„Megjelent ez a furcsa szellem, aki magyar volt és átélte a huszadik századot” – Interjú Barakonyi Szabolccsal

Szilágyi Róza Tekla

"Létezik a kamera, és azzal készíthető jó kép – maradjunk a jó esztétikailag zavaros fogalmánál –, ezen a szinten ez egy mesterségbeli dolog. Teljesen mindegy, hogy ki hozza létre a képet, az a szándékoktól függetlenül válik jóvá. A gyűjtemény válogatásánál meg is ijedtem: van-e elég – esetemben háromszázharminchárom – jó kép a Fortepanon?"

Forrás: Fortepan / adományozó: Lissák Tivadar

Forrás: Fortepan / adományozó: Lissák Tivadar

Artmagazin: A könyv képanyagát adó Fortepannal hosszú időre nyúlik vissza a kapcsolatod, éveken keresztül válogattál Fortepan képeket a régi Indexre. 

Barakonyi Szabolcs: A legelső Fortepanhoz kapcsolódó indexes megjelenés idősebb Konok Tamás fényképanyaga volt – Egy humanista főtiszt képei a Don-kanyarból címen – 2013 elején. Nagyon tetszettek azok a fotók, és sok munkát tettünk a róla szóló cikkbe. Ezután keresett meg Tamási Miklós (a Fortepan egyik alapítója – a szerk.); először eldugottabb, ismeretlenebb anyagokat adtak nekünk, amelyek még a régi Index Nagykép rovatában jelentek meg. Később már hetente jött egy Fortepan-anyag. Az, hogy miért érdekel engem maga a Fortepan, már munka közben alakult ki. A kezdetekben úgy közelítettem meg, hogy a jó sok kép között biztosan van sok furcsa is, ezeket pedig nagyon szeretem. Kicsit úgy is néztem a Fortepanra, mint előzőleg a Hórusz Archívumra (Kardos Sándor operatőr privátfotó-gyűjteménye – a szerk.). A Hórusz a véletlenszerűen zseniális képek gyűjteménye, amikbe belelóg Isten ujja. Ezek valami megmagyarázhatatlan összetevőtől lettek izgalmasak. De a Fortepan nem a Hórusz, sokkal inkább a konkrétumokat gyűjti és nem azt, ami furcsa, de mindkét gyűjtemény tele van történetekkel.

Mi volt a fordulópont, mitől változott meg a Fortepan képekhez fűződő viszonyod?

Eleinte olyan képes tartalmat képzeltem el belőle, mint amilyen egy tárca egy komoly újság életében. Azt gondoltam, kell, hogy legyen egy rendszeres hétvégi melléklet, ahol a fotográfián keresztül kulturális dolgokkal lehet foglalkozni. Ahol a helytörténettől a családtörténeteken át akár el lehet jutni olyan, magas kultúrához kapcsolódó pontokig, mint amilyen például a Csontváry-képek felfedezése. Amikor azt látjuk a fotókon, hogy egy lakásban lógnak a leghíresebb Csontváryk, és el lehet mesélni általuk a Gerlóczy Gedeon-sztorit. Amire a Fortepan képeken keresztül ráláttam, az hasonló volt a sajtófotós élményeimhez: egy elképesztően tág, nagyon szerteágazó világ, csak most a huszadik században megrekedt történetekkel. A régi Indexen megjelent Fortepan-cikkek anyagait általában a Fortepan készítette elő. Azonban a Lissák Tivadar-anyag kapcsán – Magánheccek és egyenruhák – én válogathattam át kétezer képet. Ekkor megláttam azt a lehetőséget, ami Vivian Maier anyagával is megtörtént. Ültem a Lissák-képek felett és láttam, hogy nagyon ügyes fotós volt, jó technikával dolgozott, szeretett viccelődni, egyébként pedig egy fura alak, sok képen szerepel. Sokat látott a kamerája, sokfelé járt – volt egy BMW terepjárójuk, mivel ők telepítették Magyarországon a villanyoszlopokat. Ültem az anyag felett, és éreztem, hogy a vélt személyiségjegyek, a szinte már személyes ismeretség mentén szeretnék valamit bemutatni a válogatással, ahelyett, hogy teljesen a saját ízlésem mentén haladnék. Ha ránézek egy hagyaték képeire, és kirajzolódik az illető személyisége a képein keresztül, akkor óhatatlanul kialakul valami érzelmi viszony. Nem feltétlenül azért, mert annyira jó fotósok, hanem mert annyi más dolog lesz egyértelmű ezeken a képeken keresztül. Tulajdonképpen az egész Fortepan Masters könyvnek az az élmény az alapja, ami Lissák képeit nézegetve történt velem. 

