Pólya Zsombor őszinte, mániákus és önreflexív művész. Őszinte, mert beismeri, ha valami nem sikerül. Nyáron a Szikra Képzőművészeti Bemutatóteremben rendezett Mérés című kiállítása jogosan kaphatta volna akár az „Önvallomás” címet is. A tárlaton tudatosan fal mögé rejtett Kilóim hazugságában szembenéz önmagával: 2011-ben ugyanis fogyókúrába fogott. Kezdő súlyát, a 133 kilogrammot felfestette feketével egy vászonra. Az volt a terve, hogy ha fogy, akkor fehéret, ha hízik, akkor feketét kever a festékbe, így a kép folyamatosan szürkül és világosodik. Egy ideig fogyott, majd ez abbamaradt, de ő ezután még egy hónapon keresztül kisebb számokat festett világosszürkével, tehát becsapta magát, majd a Verziók (2012) című lakáskiállításon bevallotta az önáltatást – ekkor lett hiteles a mű.

Állandó egységesítési és dokumentációs mánia is hajtja, amely például Készlet (2018–19) című munkáján tapasztalható: ebben Dunaújváros teljes, tehát múzeumi és köztéri műtárgyállományát mérte fel, illetve dokumentálta. Később a képeket dobozba helyezte, így hordozható kiállítást, vagyis a Készletdoboz (2019) című művet hozva létre.

De van olyan is, amikor csak felkapja a kíváncsiság szele, mégpedig annyira, hogy utána huszonnégy órán át egyetlen vonalat húz. Ennek eredménye a Ceruza­-méter statisztika (2010) címet kapta. Kíváncsi volt, mekkora távot lehet egyetlen ceruzabéllel rajzolni. 3455 métert.

Úgy tűnik, saját meditációs tevékenységeket talál ki, a slow mozgalom pártolójának is tekinthetnénk, de a Ludwig Múzeum Lassú élet. Radikális hétközna­pok című tárlatának kiállítói között is szerepelhetett volna.

Elszántságát látványosan bizonyítja Vo­nalkázás című munkája is. A Magyar Képzőművészeti Egyetem előtt 2009-ben OKJ-s tanfolyamra járt, ahol egyik tanára javasolta, hogy rajzkészsége fejlesztése érdekében minden nap töltsön ki vonalkákkal egy huszonöt négyzetcentiméteres területet úgy, hogy a vonalak egyáltalán ne fedjék egymást, hanem a lehető legprecízebben illeszkedjenek egymás mellé. Megfogadta a tanácsot, és azóta, lassan tizenkét éve, ezzel az önarchiváló, naplószerű gesztussal gyakorol minden nap. Az optimális végeredmény egy tökéletesen egytónusú négyzet lenne, amely még egyszer sem jött össze.

Szokásokat transzformál, láttat, értékel át, és ami talán a legfontosabb: mániáit nem fogja vissza. Számára a műalkotás reakció, vagy kevésbé szofisztikáltan: sértődés. Mindig sebesen, kifinomult reflexekkel reagál a történésekre, ahogy azt Rongált Rubik című műve esetében is láthatjuk: Pólya a Rubik-kocka variációit kirakta egy síkfelületre azokból a kerámiamozaikokból, amelyeket nagyapjától, az elsősorban muráliákat készítő festőművésztől, Pólya Józseftől örökölt. 2014-ben a variációkat egy belvárosi klubba vitte, ahol megígérték, hogy kiállítják, ezt követően azonban műve sokáig a raktárban tengődött. Majd amikor a klub helyén egy bár nyílt, néhány barátjával felszöktek a raktárba megnézni, mi lehet vele. A földön találták, rajta egy asztal és két szék. Pólya kissé megrökönyödött, de később a rongált műből és egy ép, falra helyezett másolatából kiállítást hozott létre, és feltette az Arthur C. Danto óta oly sokat pedzegetett kérdést: mi műtárgy?

Art Marketing című akciójával is gyorsan, még helyben hallatta kritikáját. Fényképeken rögzítette a 2017-es Art Market Budapest minden egyes műalkotását, és készített egy plakátot, amelyen az összes munka egymás mellett látható. Ezzel szemléltette a felhozatal egysíkúságát, és azt, hogy mennyire nem maradandó élmény egy olyan kiállítás, amely teljes mértékben az eladhatóság követelményének próbál megfelelni. A plakátot 2018-ban, a következő Art Marketen ki is állította a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának (FFS) standján egy promotáló tábla kíséretében, amelyen Pólya jelezte, mire fogja költeni az esetlegesen befolyó összeget. Kérése ellenére a megnyitón egy acélszéket talált a tábla előtt. Mivel a Johannesburgi Művészeti Galéria standja üresen állt, gyorsan úgy döntött, inkább oda helyezi át.

Bőven akadnak más, az Art Marketing­hez hasonló, a műtárgypiac működését kritizáló alkotásai: például a címéhez hű Képkimérés (2017–19). Pólya ekkor épp egy kereskedelmi galéria által kiírt karácsonyi vásárra pályázott. A pályázat harmadik fordulójában felhívta a tulajdonos, hogy megbeszéljék a művek árát, elsőként a Kilóim hazugságáét. A festmény szélességét és hosszúságát adták össze, majd ezt felszorozták 550 Ft-tal, mert Pólya pályakezdőnek számított – befutott művésznél ez magasabb szám lett volna. A galerista a telefonbeszélgetés közben szembesült azzal, hogy az alkotó háromnegyed évig minden nap festette ezt a képet, így ezután inkább a hiperrealista festmény kategóriába sorolta, és 900 Ft-tal szorozta fel, de így sem közelítette meg a művész által javasolt összeget. Pólya erre az esetre reflektált a Képkiméréssel: négyzetrácsokra osztotta fel a vásznat, az összes négyzet közepén szerepelt egy szám, amely jelezte, hogy mennyit ér az adott felület. Összesen hat festményt készített. A művész egy alkotói napja 20 Ft-ot ér, így az első hónap négyzetei 620 Ft-ba kerülnek, hiszen harmincegy nap alatt készült el velük. A második hónap képére ezen elv alapján 1220 Ft került, és így tovább. Bárki kivághat egy sniccerrel a megfelelő összeg megfizetése ellenében a festményből, még a műgyűjtéshez korántsem elegendő büdzsével rendelkező művészetkedvelő is. Izgalmas felvetés: tekinthető-e önmegsemmisítőnek ez a mű úgy, hogy valójában a látogatók semmisítik meg? Abban az értelemben mindenképp öndestruktív, hogy elfogyasztására a művész maga szólítja fel a befogadót.