MI KÖZÜNK BÁRKIHEZ?

Szuda Barna

Saját „színszótár”, sajátos fogadalmak – ezekhez ragaszkodott Maria Lassnig. Ezúttal 80 festményét láthatjuk kiállítva Bécsben.

Maria Lassnig életművéből rendezett kiállítást az Albertina. Az osztrák festőművész egész pontosan száz éve született, a párizsi Musée Rodin és a weimari Bauhaus iskola alapításával egy időben, 1919-ben.

Screenshot 2020 05 08 at 17.52.15

Maria Lassnig New York-i műtermében, Önarckép rúddal (1971) című festményével © Maria Lassnig Foundation / Bildrecht Vienna / HUNGART © 2019 / Fotó: © Maria Lassnig

A Ways of Being (A létezés formái) elnevezésű tárlat az amszterdami Stedelijk Museummal történő együttműködés eredménye. A két intézmény célja mindenekelőtt az volt, hogy együttes erővel összegyűjtse az életmű kulcsfontosságú darabjait – hangsúlyozza dr. Antonia Hoerschelmann, a kiállítás kurátora. Ehhez azonban nemcsak más múzeumokkal, de számos magánszeméllyel is megállapodásra kellett jutniuk. Az összefogás sikerét igazolja, hogy a bécsi kiállítás merőben más, mint a korábbi években rendezett Maria Lassnig-retrospektívek. Először is nélkülözi azt a – teljes életművet bemutató tárlatoktól megszokott – túlzott alaposságot, ami általában kifárasztja a látogatót, kiváltképp, ha az csak „ártatlan szemlélődő”, és nem elfogult rajongó. Most viszont nem áll fenn a veszély, hogy észrevétlen a részletekbe veszünk, mert az Albertina tényleg tartotta magát az elhatározáshoz, és kizárólag azokból az esszenciális olajképekből installált, amelyek a művészt a század legnagyobb festői közé emelték.

Screenshot 2020 05 08 at 17.53.23

Maria Lassnig: Babakocsiforma, 1951, olaj, vászon, 80,4 x 97,5 cm © Maria Lassnig Foundation / Bildrecht Vienna / HUNGART © 2019 / Fotó: © Maria Lassnig Foundation és Maria Lassnig: Statikus meditáció III., 1951–1952, olaj, vászon, 89 x 116 cm © Maria Lassnig Foundation / Bildrecht Vienna / HUNGART © 2019 / Fotó: © Kunstmuseum Luzern

A termekben nem találunk vázlatokat, kísérleti munkákat, de még az egyébként oly szerethető akvarellek sem kaptak helyet. A szigorú válogatásnak köszönhetően azonban olyan pontos, kifejező és közben mégis kiterjedt együttest láthatunk, mintha az életünk végén egyszerre vehetnénk a kezünkbe az összes korábbi igazolványképünket. Maria Lassnig most összegyűjtött „igazolványképei” jobbára szinte követhetetlenül keringenek a világban, és általában elkerülik egymást. Vannak köztük olyanok, amelyek szinte állandóan utaznak, más darabok szerencsés gyűjtők otthonában bujkálnak. Bár a közelmúltban több kimagasló színvonalú kiállítás is törekedett a művész bemutatására szerte Európában, azok jellemzően egy adott aspektusból közelítettek felé. Így például a 2018-as lisszaboni kiállítás1 a rajzokra, a 2017-es prágai2 a filmekre és animációkra, a 2016-os athéni3 pedig a mitológiai vonatkozású művekre koncentrált. Mivel csak egyet-egyet kapcsoltak hozzájuk az ikonikus alkotások közül, azok bécsi együttállása talán egy soha vissza nem térő alkalom.

