Bukta Imre 2008-as debreceni Modemben ​rendezett retrospektív kiállítása olyan élmény volt, hogy nemhogy csodálkozunk az öt éven belül megrendezett második retrospektív lehetőségén, de egyenesen örülünk, mert belőle sosem elég.

A Műcsarnok a meglehetősen kaotikus Mi a magyar? kiállítás után mélyebbre fúr és nyilvánvalóan hitelesebb választ kap a most fel sem tett kérdésre, amikor Bukta Imre véleményének ad teret. Bukta ugyanis nem fentről, hanem lentről, nem kívülről, hanem belülről és nem a fővárosból, hanem testközelből éli, figyeli, rögzíti a tényállást. Mindig ugyanazt a (folyton változó) képet ragadja meg, bár az eszközöket és műfajokat tekintve ez néha költői, máskor dokumentarista, néha meseszerű, máskor annyira konkrét, hogy szaga van. A Műcsarnok hatalmas tereiben végre jól elférnek az elmúlt évtizedek emblematikus installációi, a festményekkel és az új művekkel együtt, köztük az apszisban felépített tipikus falusi kockaház, melynek mindegyik oldala a vidéki társadalom más és más rétegét képviseli. Az egymás mellett élő kultúrák eltérő életmódja falon kívül és belül egyértelmű jeleket hagy. Csak messziről idilli, az összebékíthetetlenség a bevert ablakokban manifesztálódik. Bukta már rég nem csak „mezőgazdasági művész”, műveit nem tuszkolhatjuk be az „agro-art” skatulyába. Viszont munkáival kapcsolatban százféle jelzővel kombinálva, de minduntalan előbukkan a táj fogalma („politikus táj”, „lopott táj”, „kibontott táj”). Akár a fotókon rögzített tájban játszódó korai land-art akciókat, akár a környező táj kínálta tárgyakat ready-made-ként beépítő installációkat vagy a sivár épített közeget, a falusi élet színtereit megelevenítő, ijesztően realisztikus festményeket nézzük, mindegyik a magyar táj zsigerien otthonos, hű átirata. Bukta Imre a mi tájművészünk az ideális nemzeti panteonban. 

Bukta Imre. Másik Magyarország
Műcsarnok, 2012. november 10 – 2013. február 10.