Aztán egy bizonyos ponton felmerült a Fortepan Masters könyv ötlete. És újra végignézted azt a több mint százötvenezer képet, ami épp elérhető volt a Fortepanon. Valószínűleg Tamási Miklós mellett te vagy az egyetlen ember, aki ezt megtette. 

Annak a bizonyos pontnak az emléke nagyon éles. Simó Gyurinak – aki támogatásával lehetővé tette, hogy ez a könyv létrejöjjön – egy általam tartott tízalkalmas fotós tanfolyam lett az ötvenedik születésnapi ajándéka. A tanfolyam közben pedig elindult köztünk egy párbeszéd a fényképekről. 2018 júniusában valahol a nyolcadik alkalom körül járhattunk, amikor a beszélgetések közben rájöttem, hogy mi az igazán kiaknázatlan lehetőség a Fortepan eddigi feldolgozásában. Közel áll hozzám a gyűjtemény, ezért bizonyos viszonyokat személyesnek éltem és élek meg vele. Ott szúrjuk el, hogy elmegyünk a fényképek mellett. Megszoktuk azt, hogy mindig jelentenek valamit önmagukon kívül is, és ezért elfelejtettük a legegyszerűbbet, az első pillantásunkat velük kapcsolatban. Rájöttem, hogy minden tematikát el kell engedni. Nem tudtam aludni, annyira izgatott lettem attól, hogy valamire rájöttem – egy olyan megoldásra, amit a saját rendszeremben valós megoldókulcsnak tekintek, de lehet, hogy másnak nem lesz az, hiszen ez a fotográfia színtisztán érzéki megközelítése. 

A Fortepan Masters. Kollektív fotográfia a 20. században. Barakonyi Szabolcs válogatásában keménytáblás borítója, fotó: © Barakonyi Szabolcs

A Fortepan Masters. Kollektív fotográfia a 20. században. Barakonyi Szabolcs válogatásában keménytáblás borítója, fotó: © Barakonyi Szabolcs

És számodra egyértelmű volt, hogy erre a Fortepan archívuma a legjobb nyersanyag? 

Már az elején tudtam, hogy a Fortepanból lehet ezt-azt csinálni, de aztán javarészt olyan feldolgozások és cikkek születtek a projektből, amik szigorúan véve inkább kereskedelmiek és nem alkotóiak voltak. Egy szórakoztató valami lett belőle, ami nem lép át a művészet terébe. A Fortepan fotók pedig épp ezért ugyanúgy csak felhasznált nyersanyagok maradtak, amik nem szolgálnak magasabb célt egy adott tematika körbejárásán kívül. A jó művészet pedig mégiscsak megteszi ezt. Ráadásul most még hozzáférhetők a huszadik század kincsei, archívumai, azonban ezek a lehetőségek a szemünk láttára záródnak be. Lesznek olyanok, amiket már nem fogunk elérni, vannak olyanok is, amik tegnapelőtt mentek tönkre, mert kidobták őket. A Fortepan mentése pedig nagyon szépen illeszkedik ehhez a gondolathoz.

A könyv befogadásához mindenképp időt és energiát is be kell fektetni, de összességében tényleg egy érzelmeket kiváltó kiadványt látunk. Sokszor találkozom azzal a helyzettel a kortárs képzőművészetben, hogy a művek már csak illusztrációi egy üzenetnek, és nem maguk az érzelmet kiváltó katalizátorok – szinte maketté válnak. A könyv szerintem ezt a határt lépi át.