Screenshot 2020 05 08 at 17.54.54

Maria Lassnig: Önarckép telefonnal, 1973, olaj, vászon, 72,5 x 90 cm, Lentos Kunstmuseum Linz © Maria Lassnig Foundation / Bildrecht Vienna / HUNGART © 2019 / Fotó: © Kunstmuseum Luzern

A rendezőelv logikus. A múzeum most nem kísérletezik újhullámos koncepciókkal. Inkább az áttekinthető, kronológia szerinti szemléltetést választja. Először a korai, kivétel nélkül absztrakt munkákkal ismerkedhetünk. Majd az életút meghatározó helyszínein, Párizson és New Yorkon áthaladva – tehát a művész lábnyomát követve – érkezünk vissza Bécsbe és egyúttal vissza az absztrakt formavilághoz. Így kerek. A szokásos szöveges infótáblák termenként jól magyarázzák a korszakokat és a képeket. Mégis érdemes előbb csak magunkra hagyatkozva, önállóan felfedezni, hogy milyen színek is dominálnak a termekben. Nem lesz nehéz feladat, ugyanis Maria Lassnig saját „színszótár” szerint dolgozott.4 Konkrét eseményekhez, érzelmekhez társított színeit más esetben nem használta. Így kaptak egymástól különböző színt a városok is. New Yorkban készült festményein a metropolisz fényeire emlékeztető, neonszerű kékek és zöldek uralkodnak. Párizs atmoszféráját jól érzékelteti vörösek és sárgák által. Ezeket majd csak élete utolsó szakaszában otthon, Bécsben ötvözi önarcképein – minthogy mindannyian élettapasztalataink mixtúrái vagyunk. A mostani kiállítás, hasonlóan a korábbiakhoz, nagy jelentőséget tulajdonít a feminizmusnak, ami Maria Lassnig személyétől és művészetétől egyaránt elválaszthatatlan, alkotásai sokaságában tetten érhető eszme. Magától értetődő a kapcsolat, mivel a feminista mozgalom második hulláma épp New Yorkban és épp akkor a legintenzívebb, amikor a művész 1968-ban odaköltözik. Látogatni kezdi Kate Millett5 előadásait, tüntetéseken vesz részt, beleértve a MoMA és a Whitney Museum of American Art elleni megmozdulásokat – mert azok kizárólag férfi alkotók műveit mutatják be. Így ismeri meg Louise Bourgeois-t 6, akinek otthona a női egyenjogúságért küzdő közösség találkozóhelyévé válik. A tények ismeretében vitathatatlan, hogy Maria Lassnig feminista, de (!) további minőségekkel, úgynevezett extrákkal rokoníthatjuk a művészt, ha nyitottak vagyunk arra, hogy Maria Lassnig és a feminizmus kapcsolata egy koincidencián alapul – vagyis a művész a mozgalom második hullámának eljövetele nélkül is képviselte volna annak téziseit. Merthogy azok az ő észrevételeivel azonosak, mi több, már jóval azelőtt elmélyülten alkotott abban a szellemben, amit – igaz csak később – ott, New Yorkban a feministák által sikerült definiálni. Ha az ember érdeklődik önmaga iránt, ha választ, magyarázatot keres a milyenségére, akkor legtöbbször kiderül: az elképzeléseink bizony ideológiák, a szokásaink többségét már rég elnevezte a klinikai pszichológia, a félelmeink fóbiák, az ízlésünk pedig szándék nélkül követ valamilyen már meghatározott stílust. Valami hasonló történhetett anno New Yorkban Maria Lassniggal, aki persze, hogy feminista és persze, hogy nőművész, de nem azért, mert nő, és nem azért, mert csatlakozott a New York-i csoportokhoz. Hanem mert a kezdetektől fogva foglalkoztatta az önreflexió, a női identitás és a nő mint olyan reprezentációja. Maria Lassnig zsenialitásáról, témáinak frissességéről tesz tanúbizonyságot az, hogy a személyes érdeklődése, így például a nő saját testével való rendelkezésének joga, gyakorlatilag megegyezik, egybevág egy történeti kategóriával, a feminista művészettel. Ugyanis meglátásai azonosak a korszellemmel, esetleg röviddel meg is előzik annak eljövetelét. Őt idézve: „Minden, amit az ember szándékosan tesz, az politika. Minden, amit az ember szándék nélkül tesz, a természetéből fakad. De a természetnek is megvan a maga politikája.”7

Screenshot 2020 05 08 at 17.56.54

Maria Lassnig: Tigrissel aludni, 1975, olaj, vászon, 106,5 x 127 cm, The Albertina Museum, Oesterreichischen Nationalbank © Maria Lassnig Foundation / Bildrecht Vienna / HUNGART © 2019 / Fotó: © Maria Lassnig Foundation

