és Irodalom kritikusának – a regénnyel kapcsolatban a Kádár-kor „sokszínűségében is egységes szépirodalmi következményei”, Sarkadi Imrétől Fejes Endrén át Berkesi Andrásig.3 Bazsányi a találó „posztszocialista lektűr” terminust aggatja a minden keserűsége ellenére is könnyed és olvasmányos regényre.

Screenshot 2020 03 18 at 9.18.58

Kiállításlátogatók a Tavaszi Tárlaton, archív fotó, © Műcsarnok Könyvtár © Artmagazin


Screenshot 2020 03 18 at 9.20.11
Kiállításlátogatók a Tavaszi Tárlaton, archív fotó Jól láthatók a Műcsarnok ötvenes évekbeli átalakításai, a parkettába állítható csővázon rögzített paravánok és a szocreál klasszikus tagozatai (oszlopfők, meanderdíszítés stb.). A korszakban a Tavaszi Tárlat rendezése szellősnek számított, nem az alkotások száma (összesen több mint 650), hanem a művek visszafogottabb mérete miatt. © Műcsarnok Könyvtár © Artmagazin


Kafkai csavar

A sors fi ntora, hogy az „ellenforradalmi” kliséket mormoló Fátray a kiszámíthatatlan diktatúra áldozatává válik. A lábadozásból visszatérő főhőst a műszergyárban örömmel fogadják, a szeplőtelen, meggyőződéses kommunista neve még az igazgatói poszttal kapcsolatban is felmerül. Beválasztják az Országos Tervhivatalba, ahol nagykutyák tárgyalnak az aktuális hároméves terv kérdéseiről. Fátray – sarokba szorítva a szovjeteket – nehézipari fejlesztéseket javasol, de a bizottságnál süket fülekre talál. Ekkor következik a krízis. A Magyar Ifjúság lehoz egy zavaros, leleplező cikket valami államellenes összeesküvésről, amiben felbukkan a Fátray név is. (Fátray korábban Klein volt, 1948-ban magyarosított Tátraira, de a BM-ben elírták, így lett belőle – arisztokratikus ipszilonnal – Fátray.) Beindul a kafkai gépezet, hősünk – mint Josef K. – kétségbeesve bolyong a bürokrácia labirintusában, kiutasítják a menzáról, kitiltják a gyárból, a kórházban nem kap igazolást, barátai megtagadják és hamisan vallanak ellene. A totalitárius államgépezet diktálta eseményív tetején egy sokat látott, meghurcolt védőügyvéd, dr. Szász Lajos tart előadást a koncepciós perek ördögi világáról. Fátray magába zuhan, átkozza a rendszert és az irigy, aljas, gonosz szolganépet. Majd jön az „elvtárs ex machina”, egy régi pártfogolt munkáskáder, aki „odaszól”, és el van simítva az ügy. Hősünk tétován vonul ki – az ismét barátságos kollégákkal együtt – a május 1-jei felvonulásra. Itt jegyzi meg józanul: „Ha ilyen tömegesen támogatják a rendszert, akkor a vezetők soha többé nem követhetik el azokat a tragikus hibákat. Szép, hogy ennyi ember tett ma hitet a szocializmus mellett. Ezzel a tőkével, ezzel a bizalommal élni kell.”4 Ez bizony elég közel van a szocialista lektűrök morgolódó, kritizáló, mégis belenyugvó alapmentalitásához, a kompromisszumképes, kisemberi perspektívához! Fátraynak meg is jön a kedve az élethez, meg egy kis liaisonhoz. Csak az olvasónak lesz keserű a szájíze...

Screenshot 2020 03 18 at 9.21.17

A szocreál szál

A címadó Tavaszi Tárlat szála közben a háttérben kanyarog. Több, mint puszta címötlet vagy jó apropó, Spiró a kiállítás körüli hercehurcával bemutatja a rendszer egy távol eső, másik szegmensét is: az ötvenes évekbeli művésztársadalmat. Fátray neje – a betiltott ex-mozgásművész – a Népművelési Minisztériumban kap állást, ő vezeti a jegyzőkönyvet a zsűrizések alatt. Bár ortodox kommunista, magával ragadja a lázongó formalisták lendülete, odavan a Tavaszi Tárlatért, még a főszervező Makrisz Agamemnonnal is kacérkodik. 

