Mínusszor mínusz

Nemes Péter: Amerigo. Egy szobrász, aki meghódította Rómát

Fáy Miklós

Az a baj, hogy a mínusszor mínusz nem mindig plusz, legalábbis a könyvkiadásban semmiképpen. Ha a rossz koncepciót rosszul valósítják meg, abból, fájdalom, nem jó könyv lesz, hanem valami fényképekkel gazdagon illusztrált saláta, el lehet olvasni, ami a lapokon van, és valamit tényleg megtud az ember Amerigo Totról, csak azt nem, amire kíváncsi volna.

Lehet erre azt mondani, hogy nem is az volt a cél. Hogy ez nem valami véleményvezérlet, mit kell vagy mit illik gondolni a valaha nagy sikerű fehérvárcsurgói szobrászról. Nem mondjuk meg, mi a művészettörténet mai álláspontja, akit érdekel, nézzen utána. Mintha a tudományos elmék túlságosan nagy készséggel követnék a világdivatot, mondván, hogy tényleg menő volt, és még mindig megnézhető Rómában a Termini pályaudvar homlokzata, de ki megy ma már vonattal Rómába? Hová lettek Amerigo Tot szobrai? Hol A Föld füle a Szépművészeti földszintjéről? Hol vannak a többiek, lerobbantak, raktárba tették, elbontották, elsüllyedtek, elfelejtették? Vagy ott vannak, ahol eddig, csak ma már nem állunk meg előttük, ámuló magyarok, hogy íme valaki, akinek sikerült. Mi sikerült? Meghódítani Rómát, ahogy a könyv alcíme mondja?

Persze, ez is egy szórakoztató és egészében föl nem dolgozott, de legalább a könyvben megemlített jelenség. Olaszországban Tot idegennek számított, és lelkes hazafi szobrászok tiltakoztak a megbízásai ellen, mert hogy lehet az, hogy egy idegen díszíti a várost. Itthon meg Pátzay Pál azt mondja, hogy amíg ő él, a digónak nem lesz Pesten kiállítása. Róma meghódítva, de Pest elesett? És azóta? Minden elesett?

127 faygutenberg1

Végül is, ha minimális célként ezt határozta meg magának Nemes Péter, a könyv szerzője, akkor még akár sikeres is lehet: az olvasó kénytelen legalább elgondolkodni a saját Amerigo Tothoz való viszonyáról. Megtörténhetett volna mindez a Termininél is, vagy akár A mag apoteózisa előtt, de ha nem történt meg, akkor most újabb lehetőséget kaptunk. Nemes Péter viszonya egyértelműnek látszik: neki tetszik Amerigo. Nyilván azért is szólítja a keresztnevén, ahogy a nagy mestereket szokták. Apropó, nagy mesterek és a keresztneveik. A könyvben szó esik a Raffaello nevű hajóról, amelynek fedélzetét Amerigo Tot tervei alapján készítették el. Hatalmas a hajó, óriási fedélzettel, de, amint arról szó is van, teljes kudarc az egész, a nagy nyilvános terek azzal járnak, hogy a kabinok viszont kicsikék és ablaktalanok, a tengerjárás épp kiment a divatból, mire a hajót megépítették, de a kényelmetlen kabinok miatt krúzolni, vagyis tengeren turistáskodni nem lehetett vele. Egy ideig finanszírozta az állam a hajó működését, aztán elunták, hogy vödörrel öntik a pénzt a tengerbe, a hajót megvette a perzsa sah, úszó laktanya lett, katonai célpont, ennek megfelelően le is bombázták. Tot művei a tenger alatt várják a feltámadást.

Tanulságos és bús történet, nagy kár, hogy szóról szóra olvastam már a Wikipédián. Nemes Péter épp csak a magyar fordítást vállalta.

Hellyel-közzel mindez érvényes a könyv egészére is. A koncepció az, hogy Amerigo Tot maga beszél a lapokon, egyes szám első személyben mondja el életét és műveinek történetét. Ez sajnos kizárja a kételyt, amit mond, annak úgy kell lennie, pedig az olvasóban azért vannak kételyek, hogy vajon mindaz, amit mesélnek neki, valóban úgy történt-e, ahogy mesélik, és van-e olyasmi, amit viszont nem mesélnek el, mert az ember nem dicsekszik vele, még ha meg is hódította közben Rómát. Másfelől meg Nemes Péternek egyszerűen nincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy Amerigo Totként beszéljen, folyton a másodosztályú újságírói nyelvezetet lehet tetten érni: amikor a szerző már nem akarja harmadszor is azt mondani, hogy Berlin, akkor azt írja, hogy a Spree-parti város. Egyébként nem ártott volna, ha valaki figyelmesebben szerkeszti a könyvet, vannak nehezen megfejthető mondatok, például amikor Tot két segédet fogadott fel, akiknek a kezük alá dolgoztak. Nyilván inkább a segédek dolgoztak Tot keze alá, bár, ki tudja.

Ki tudja? Ez a kérdés azért érvényes marad az utolsó oldal után is. Ki tudja, mi igaz, mi nem, vagy fordítva, mi nem igaz, és mi igen, mennyit érnek ezek a művek, és mi lesz magával Amerigo Tottal. Ha lesz vele valami.

 

Nemes Péter: Amerigo. Egy szobrász, aki meghódította Rómát, Európa Kiadó, Budapest, 2019, 367 oldal, 3999 Ft

 

full_000659.jpg
Egy jelenség szétszálazása, Amerigo Tot-párhuzamos konstrukciók

Első pillantásra megdöbbentőnek tűnhet, hogy a kortárs képzőművészet fellegvárának tekinthető LuMúban kiállítást szentelnek a száz éve Fehérvárcsurgón született szobrásznak. Hiszen Amerigo Tot életművét belepte a por: nemcsak hogy választott hazája, Olaszország képzőművészeti lexikonjai feledkeznek el róla, neve nem mond semmit azoknak sem, akik Magyarországon a hatvanas évek után születtek. Tot oeuvre-jének felmagasztalása vagy épp hiányosságainak feltárása helyett Mélyi József kurátor azt a nagyon is mai és igen izgalmas kérdést állította a középpontba, hogy milyen személyes legendák és kultúrpolitikai folyamatok konstruálták meg a magyarországi hírnevét, és ez miként is függ össze azzal, hogy a szobrász gyakorlatilag kihullott az egyetemes és a magyar művészet történetéből. Amerigo Tot egy komplex jelenség „állatorvosi lova”, melyen jól szemléltethető az a máig nemzeti felejtéssel (vagy emlékezni nem akarással) sújtott világ, amelyet Kádár-korszaknak nevezünk. S mivel a kiállítás az ezzel kapcsolatos, egymásra montírozódó kérdéseket és problémákat járja körül, szükségszerűen illusztrációvá lényegül Tot munkássága – bár bizonyos okok miatt (erről később) amúgy is lehetetlen bármilyen kiállítótérben megjeleníteni a teljes életművet.