Múzeumban érlelt gyümölcsből édes befőt

Hajdú Kinga festményei

Archívum

2022-08-10

Révész Emese

„Sétáljunk erdőben, gyűjtsünk mezei virágot, menjünk ki a szántóföldekre, rágcsáljunk »tejes« búzát, papsajtot, irtsunk parlagfüvet... vagy menjünk ki a kertünkbe (ha van), és vessünk magokat, palántáljunk, kapáljunk, gyomláljunk, öntözzünk, és kívánjunk jó, csendes esőket” – írta Hajdú Kinga a Start Galériában 2004-ben megrendezett kiállítása elé.

Szavaiból ugyanaz a gondoskodó, teremtő női ösztön sugárzik, ami valamennyi képét áthatja. Ez az ösztön nem valamiféle harcos-hangos feminizmus, hanem csendes létezés a nőiség teljességében, amit végső soron figyelem, átélés, gondoskodás és a természetes jelenlét megannyi hasonló fogalmának szálaiból font szövet alkot. Hajdú Kinga pozíciója festészetében azé a hallgatag megfigyelőé, akit a látható (és a mögötte húzódó láthatatlan) világ megannyi apró rezdülése is elvarázsol. Szemlélődő, a dolgokra rácsodálkozó attitűdje mélyen idegen napjaink világától, amely irtózik a lassú megismerés fáradságától és értetlenül áll a vidéki élet vagy a gyermeki létezés kontemplatív „semmittevése” előtt. Hajdú Kinga időfogalma más dimenziókba visz, oda, ahol van idő a veteményre, ahol van idő egy új hajtás szemlélésére – és ahol van idő a fájdalomra is. Festészete első pillantásra bűvkörébe ejti nézőjét, apró olajképei delejes erővel vonzzák a tekintetet. Némelyik úgy ágyazódik bele emlékezetünk mélyébe, ahogy egy régi sanzon refrénje. egyszerűsége azonban csak látszólagos, valójában roppant kifinomult, minden ízében átgondolt alkotói folyamat eredménye, amelynek ritka ötvözete tudatosan épített képi naivitás és nagyfokú mesterségbeli tudás egyedi vegyülékéből fakad. Férje, Kósa János művészetével csupán egyetlen momentum, az olaj-vászon festészet tisztelete köti össze. Hajdú Kinga mikrokozmosza e szűkre szabott, kétdimenziós keretben bontakozik ki, apró méretben, olyan míves kivitelben, amely csak a középkori miniatúrafestők művészi alázatával rokonítható. amint azt a strabag 1999-es festészeti első díja is visszaigazolta, munkálkodása a hazai új festészetben olyan kivételesen tiszta hangot üt meg, amelyet éppen míves komolysága, kulturált visszafogottsága különböztet meg a párhuzamos kísérletektől.

Június II., 2005, olaj, vászon, 100x70 cm

A „kézműves festészet” ideája kezdettől fogva jelen volt művészetében. A kilencvenes évek elején formázott „fehér-képein” a monokróm felületen hajszálvékony festékszálakból sodort emberi figurák plasztikus hálózata rajzolódott ki. első, 1994-ben a tűzoltó utcában megrendezett egyéni tárlatán már színes, trompe l’oeil festményeket mutatott be. E műveken saját iskolai stúdiumait, korai munkáit másolta újra. Erős önreflektív hajlama később is meghatározó maradt, ahogy az a különös képessége is, ahogy absztrakt és figurális látásmód, konceptualizmus és illuzionizmus határvonalán egyensúlyoz.

Kórházi ágy (Szent János Kórház, traumatológia), 2001, olaj, vászon, 25x40 cm

1997-es stúdió galériás egyéni tárlatán már teljes gazdagságában bontakozott ki festészete. Festményei a képi közhelyek, sablonok, tradíciók porlepte vidékére kalauzolták el nézőiket. Ahogy egykor a modernizmus hajnalán, az ezredforduló alkotója is a leghagyományosabb műfajok mentén kezdte újragondolni a festészet mibenlétét és hivatását. Olajfestményein tájak, portrék és csendéletek keltek életre, látszólag nélkülözve minden másodlagos jelentést vagy körmönfont elméletet. Valójában éppen e már-már blaszfemikus témák sallangmentes felmutatása önmagában felért egy összetett konceptuális vízióval. Hiszen széles távlatú városi vedutái, a lemenő nap fényében fürdő erdő belseje, egy újszülött tekintete vagy öt szem cseresznye provokatívan és dacosan állt ki a képalkotás tradicionális formái mellett. aÁm kezdetben úgy tűnt, mintha Hajdú maga is zavarba jött volna „természetellenes” vonzalmától a hagyományos képcsinálás iránt: a vegytiszta látványt apró fénypontokkal bontotta meg. E pontok rácsozata radikálisan és félreérthetetlenül falat emelt a néző és az imitatív látvány közé, megakadályozva, hogy a szemlélő végképp a képillúzió fogságába essen. túl vizuális elidegenítő szerepkörén e fényrács a természeti látvány mögött (előtt/alatt) meghúzódó másik valóság szüntelen jelenlétére is utalt. Ez a fénnyel teli valóságsík tör utat magának az elsődleges tapasztalás durva szövetén. A festészet pedig hozzásegít ahhoz a kegyelmi pillanathoz, mikor a spirituális mögöttes láthatóvá válik.