Ez volt a célom. A saját alkotói tevékenységemben is ugyanezt szeretném. A könyv létrehozása olyan fontos volt számomra az utóbbi időszakban, mint amikor egy saját alkotói projektet viszek végig. 

A Fortepan Masters és a te tevékenységed kapcsán három dolog találkozik egymással. Képeket létrehozó alkotó emberként sajtós tapasztalattal képzőművészeti kisajátítást hajtasz végre a Fortepan képeivel. Az ember elsőre azt gondolná, hogy ezt a hármat nagyon nehéz összehangolni. 

Elég maximalista vagyok, és pont ennél fogva elég kevés dolog tetszik, de ez valószínűleg normális. Ha ebből a szempontból nézem, akkor megvan az elképzelésem arról, hogy mi a jó kép – és én azt szeretném létrehozni. A könyv kapcsán nézegetve a Fortepan fotókat arra gondoltam, hogy minek újakat csinálni, amikor már léteznek képek? Főleg, hogyha ki is lehet őket sajátítani. És főleg, hogyha annyira tudod őket szeretni, mint ahogyan a saját magad által létrehozott, jó képeidet szereted. 

Van elképzelésed, tudásod arról, hogy mi a jó kép. 

Igen. Létezik a kamera, és azzal készíthető jó kép – maradjunk a jó esztétikailag zavaros fogalmánál –, ezen a szinten ez egy mesterségbeli dolog. Teljesen mindegy, hogy ki hozza létre a képet, az a szándékoktól függetlenül válik jóvá. A gyűjtemény válogatásánál meg is ijedtem: van-e elég – esetemben háromszázharminchárom – jó kép a Fortepanon? Nehéz volt szigorúan bánni az ötletemmel, de az volt a célom, hogy a végén a könyv erősen intellektuális legyen, és egyben érzéki élményt is nyújtson. Ehhez érzelmeket kellett felfedeznem – egy érzékeny membránná váltam, elkezdtem nézni a képeket, és amelyiknél rezdült a membrán, az átjutott az első válogatási rostán. A jó kép fogalmára visszatérve: ezt a mesterségbeli maximumnak gondolom. Ahogy kell, hogy legyen mesterségbeli maximum a festészetben és a szobrászatban is. A festészet, a szobrászat és a fotográfia a kortárs művészeti színtéren kezd mostohagyermekké válni, mert olyan dolgokat kérnek rajtuk számon, amik nem szándékuk. Sokáig például az volt a bűnük, hogy előfordultak alkalmazott státuszban is. Gyakran ma már mintha csak a konceptualitás lenne „tiszta” – ami viszont szerintem épp a múzeumi világ alkalmazott művészete már, és ugyanolyan megbízói és pénzes rendszerben működik, mint régen a templomi festészet. 

A könyvben a fotók olyan szövetét képzelted el, amelyben nem játszik szerepet semmilyen direkt narratíva, sem időrend. Hogyan sikerült ezt megvalósítanod a szerkesztés közben?

Azt rögtön tudtam, kivel szeretném a könyvet csinálni: személyesen még nem ismertem, de nagyon jó híre volt. Ő Salát Zalán Péter, aki amellett, hogy a könyvtervért felelt, együtt végezte velem a képszerkesztést. Kíváncsi voltam rá, hogy ha el tudja fogadni az ötletemet, akkor mit csinál belőle. Zalánnak rengeteg díja van, ami arra  enged következtetni, tudja, hogyan kell megcsinálni egy könyvet úgy, hogy később mások is észrevegyék. A képek könyvbe szerkesztése alatt az „aha”-élmény elkerülése volt az egyik kifejezett szándékunk: amikor az ember úgy gondolja, hogy tudja, mit lát – és máris magáról gondolkodik a képen keresztül, nem pedig arról, amit lát. Ezt az élményt váratlanságokkal, kizökkentő képekkel lehet feloldani. 