Screenshot 2020 03 18 at 9.22.10

Makrisz Agamemnon rendezi a Tavaszi Tárlatot, archív fotó Makrisz új divatot teremtett a kiállításrendezésben, a falaktól elhúzta a szobrokat, nagy növényeket (akár pálmákat) rakott mögéjük, mintha kertben lennének, a képeket pedig szellősen akasztotta fel, hogy jobban érvényesüljenek. Frank János szerint a modern rendezői gyakorlat Makrisz nyomán terjedt el Magyarországon. A háttérben kendős parasztasszonyok cipelik a képeket. © Műcsarnok Könyvtár © Artmagazin


A művelődéspolitika megtorlási hulláma is eléri, a regény végén áthelyezik az Artexhez, besúgói munkakörrel. Spiró ez esetben is – mint valami pozitivista író – aprólékos történelmi alapkutatásokat végzett. A mozaikok a helyükön ülnek. Az író elejtett félmegjegyzésekkel skicceli fel a kultúrpolitika kulcsszereplőinek portréját: a tökéletes sztálinista hivatalnokot, a főosztályvezető Berda Ernőnét, a hanyagul cigarettázó Domanovszkyt, a minden diktátorral tegeződő Pátzayt, a közkedvelt Makrisz Agamemnont vagy a Műcsarnokot vezető, kiemelt népi kádert, Luzsicza Lajost. A helyszínek atmoszféráját is jó érzékkel ragadja meg, a falusias romantikájú Százados úti műterem-teleptől kezdve az imperialisták számára giccseket szállító Artex vállalatig. Ennél sokkal messzebb már nem is merészkedhetett volna, a magyar művészettörténetnek ez a fejezete ugyanis megírásra vár. Még a Tavaszi Tárlatról is relatíve keveset tudunk, hiába volt az elmúlt bő fél évszázadnak a – szaktudomány és a művésztársadalom berkein túl – legjobban ismert kortárs képzőművészeti kiállítása.

Screenshot 2020 03 18 at 9.22.56

Erdei Dezső: Korsós lány, alumínium, 160 cm magas (archív fotó) A fotó a Tavaszi Tárlat rendezése közben készült, előtérben az idős Erdei Dezső népszerű gyerekszobra, a háttérben egy szocreál szoborpár. © Műcsarnok Könyvtár © Artmagazin


Előbújnak az absztraktok

De miért válhatott ilyen fontossá egy szokásos műcsarnoki seregszemle? A szervezésben résztvevők ezt a pár kegyelmi hónapot a művészet rövid „aranykorának” érezték,5 a zsűriben is benne ülő fi atal Vígh Tamás pedig kerek perec kimondta, hogy a Tavaszi Tárlat buktatta meg a szocreált.6 A leglátványosabb nóvum a formalistának nevezett modernek szerepeltetése volt. 

Screenshot 2020 03 18 at 9.23.52

– Ha sokat macerálnak, átmegyek a naturalistákhoz... Karikatúrák, Ludas Matyi 1957. június 6. Sok karikatúra foglalkozott a „naturalista” művészek kedvelt klasszikus témájával, az akttal, ami az ötvenes évek prűd emberábrázolása után nagy port kavart. © Műcsarnok Könyvtár © Artmagazin