Cseresznyék, 1998, olaj, vászon, 40x25 cm

Hajdú Kinga festészete minden ízében a hagyományhoz kötődik, női példázattal élve: múzeumban érett édes befőtthöz hasonlatos. a történeti stílusokhoz fűződő szálak különösen a kilencvenes évek végén festett csendéletein válnak láthatóvá. A csendélet az európai piktúra több évszázada virágzó műfaja: a barokkban éppúgy szimbolizálta az anyagi jólétet, mint az élet mulandóságát. Később az „eszmetelített látványt” preferáló klasszicizmus oly kevésre becsülte, hogy a műfaji ranglétra legalsó fokára száműzte. Rehabilitálására csak a modernizmus hajnalán került sor, mikor Cézanne és követői felismerték, hogy radikális képnyelvi újításokat csak a lehető legegyszerűbb képtárgyakon keresztül valósíthatnak meg. Hajdú elődeihez hasonlóan elemi képnyelvi kísérleteket folytat, mikor vászna elé csupán öt szem cseresznyét vagy egy tejespoharat helyez. A látszat ellenére nem kis bátorság kell mindehhez: a képtárgy puritán leegyszerűsítése ugyanis vég- telenül kiszolgáltatottá teszi az alkotót, akinek se cselekmény, se szimbólum nem nyújt immár kibúvót, aki egyszerre szemtől szembe találja ma- gát a tárgyak csupasz valóságával, koc- káztatva, hogy kisded mutatványait a néző könnyedén leleplezi. Hajdú csendéletei mégis, minden eszköztelenségük ellenére is megőrzik anyagi szépségüket, titokzatos jelenlétüket és a festői illúzió káprázatos bűvkörébe vonják nézőjüket. Ám a szenzuális gyönyör önmagában talán kevés lenne: a festőnő saját helyét mindenkor a művészettörténeti folya- matban határozza meg. Csendéletei épp- úgy utalnak az akadémiai stúdiumokra (és a saját napi pedagógiai gyakorlatára), mint a műfaj olyan zseniális gyakorlóira, mint Zurbaran, Chardin vagy Cézanne. Városképei vagy a svájci alpok panorámája olykor késő barokk vedutákat, máskor Friedrich aranyos fényben fürdő romantikus tájait idézik meg. Mesebeli tájat imitá- ló, finom vérerekkel átszőtt aktjai a reneszánsz Vénuszok egyszer- re zárkózott és kitárulkozó pozitúrájában hevernek el. E tudatos mintakövetés legvilágosabb példája a Rózsák szimmetrikus elrendezésben, amely egy római ösztöndíjnak köszönhetően, a barokk festészet ösztönzése nyomán született. Zavarba ejtő szimmetriája, magával ragadó szépsége Hajdú esztétikájának alapgondolatait tömöríti, mely szerint a kép – dísz, mely mielőtt még tükörkép, vallás vagy filozófia volna, elsődlegesen dekoráció. ebből a szemszögből nézve a lakásdísz szerepkörébe kerülő kép nem a műtárgy degradálása, hanem nemes és funkcionális hivatásának egyik lehetséges beteljesülése, hiszen az alkotó számára nem csekély elismerés, ha kortársai úgy vélik, szívesen töltik egy térben mindennapjaikat képeivel.

Akt, 1998, olaj, vászon, 40x25 cm

Újabb munkáin a táj és a csendélet hagyományos témáit új kontextusba, képciklusokba rendezi. Sorozata hónapokhoz kötődő címadása egy sajátos hóráskönyv kibontakozását sejteti, ahol egy szál hóvirág vagy egyetlen szem alma az idő ciklikus forgásának jelképévé válik. Nagy távlatú tájai lunetták, kupolás terek foglalatában, önmagába zárt univerzumként tárulnak fel. Perspektívájuk elidegenítő, hiszen a néző pozícióját egyértelműen a látvány terén kívül jelölik ki, azt a benyomást keltve, hogy a feltáruló vidék egy olyan valóság része, amely kívül esik saját terünkön. A romantika tájfestészetének hagyományait követve ezek a tájak szépséges vagy fenyegető, de mindenképpen különös természeti jelenségek színterei: néhol szivárvány feszül a vidék fölé, másutt tornádó kerekedik a távoli horizonton, olykor pedig egy rózsaszínbe játszó szappanbuborék körvonalai rajzolódnak az égboltra. Az illúzió csalóka teljességét csak az a szürkére hangolt kolorit zavarja meg, amely Hajdú legújabb képeinek alaphangját adja. A látható világ színei ezekből a bársonyos szürkékből bontakoznak ki, színességük csak a „seszín szürke” viszonylatában kel életre. Éppúgy igaz ez a Hárs-hegy alkonyati panorámájára, mint a nemzeti trikolór témájára komponált legújabb sorozatra, amely a műtörténeti kalandozásokba immár a nemzeti festészet toposzainak olyan szövevényes képtárgyait is bevonja, mint a nemzeti táj vagy a nemzeti karakter.

Hajdú Kinga és Kósa János kiállítása a Magyarországi Volksbank Zrt. Istenhegyi úti galériájában (1126 Budapest, Istenhegyi út 40/A) 2008. szeptember 4-től október 19-ig látható.