A könyvnek vannak igazán sajátos momentumai – ezeket részletesen kifejted a szerkesztői előszavadban, ami lényegében a kötet készítése közbeni belsős levelezések átirata. Ilyen sajátosság a már említett narratívahiány, valamint az, hogy a könyvben szabadon keverednek az ismert és ismeretlen szerzők fotográfiái. 

A szerzők keverése gondot okozott. De ehhez megint csak a narratívákat és az általuk létrehozott különbségeket kellett elengedni. Hogy a különbségeket fel tudjam oldani, úgy kezeltem az archívum anyagát, mintha egyetlen szerző képei lennének. Ekkor rögtön megjelent egy furcsa szellem, aki magyar volt és átélte a huszadik századot – mert a fényképek hordozzák ezeket a huszadik századi üzeneteket anélkül is, hogy számon kérnénk rajtuk. Van az, amikor maga az olvasásélmény tudásként rakódik le – ez a jó írások sajátja, ezt szerettem volna elérni a fotókkal.

A Fortepan Masters. Kollektív fotográfia a 20. században. Barakonyi Szabolcs válogatásában oltárszerűen kihajtogatható oldalai, fotó: © Barakonyi Szabolcs

A Fortepan Masters. Kollektív fotográfia a 20. században. Barakonyi Szabolcs válogatásában oltárszerűen kihajtogatható oldalai, fotó: © Barakonyi Szabolcs

Elhangzott az olvasás szó – a képolvasás kifejezés a könyv megoldókulcsa is lehet. 

A kép is adhat az olvasáshoz hasonló élményt. A kép pontokból, a szöveg betűkből áll – ezek összeolvasása nyújt valamit. 

Komponálni is úgy tanulunk meg, hogy felismerjük, miből áll a kép, majd az elemeket tudatosan kezdjük el használni, és innentől kezdve ez a használat teszi őket információvá. Ezeknek az információknak az összeolvasása a képeknél sok esetben narratív szinten automatikusan működik – de tud működni egy egészen más, az első pillantással, a csodálattal kapcsolatos szinten is. Révész László Lászlótól tanultam, hogy foglalkozzak ezzel a csodálattal – furcsa, főleg most, hogy ő már nem él, hogy ezt mennyire megjegyeztem. Azt gondolom, hogy a képek információrésze sokkal régebbi élmény a szemünk számára, mint a szövegekkel kapcsolatos élmények. Kérdés, hogy ki mennyire tudja személyessé alakítani a csak a szemre hagyatkozó képnézegetést. 

Az előbb elmondottak alapján kvázi egy fiktív huszadik századi személy emlékei láthatók a könyvben. Viszont a huszadik század történelmileg eléggé terhelt. Ezt hogyan kezelted a válogatás során?

A szerkesztői bevezetőm alapjául szolgáló levelezésben el is hangzott: „katonakvótát kell húzni”. A helyzetet pedig úgy kezeltem, hogy negatív és pozitív diszkriminációt hajtottam végre. Például a nők helyzetét próbáltam szebbé tenni, így hagytam érvényesülni a már meglévő elismerésemet a nők felé. A terheket pedig nem akartam eltagadni, hiszen a kötetben benne van az egész huszadik század – a századforduló, a két világháború, a holokauszt, 1956, a rohadt kommunizmus, a nevetséges és nyomorult szocializmus. Persze meghatározó a könyv anyagának szempontjából, hogy a fényképezés lehetősége épp kinek adott – illetve, hogy az milyen javaknak a függvénye és milyen iskolázottsági, életmódbeli státuszokat feltételez. Érdekes az is, hogy a fotó milyen pillanatokat örökít meg. A mesteremberekkel kezdünk, akik megtanítják a technikát – ekkoriban a fényképészhez megyünk. Aztán a családi fényképezőgép-használat kapcsán jönnek a kitüntetett pillanatok. Majd a huszadik században a fotó elkezd bizonyítékká, igazsággá és hazugsággá válni – ez pedig mind rárakódik a képekre.  Képszerkesztési probléma volt a rengeteg nyaralós kép. De hát mikor fényképezünk? Amikor van elég fény és amikor szeretnénk bemutatni azt, hogy milyen jó nekünk. Amikor beindultak a kézi kamerák és a kisfilmek, akkor megszaporodtak a nyaralási képek, és a huszadik század egy csodálatos balatoni és adriai, riviérai nyárrá vált – legalábbis a fotográfiák szintjén. Ezt viszont muszáj volt visszavágni kicsit – túlságosan könnyeddé tették volna a könyvet, így megálltunk, és újranéztük a legszörnyebb idők képeit. De nem a legszörnyebb képeket. Azt hiszem, például nincs halott a könyvben. Ami nem eltagadása a halálnak, többek között azért sem, mert a képeken látható emberek majdnem mindegyike halott már. Halottakkal éltem együtt, amikor ezt a könyvet csináltam. Az egész könyv a mulandóságról szól. A fénykép különösen érzékenyen tud erről beszélni.


