ORFEUSZOK

Topor Tünde

A Művészetek Palotájában már hatodik éve a Fesztiválzenekarral közös Európai hidak rendezvénysorozattal indul az évad.

Idén Olaszország volt a partner, ami kézenfekvő választásnak tűnik, főleg annak tükrében, hogy Fischer Iván, a Fesztiválzenekar vezetője tavaly indított el egy új európai operafesztivált Vicenzában, ahol az előadások helyszíne a legrégibb még ma is használatban lévő színházépület: a Teatro Olimpico, amit maga a nagy Palladio tervezett. A fesztiválon idén októberben Monteverdi La favola d’Orfeo (Az Orfeusz-mese) című operája kerül színre, amiről még azt tanultuk, hogy a műfaj első darabja – nem az, de mert majd' mindenki annak tartja, elég jó választásnak tűnik, és akkor a témáról, ami maga a zene hatalma, és a főhősről, ami a zenész mitologikus prototípusa, még nem is beszéltünk. Az ottani közönségnek a valódi színház valódi kulisszái szolgálnak majd díszletül, az itthoninak a MÜPA szeptemberi bemutatóján hatalmas vászon háttérelemre vetítették a Teatro Olimpico jellegzetes késő reneszánsz tagozatait, hogy ezek előtt jelenhessen meg a görög mitológia egyik leghányattatottabb sorsú alakja.

Screenshot 2020 05 08 at 16.33.23

Maróti Géza tervei alapján Róth Miksa által kivitelezett, Orfeuszt ábrázoló üvegablak, 1910 k., ólmozott, festett antiküveg, 72 x 50 cm © Iparművészeti Múzeum, Orfeusz a századforduló szimbólumokra fogékony időszakának kedvelt figurája volt, általa lehetett utalni a művészet mindent átható erejére, illetve ő testesítette meg a különböző világok közötti átjárás lehetőségét. Alakja nemcsak koncerttermeken, de lakóházakon is felbukkant, például a később Luxus Áruházként ismert Vörösmarty téri Kasselik-házon. Ez az üvegablak az Iparművészeti Múzeumhoz tartozó Ráth György-villa A mi szecessziónk című kiállításán látható.

A MÜPA-beli előadás egyik legjobb jelenete volt, amikor az egyébként Jézusnak öltöztetett énekes – hiszen Orfeusz sok szempontból tekinthető Jézus mitológiai előzményének – rocksztárként kezdte el tépni lantja húrjait. Ez rögtön fel is idézte az ókori és bibliai történetek vagy elavulástól féltett műfajok aktualizálásának mindenkori legsikeresebb vállalkozását, a Jézus Krisztus szupersztár című rockoperát. De csak egy villanásra, mert különben igazi régizenei hangszerekkel, énekhangképzéssel és rekonstruált barokk gesztusokkal adták elő Orfeusz történetét. Pontosabban annak egyik változatát, hiszen a „leghányattatottabb sorsú” jelző nem csak azért jár ki Orfeusznak, mert szerelméért, Eurüdikéért le kellett ereszkednie az alvilágba, ott a zenéléssel meg kellett lágyítania Pluto/ Hadész szívét, majd a kudarcos vállalkozás után még szét is tépték bortól megvadult menádok. Orfeuszt nemcsak életeseményei sújtották, hanem az is, hogy az évszázadok során mítosza és annak számtalan változata a legkülönbözőbb értelmezéseket tette lehetővé. Hol hős dalnokként tisztelték, aki az argonauták expedíciójában is részt vett – amikor is énekével nemcsak hogy lecsendesítette a tengert, de még a sziréneket is megbabonázta, olyannyira, hogy nem a hajósok vetették magukat vízbe a szirénhangoktól megtébolyodottan, hanem a szirének Orfeusz után, mint valami groupie-csapat –, hol gyáva, megúszós figurának tartották, aki képtelen volt szerelmével együtt halni, inkább lement alkudozni az alvilágba, bár nyilvánvaló lehetett számára is, hogy úgysem nyerhet. Vagy vegyük Orfeusz halálát, ami tökéletes táptalajt jelentett minden nőgyűlölő felfogásnak, hiszen az éteri szépség képviselőjét, az aranykor hangzatainak létrehozóját, a kifinomult Apolló-fiút szó szerint széttépik a Dionüszoszt kísérő és a visszautasítástól feldühödött, durva ösztönöktől vezérelt menádok vagy bakkhánsnők (attól függően, hogy római vagy görög nevükön akarjuk őket szólítani).