A sztálinista szocreál egyeduralma idején absztrakt képeket és szobrokat sosem állítottak ki, legfeljebb az újságok közölték le egy-egy nyugati alkotás rossz reprodukcióját, az emberellenes imperializmus illusztrációjaként. A Tavaszi Tárlaton viszont külön „absztrakt termet” rendeztek be, többek között Gyarmathy Tihamér Kozmikus kompozíciójával vagy Martyn Ferenc egymáson áthajló íves-geometrikus nonfi guratív festményével. A felülről irányított közízlésnek már Korniss geometrikus formákból felépített, népies Miska-kancsója vagy Gadányi fauve-osan redukált tájképe se volt befogadható. Az absztraktok előtt pedig végképp értetlenül álltak. A Tavaszi Tárlatról készített fi lmhíradóban (Spiró is említi) a hétköznapi látogatók nagy szemeket meresztenek a nonfi guratív művekre, csóválva a fejüket. A minisztériumban születő katalógus-előszó is elhatárolódott az absztraktoktól, a jóságos megengedő szerepben tetszelegve: „Művészetpolitikánk itt, ezen a legkényesebb ponton is leszámolt a hamis egyszerűsítésekkel: nem titkolja, hogy nem ért egyet az absztraktok művészi módszereivel, de mégis teret enged kísérleteiknek.”7 Ez volt a kilövési engedély. Ettől kezdve záporoztak az absztrakt művészeken élcelődő cikkek, az értetlenkedő olvasói levelek és a gúnyolódó karikatúrák. A művelődésügyi miniszterhelyettes Mihályfi Ernő – ahogy ez akkoriban szokás volt – a vendégkönyv idézeteivel támasztotta alá a hivatalos álláspontot. Ezek az „elfogulatlan”, „ártatlan szemű” látogatók persze mindig a párthű retorikai frázisokat ismételgették: „A néző úgy érkezik az absztraktcsarnokba, mint az újság olvasója a viccoldalhoz”, „Különös csipkerózsikák ők, tíz évet aludtak, és negyven évvel régebben ébredtek fel.”8 Nem volt jó akkoriban absztraktnak lenni...

Screenshot 2020 03 18 at 9.24.56

Karikatúra, Ludas Matyi 1957. április 18. A teljesen elszigetelt – és inkább szépíróként – dolgozó Kassák Lajos 1956 végén újra feltűnt a képzőművészeti életben, szerepelt a Tavaszi Tárlaton is, ezért ábrázolja őt a karikatúra. A címben szereplő babérkoszorú-metafora arra a frázisra utal, hogy a korábbi betiltás miatt az „érdektelen” absztraktok mártírokká váltak. „Hivatalos művészpolitikánk – írta a miniszterhelyettes Mihályfi – font mártírkoszorút e művészek fejére, s a Tavaszi Tárlat eredménye, hogy ezek a mártírkoszorúk most elfonynyadtak és lehulltak.” © Műcsarnok Könyvtár © Artmagazin


Forradalmasított zsűrirendszer

A Tavaszi Tárlat másik nagy újítása a zsűrirendszer volt. Korábban a Képzőművészeti és Iparművészeti Szövetség által kijelölt személyek végezték a beérkező művek bírálatát, szigorú politikai kontroll alatt. (A Szövetség vezetőségében eleve sok volt a párttag, de a minisztérium is rajta tartotta szemét a kiállításokon.) A Tavaszi Tárlat négy különböző karakterű zsűrivel dolgozott: a régimódi naturalistáknál Burghardt Rezső volt az elnök, a greshamistákat Bernáth Aurél képviselte, a félig modernizált szocreál csapatot Domanovszky Endre vezette, az avantgárd izmusok követői pedig Korniss Dezső zászlaja alatt gyülekeztek.9 Korábban műnemek szerint ültek össze a zsűrik, a Tavaszi Tárlatnál viszont minden művész a neki szimpatikus bíráló bizottsághoz küldhette be műveit. 