Fortepan Masters. Kollektív fotográfia a 20. században. Barakonyi Szabolcs válogatásában, Bazin Investments, 2021, 690 oldal, 34 990 forint

Szeptember 27-től kapható az Írók Boltjában, október közepétől pedig a nagyobb, művészeti kiadványokat is árusító budapesti könyvesboltokban. 


A Fortepan Masters. Kollektív fotográfia a 20. században. Barakonyi Szabolcs válogatásában keménytáblás borítója, valamint a könyv oldalán felsejlő eltérő papírárnyalatok, fotó: © Barakonyi Szabolcs

A Fortepan Masters. Kollektív fotográfia a 20. században. Barakonyi Szabolcs válogatásában keménytáblás borítója, valamint a könyv oldalán felsejlő eltérő papírárnyalatok, fotó: © Barakonyi Szabolcs

Salát Zalán Péter: A könyvtárgy leírása 

A Fortepan Masters egy különös struktúrájú kortárs fotókönyv. A megszokott könyvekkel szemben ez a kiadvány dupla gerincű könyvtesttel rendelkezik, azaz a könyvet oldalpárok helyett hármas oldalegységek, „triptichonok” alkotják. Az így létrejövő felületekkel a képelhelyezés lehetősége sokszorosára bővül, valamint az álló, a fekvő, a négyzetes formátumú képek demokratikusabban helyezhetők el a könyv rendszerében. Egyébként talán épp ez a formavilág és lapozási rendszer nyújthat választ a sokféle, rendszertelen formátumú képeket bemutató fotókönyvek problémájára: a könyv szerkezete így aktív részvételre szólítja az olvasókat, akik befogadói szabadságukat követve saját fotókombinációikat is megalkothatják. A hosszan tartó képszerkesztői munka tehát folytathatóvá válik – persze bizonyos kötöttségek mellett – minden, a könyvet kézben tartó személy kreativitása szerint. A könyv megjelenésében kivételes minőségre törekszik, ugyan- akkor anyaghasználatában puritán, illeszkedve a gyűjtemény jellegéhez. Legerőteljesebb eleme a keménytáblás és a juhszőrt is tartalmazó, puha kartonborító egyvelege, amelyek rétegei közé néhány gyűjtői példány esetében huszadik századi családi fényképfelvételeket rejtettünk el a Fortepan nem publikált képei közül. A kötetet a svéd Arctic Paper papírgyár Munken papírcsaládjának négy különböző árnyalatú változatára nyomtuk – az eltérő fehérségű árnyalatok véletlenszerűen kerültek fel a nyomdagépre, így minden példány egyedi lett. A Fortepan Masters tipográfiája rendhagyó, hiszen nem megszokott módon burjánzó betűkeverést használ. Egy historikus betűvel és annak tizenkét különböző típusával idézi fel a huszadik századot: a könyv szövegoldalain a képek keletkezésével egykorú, talán a legáltalánosabb betűcsalád, a Times New Roman által inspirált kortárs Times-verziókat alkalmaztuk.