Screenshot 2020 05 08 at 16.35.09

Valerio Contaldo Orfeuszként, jelenet Monteverdi La favola d'Orfeo (Az Orfeusz-mese) című operájából – a Fischer Iván Operatársulat, a MÜPA Budapest, a Vicenzai Operafesztivál és a genfi Grand Théâtre közös produkciója Fotó: © Horváth Judit / HUNGART © 2019

Screenshot 2020 05 08 at 16.36.07

Helbing Ferenc: Orfeusz, 1939, papír, akvarell, 271 x 400 mm, Szent István Király Múzeum, Deák Gyűjtemény, Székesfehérvár Fotó: Sulyok Miklós © Szent István Király Múzeum / HUNGART © 2019 Első pillantásra mintha egy felnőtteknek szóló Zengő ABC lapja lenne ez a kép, amelyen a főalak, Orfeusz korallpiros leplét épp nagy „o” betűvé dagasztja a szél. Jobban megvizsgálva a kép felső sávját, láthatjuk, hogy a szelet vágyakozó nők sóhajai keltik, akik iránt azonban Orfeusz érzéketlen marad, és később, legalábbis a mitológiai történet egyes változatai szerint, pont ez okozza vesztét: a Dionüszosz/Bacchus által feltüzelt, de visszautasított trák bakkhánsnők darabokra szaggatják. Az alkotót, az alkalmazott grafika egyik legnagyobb, két háború közti mesterét, Helbing Ferencet érezhetően megihlette a téma. Egy korábbi művéből átemelve a motívumot, Orfeusz társaként a képre festett egy fekete párducot, akit elbűvölnek az Orfeusz hangszeréből elővarázsolt hangzatok. Nem is ő fogja széttépni, hanem a most még a kép tetején, a zenétől szintén elbűvölten lebegő nők. Érdekes, hogy egy látszólag ártalmatlan 1939-es Orfeusz-illusztráció hogyan sugározza akaratlanul is a hamarosan mindent elborító beteges agresszió előérzetét.

Orfeusz alakja évezredek óta a művészet egyik legtöbbször megörökített motívuma, de igazi karrierjét a századforduló misztikus szimbolizmusában futotta be, amikor rajta keresztül maga a zene, az eszményített művészeti ág vált hangsúlyos szimbólummá. Aztán jött a szürrealizmus és Jean Cocteau, aki annyira magáénak érezte, sőt magáévá is tette az Orfeusz-mítoszt, hogy a neve szinte összeforrt vele. Önéletrajzi filmtrilógiát épített köré, ennek első darabja az 1930-as A költő vére, aminek látványvilága a Bauhaus színtársulata által előadott Triádikus balett- tel mutat rokonságot, majd a háború után, 1950-ben elkészült az Orfeusz. Harmadikként pedig tíz évvel később az Orfeusz végrendelete, mindkét filmben Cocteau akkori szerelmével, Jean Marais-val a főszerepben. De Cocteau-ról részletesebben majd máskor.

Screenshot 2020 05 08 at 16.37.42

Orfeusz-mozaik, 3. század, kő, üveg, 97 x 113,5 cm, Szépművészeti Múzeum, Antik Gyűjtemény © Szépművészeti Múzeum A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének egyik legkülönlegesebb darabja egy hatszögletű, ívelt oldalú, tört meandermintával szegélyezett kövekből és üveglapocskákból álló mozaik. Orfeuszt látjuk rajta, aki egy sziklán ülve négyhúrú lantot penget, mellette (valószínűleg) babérágon kismadár énekel. A mitológia szerint Orfeusz Apollón isten és Kalliopé múzsa gyermeke, aki olyan szépen játszott hangszerén, hogy azzal még a vadállatokat is megszelídítette. Ez a csoda a római mozaikművészetben is gyakori téma volt: középen Orfeusz, körülötte pedig a feléje forduló állatok. A budapesti mozaik is egy ilyen nagy méretű kompozíció középső része lehetett, s talán egy villa padlóját burkolhatta a valamikor virágzó Africa provinciában, vagyis a mai Tunéziában – itt tárták fel az 1940-es években. Most a Szépművészeti Múzeum újrarendezett antik gyűjteményi kiállításán látható.