Screenshot 2020 03 18 at 9.25.47

Az „absztrakt terem”, archív fotó Középen Bartha Lajos gipsz szoborterve, a paravánok alatt – a modernista kiállításrendezés szimbólumaként – cserepes virágok. Makrisz kedvelte a növénykoszorút, de a szocreál szobrok posztamense elé is helyeztek korábban egy-egy fikuszt vagy anyósnyelvet. © Műcsarnok Könyvtár © Artmagazin


A katalógus csak az A, B, C és D betűkkel jelölt zsűriket tüntette fel, pedig létezett egy ötödik pótzsűri is, amiről ritkán esik szó! Erről a Felülvizsgáló zsűriről írt Makrisz Agamemnon, a kiállítás rendezője egy fennmaradt levélben.10 Az elfelejtett testület elnöke a művelődésügyi miniszterhelyettes volt, tagjai pedig a négy másik zsűri elnökei, valamint a szakszervezet elnöke és a Szövetség felügyelő biztosa. A pótzsűrinek volt köszönhető, hogy a talajt vesztett tematikus szocreál művészek egy-két művét utólag be lehetett préselni az anyagba.11 A miniszteri felügyelő biztos maga Makrisz volt, aki ezekben a hónapokban a – forradalomban vállalt szerepe miatt parkolópályára küldött – Szövetség nevében járt el. A görög emigráns kommunista tökéletes választásnak bizonyult, Párizsban szívta magába az avantgárd esztétikát, de tökéletesen lojális volt az őt befogadó magyar pártvezetőséghez is. A négyes zsűri amúgy nem az ő ötlete volt, a más-más művészeti nézeteket valló alkotók felkérése már október 23. előtt is napirenden volt. A szakmai „autonómiát” biztosító zsűrizés kiharcolásához viszont kellett Makrisz diplomáciai érzéke. Bármilyen felszabadító érzés volt moderneket látni az ötvenes években, a végeredmény meglehetősen vegyesre sikerült. Teljes stiláris és minőségi kakofónia: Csernus „szürnanturális”, megnyíló dobozterű Esti iskolájára Vajda Júlia absztraktja válaszolt, Erdei Dezső két nehéz kannával peckesen járó csenevész és meztelen (ez akkoriban nagy szó volt!) parasztkislányára Domanovszky elmosódott, groteszkre hangolt, manófejű Korsós nője felelt. A művészettörténet rég helyre rakta már a Tavaszi Tárlatot. Németh Lajos szerint a „népfront” jellegű kiállításnak csak a „gesztusjellege” volt jelentős, nem a színvonala,12 Szücs György szerint is „inkább jelképes történetnek számít”,13 Kovács Péter szerint „pontot tett az ötvenes évek művészetpolitikai gyakorlatának végére”,14 Kovalovszky Márta szerint pedig „jelzőtábla” az ötvenes és hatvanas évek között, de inkább a korábbi szörnyű időszaktól vett búcsú, mintsem egy új korszak kezdetét jelezte volna.15 A Tavaszi Tárlat után a hatalom beerősített, sok keserves esztendőnek kellett eltelnie a hatvanas évek fi atal neoavantgárd nemzedékének színre lépéséig. Mitől vált olyan legendássá akkor a Tavaszi Tárlat, hogy fél évszázaddal később is benne él a köztudatban?

Screenshot 2020 03 18 at 9.26.31

P. Bak János: Trió, 1955, olaj, vászon, 50×45 cm (archív fotó) A festmény beleillik abba az oldott, festői szocreál zsánerfestészeti vonulatba, ami 1955-ben jött divatba Magyarországon. (Lásd: Rieder Gábor: A Derkovits-díj születése – Csontvázak a szocreál szekrényéből. In.: Artmagazin 2009/3. 78–80.) © Műcsarnok Könyvtár © Artmagazin