Újra és újra rámutatni a művész és a feminizmus azonosságára biztosan eredményes PR-tevékenység, tekintve, hogy a téma iránt érdeklődők száma különösen magas. De amióta Frida Kahlo az elmúlt évtizedben egzotikumból popikonná avanzsált, az ő lényegét is elkendőzi néhány, a tömegek megelégedését szolgáló, az egészből kiragadott részlet: ezek közül egy, hogy feminista festő. Ugyan fontos ismérv, viszont további ismeretek nélkül csak klisé, és akadályozza az elmélyülést egy olyan életműben, mint amilyen Maria Lassnigé is.

A body awareness (testtudatosság) a feminizmushoz hasonlóan megkerülhetetlen fogalom Maria Lassnig és életműve esetében. A 20. század második felében számos, a 21. századba lépve már számtalan alkotó választotta modelljéül önmagát, ahogy az individuum szerepe és az önkifejezés egyre fontosabbá vált számukra. Ehhez hasonlóan Maria Lassnigot is elsődlegesen saját teste, illetve annak története foglalkoztatta. Ez első hallásra talán nem teszi őt érdekesebbé – lévén toxikus mennyiségű alkotót tart számon a művészettörténet efféle elköteleződéssel. De Maria Lassnigot megkülönbözteti tőlük a változás képessége. A meglepő, merész formaalkotás. Az absztrakció. Az, ahogy önmagát mutatja másképp és másképp eltorzítva, majd kijavítva. Hol egészen extrém, hol pedig tökéletesen hétköznapi Frau Maria Lassnig formát ölt – elvégre az embernél még a bonyolultabb formák sem érdekesebbek. Minden, mindenféle tud lenni. Elképzelése szerint egy művész számára nincs annál ideálisabb tárgy, mint önmaga: „Mert kimeríthetetlen téma! Ezért ragaszkodom a testtudatossághoz a festészetben.”8

Screenshot 2020 05 08 at 17.58.35

Maria Lassnig: Női Laokoon, 1976, olaj, vászon, 193 x 127 cm, Neue Galerie Graz, Universalmuseum Joanneum © Maria Lassnig Foundation / Bildrecht Vienna / HUNGART © 2019 / Fotó: © The Albertina Museum

Screenshot 2020 05 08 at 18.00.02

Maria Lassnig: Állatszerelem, 1998, olaj, vászon, 200 x 150 cm © Maria Lassnig Foundation / Bildrecht Vienna / HUNGART © 2019 / Fotó: © Roland Krauss


Minthogy a téma kimeríthetetlen volt, Maria Lassnig fáradhatatlanul dolgozott rajta. Kitartása a testtudatos festészet mellett töretlen maradt, annak ellenére, hogy élete háromnegyed részét egzisztenciális bizonytalanság jellemezte. Bécsi tanulmányai és az azt követő évek alatt még mindig túl erős volt a nemzetiszocializmus hatása – így csak azok a művek érvényesülhettek, amik magukon viselték a hatalom szerinti esztétika jegyeit. Természetesen Maria Lassnig „elfajzott” képei nem tartoztak ezek közé. A hirtelen a művészet új fővárosává változó New York sem üdvözölte groteszk alakjait, elvégre Amerikában a konfliktus még mindig a happy endben és nem a tragédiában oldódik fel. Hogy meg tudjon élni, osztrák lapoknak írt az amerikai művészetről, New York-i kiállításokról tudósított, közben a világ számára „észrevétlen” remekműveket alkotott. Ez a fókusz, ez a koncentráció összpontosul állásfoglalásában, mely szerint a gyerekvállalás és a szerelmi kapcsolatok elterelik a figyelmet a munkáról. Kollégáit és tanítványait is arra figyelmeztette, ha igazi művészek akarnak lenni, alá kell rendelniük magánéletüket a festészetnek.9 Megszállottan gyűjtötte más művészek hasonlóan szélsőséges nyilatkozatait, továbbá példákat keresett az elszigetelődésre a világirodalomban és a mitológiában. Talán az édesanyja 1964-ben bekövetkezett halála és az azt követő pszichikai krízis, talán egy másik – a művészettörténészek számára is ismeretlen – életesemény tette ennyire végletessé a tárgykörben. De ne gondoljuk, hogy ez a történet vége! Az elhatározásnál ugyanis erősebb a kötődés. Akárcsak Maria Lassnig, úgy ez a bizonyos „érzelmi szál” is alakváltó, a kiállított képek mindegyikén más: telefonkábel, smaragdzöld piton, tigris csíkja, testkontúr. Mindegy, csak elérjen odáig, csak egy időre összekössön. Máskülönben mi közünk bárkihez? A kapcsolatteremtés egyetlen esélye állat és ember, absztrakt és életszerű, belső valóságunk és a külvilág között: egyetlen, jól megfestett vonal.

