Száz éve született Veress Pál, ő is ahhoz a generációhoz tartozott tehát, amelynek pályakezdését a háború és az annak nyomán kialakult politikai helyzet határozta meg. Utolsó főiskolás évében székelyföldi ösztöndíjat kap, hiszen erdélyi, unitárius családba született, aztán jött a bevonultatás, amerikai hadifogság, Parasztpárt, majd gyors visszahúzódás az 1948 utáni művészeti közéletből. Mégis itthon maradt, nem úgy, mint a szintén akkoriban főiskolás Hantai Simon vagy Reigl Judit. Sőt akkor sem választotta kinti művészkarrier-építésének lehetőségét, amikor 1965-ben Párizsban lehetett kiállítása, és az nagy sajtóvisszhangot keltett. Pedig a francia kritika épp fogékony volt barbárnak, de legalábbis egzotikusnak érzékelt stílusára, amit otthon az akkori hazai elvárásoktól nagyobbrészt érintetlenül kísérletezett ki. Közben, nyelvtudásának köszönhetően, gazdasági újságíróvá képezte ki magát, a pénzkeresetet ez jelentette azokban az években is, amikor szinte csak magának vagy feleségének alkotott. A módot, ahogyan dolgozott, fokozatosan és szisztematikusan tette egyre szikárabbá, teljesen új technikákat kísérletezett ki a soha abba nem hagyott művészi munka során, például a salakreliefét, amely már az anyagválasztás által is többfelé vitte az értelmezés lehetőségeit: mutatta vonzódását az ősi kultúrákhoz, miközben összhangban voltak a korszak itthoni, kicsit brutalista tendenciáival is. Képünk azonban még a korai, áradó, felszabadult festőiséget mutatja – a mű nem a stílus, amit a kortársak sajátos fauvizmusnak láttak, hanem inkább a téma és a hely miatt volt sokáig elzárva a közönség elől. Ugyanis ez egy ládatető belseje, így a rajta lévő archaikus relief-kompozíciókat idéző jelenet csak akkor volt látható, ha felnyitották a ládát, ráadásul egy olyan szobában, aminek a falait is képekkel borította be az egyébként akkor friss házas festő. A görög mitológia szerint Pandora az első földi nő. Nem hallgatva férje tiltására, kinyitja azt a ládát, amiből aztán az emberekre az istenek büntetéseként kiröppen egy csomó csúf teremtmény: a Járvány, Öregség, Mohóság, Kegyetlenség, Gyűlölet, Irigység. Rémülten csukja vissza a láda fedelét, de meghallja, hogy valaki még halkan kopogtat belülről, úgyhogy végül az utolsó lényt, a Reményt is kiengedi. Három évvel a háború után, 1948-ban, amikor erre a ládafedélre egy aranykort idéző, vérbő, játékos jelenet került, még lehetett azt hinni, hogy valami nagy virágzás kezdődik. Hamarosan azonban már csak abban lehetett reménykedni, hogy legalább a családi élet jelent némi menedéket a teljesen elborult felfogásúvá vált külvilág ellenében. Mindenesetre a fedél megmaradt, és ma az élet élvezete mellett arra is inspirál, hogy Veress Pál életművét, ami a későbbiekben a hazai főáramokból végig kimaradva az erdélyi művészettel mutat rokonságot, illetve ha nemzetközi párhuzamait keressük, akkor az arte povera egy különös, helyi válfajaként határozható meg, érdemes lenne komolyabban is megvizsgálni. Remélem, a ládában iratok vannak, régi levelek, feljegyzések, és amikor felnyílik, nem Járvány és Mohóság, hanem mondjuk az Adalékok a háború utáni magyar művészet történetéhez – Veress Pál élete és alkotásai című tanulmány fog belőle kiröppenni.