A varázs titka

A válasz egyszerű: az írók csöndben lapítottak. Az írótársadalom fontos katalizátora, szellemi hátországa és tevékeny támogatója volt a Nagy Imre-féle új szakasznak és az ’56-os forradalomnak. A zsíros állami megbízásokkal és belső szervezeti reformokkal lefoglalt képzőművészek viszont hallgattak. Nem petícióztak, nem politizáltak, megelégedtek a csendes átalakításokkal és a Képzőművészeti Alapból csörgedező pénzekkel. A kedvelt vagy csak sokat foglalkoztatott sztárművészek – például Szőnyi, Pátzay, Vilt vagy Domanovszky – tíz-, húsz-, harmincszorosát is megkeresték egy munkás átlagfi zetésének. A képzőművészeket a november utáni megtorlások sem érintették olyan keményen, a Tavaszi Tárlat pedig voltaképpen a forradalom előtt elkezdett vonalat folytatta, még tovább tágítva a határokat. Vagyis a „bűntelen” képzőművészek kiállítása jobb híján vált a megfélemlített értelmiség számára a legfontosabb ’57-es produkcióvá. (Nem azért, mert 70 ezren látták, hiszen voltak ennél nagyobb „blockbuster”- ek is az ötvenes években!) Erről cikkezett az egész sajtó, az Élet és Irodalomban parázs vita zajlott körülötte. A művelődéspolitika válasza azért volt olyan erős, mert a hatás túlgyűrűzött a képzőművészeten: a művészvilág önrendelkezést és stiláris szabadságot követelt magának. (A legmerészebb védőbeszédet egy irodalomtörténész mondta el, nem egy képzőművészeti szakíró.16) 

Screenshot 2020 03 18 at 9.27.23

Gadányi Jenő: Tájkép (archív fotó) A modern festő 1949-től kiszorult a művészeti közéletből, állásából kirúgták, kiállítani nem engedték. Először az 1956-os Kertészet a Magyar Képzőművészetben című tárlaton szerepelt újra műve, majd – például ez a tájképe – a Tavaszi Tárlaton. A forradalom után megbecsült modern mesterré vált. © Műcsarnok Könyvtár © Artmagazin


A forradalom előtt elterjedt, mellesleg Mao Ce-tungtól származó művészetpolitikai jelmondat – amit Makrisz is előszeretettel hangoztatott –, „a virágozzék minden virág elve” a hatalom számára fenyegetővé vált. A rendíthetetlen pártkatonák kudarcnak minősítették a többzsűris rendszert, vagyis az esztétikai pluralizmust és a szakmai autonómiát. Oelmacher Anna – kicsavarva a virág-metaforát – leszűrte a konklúziót: „De legyen bár tíz vagy húsz szalon [ti. zsűri], virágai a gondos kertész munkája nélkül elvadulnak. Ezt elkerülendő, a párt és állam hivatott kertészei vegyék kézbe az ollót, és szeretetteljes nyesegetéssel alakítsák ki a munkás-paraszt hatalomnak megfelelő, a magyar hagyományból sarjadó, a dolgozó népet örömre és kultúrára nevelő művészetet.”17 Ez lett a szomorú hozadéka a Tavaszi Tárlatnak: a művelődéspolitika újraszervezte sorait és újra bekeményített minden fronton. De a legenda ettől még legenda maradt.