Screenshot 2020 05 08 at 18.07.33

Fentről lefelé: Maria Lassnig: Kapcsolódások VIII. (Sorsvonalak), 1994, olaj, vászon, 150,2 x 205 cm és Maria Lassnig: Kapcsolódások VII. (Sorsvonalak), 1994, olaj, vászon, 148 x 205,4 cm © Maria Lassnig Foundation / Bildrecht Vienna / HUNGART © 2019 / Fotó: © Maria Lassnig Foundation

Maria Lassnig – Ways of Being, Albertina Musem, Bécs, 2019. december 1-ig

| 1 Seeing is not as important as sensing, Fundação Arpad Szenes – Vieira da Silva, Lisszabon, Portugália | 2 My Animation is an Art Form. Maria Lassnig, a Filmmaker, National Gallery, Prága, Csehország | 3 Maria Lassnig. The Future is Invented with Fragments from the Past, Municipal Gallery of Athens, Athén, Görögország | 4 Kovács Ágnes: A kilencedik évtized – Maria Lassnig-retrospektív, MUMOK, Bécs. In: Artmagazin 2009/2., 62–65. o. | 5 Kate Millett Szexuális Politika című könyve a feminizmus klasszikusának tekinthető. | 6 Louise Joséphine Bourgeois (1911–2010) francia–amerikai művész. Nagyszabású szobrász- és installációs művészetéről a legismertebb, ugyanakkor termékeny festő is volt. | 7 Bejegyzés Maria Lassnig jegyzetfüzetében, 2000. április 28., Maria Lassnig Foundation Archive, notebook 1.1.43. | 8 Kiállítási katalógus, Velence, 1980, 44. o. | 9 Ways of Being (kiállítási katalógus). 2019, 17. o.

Maria Lassnig (1919–2014) 

Ausztriában, Kappel am Krappfeldben született 1919-ben. A bécsi Akademie der bildenden Künste diákjaként festészetet tanult 1940 és 1945 között (mestere Herbert Boeckl). Később, 1951-ben csatlakozott az Art-Club és a Hundsgruppe művészcsoportokhoz, ahol barátságot kötött Arnulf Rainerrel. 1960- ban Párizsba, majd onnan 1968-ban New Yorkba költözött. Filmkészítést tanult a School of Visual Arts in New Yorkon. Társalapítója volt a Woman/Artist/Filmmakers, Inc. feminista avantgárd csoportnak 1974- ben. Rövid időre visszatért Európába 1977-ben, hogy kiállítsa rajzait a bécsi Albertina Museumban, és hogy Berlinben töltsön egy évet. Végleg csak 1980-ban költözött haza, amikor tanítani kezdett a Wiener Hochschule für angewandte Kunst festő tanszékén. 1985-ben retrospektív kiállítása nyílt a Museum moderner Kunst Stiftung Ludwig Wienben. Ezt követően vált ismertté és elismertté olyannyira, hogy ő volt az első nő, aki átvehette a Großen Österreichischen Staatspreis für Bildende Kunst díjat 1988- ban. Egyéni kiállításai többek között a Musée des Beaux-Arts de Nantes-ban (1999), a Serpentine Galleriesben (London, 2008) és a MoMA-ban (New York, 2014) hozták meg számára a nemzetközi sikert. 2014-ben bekövetkezett halála előtt egy évvel átvehette a Velencei Biennálé életműdíját.