1 Spiró György: Tavaszi Tárlat. Magvető, Budapest, 2010, 5. 2 Uo.: 82. 3 Bazsányi Sándor: Posztszocialista lektűr. Élet és Irodalom, 2010. október 22. 4 Spiró: im. 286. 5 Luzsicza Lajos: Hétköznapok. Képzőművészeti életünk sorsdöntő évei 1945–1960. Szenci Molnár Társaság – Közlekedési Dokumentációs Rt., Budapest, 1994, 199. 6 Vigh Tamás így emlékezett vissza 1988-ban: „Akkor hoztuk létre azt a bizonyos 1957-es Tavaszi Tárlatot, négy zsűrivel. Tulajdonképpen megszűnt, megbukott azzal a szocreál. Mi buktattuk meg és ezt deklaráltuk azzal a ténnyel, hogy ott léphettek elő – külön zsűrivel – modernek, ill. a modernek több változata, meg a konzervatívok is.” (Hatvanas évek. Új törekvések a magyar képzőművészetben. Szerk. Nagy Ildikó. Képzőművészeti Kiadó – Magyar Nemzeti Galéria – Ludwig Múzeum, Bp, 1991, 91.) 7 Tavaszi Tárlat. 1957. Szerk. Kisdéginé Kirimi Irén. Műcsarnok, Budapest, 1957, 5. [katalógus]. 8 Mihályfi Ernő: Jegyzetek a vita-tárlatról. Élet és Irodalom, 1957. június 7. 9 Az egyes zsűrik összetétele nem volt teljesen homogén: A: Burghardt Rezső, Ék Sándor, Konecsni György, Molnár C. Pál, Kontuly Béla, Imre István, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Grandtner Jenő, Antal Károly, Kiss István; B: Bernáth Aurél, Szőnyi Isván, Elekffy Jenő, Csernus Tibor, Miskolczy László, Pátzay Pál, Mikus Sándor, Kiss Kovács Gyula, Tar István, Reich Károly; C: Domanovszky Endre, Barcsay Jenő, Fónyi Géza, Ridovics László, Sarkantyú Simon, Somogyi József, Huszár Imre, Vígh Tamás, Csohány Kálmán, dr. Újvári Béla, Segesdi György; D: Korniss Dezső, Medveczky Jenő, Vilt Tibor, Megyeri Barnabás, Köpeczi Boócz István, Novotny E. Róbert, Illés Gyula, Gyarmathy Tihamér 10 Levél, a Szövetségtől a Műcsarnokba, Makrisz Agamemnontól Luzsicza Lajoshoz, 1957. március 27.; X1957 Tavaszi jelzet, Műcsarnok Könyvtár [régebbi jelzet: MKCS-C-II-1476/7-1] 11 Erről Mihályfi is ír. (Mihályfi : i. m.) 12 Beszélgetés Németh Lajossal. In: Hatvanas évek... i. m. 67–69. 13 Prakfalvi Endre–Szücs György: A szocreál Magyarországon. Corvina, Budapest, 2010, 140. 14 Kovács Péter: Hivatalos művészet az ötvenes években. In: A második nyilvánosság. XX. századi magyar művészet. Összeállította: Hans Knoll. Enciklopédia, Budapest, 2002, 165. 15 Kovalovszky Márta: A hatvanas évek. In: A második nyilvánosság... i. m. 173. 16 Szabó György: Indoklás és ítélet. Élet és Irodalom, 1957. május 24. 17 Oelmacher Anna: Forradalmi tett vagy kispolgári revizionizmus? Jegyzetek a Tavaszi Tárlatról. Élet és Irodalom, 1957. május 10.


„A Tavaszi Tárlat legizgalmasabb terme kétségtelenül az absztraktoké. Érdekességét fokozza, hogy az alkotások java részének csak ennyi a címe: ‚Kompozíció’. Így aztán bő tere nyílik a totózásnak, a közönség lázasan tippel, melyik mit ábrázol. A szelvény kitöltéséhez az alábbiakban igyekszem némi segítséget nyújtani: A bejárattól balra látható lila kompozíció mezőgazdasági téma. Különböző nagyságú gereblyék és lóvakarók sorakoznak. Mellette a narancsszínű festmény hajnali gyomorégésre emlékeztet. (Távolabbról nézve: idegenlégionisták menetelése a sivatagban.) Kompozíció a címe a következő kettőnek is. Az egyik valószínűleg hiperbolák nászéjszakája, a másik kétségtelenül Franciaország vízrajzi térképe. […] Senki sem tudta megfejteni azt a horizontális kompozíciót, amelyen ebihalak énekelnek, de lehet, hogy szalontüdő zsemlegombóccal. És teljes homály föd egy merőleges duplaszaltót, ahol is háromlábú elefánt van lepréselve, és az ember önkéntelenül a pisztolyához kap. A szobrok megfejtése könnyebb. Legjobban tetszett az őszi bélcsavarodás és a zsibbadó eperfagylalt.” (Kisjó): Rejtvényverseny a Műcsarnokban. Esti Hírlap 1957. május 26.

43 rieder1

– Ó, micsoda fantázia! – Fantázia a fenét! Ez természet után a kabátom! Karikatúra, Magyarország 1957. május 15. © Műcsarnok Könyvtár © Artmagazin