A Louvre biztosra ment: összeszedte – egy mondvacsinált tematika mentén – a legnagyobb velencei festőket, Tizianót, Veronesét és Tintorettót. Ilyen csatársorral, ezen a pályán nem lehet veszíteni.

Minthogy a gyűjtemény őrzi a fiatal Tizianónak tulajdonított rejtélyes Koncertet, Veronese tíz méter széles Kánai menyegzőjéről nem is beszélve, ahol a nagy hármas alkalmi vonósegyüttesként együtt muzsikál, a kiállítás alapja adott volt. A nyolcvanöt festményt felsorakoztató időszakos kiállítás a triász rivalizáló versengését mutatja be az 1540-es évektől kezdve. A rangidős Tiziano ekkor már pályája delelőjén álló sztárportretista volt, aranygyapjas lovagrenddel és V. Károly császár bőkezűen honorált megrendeléseivel. A harminc évvel fiatalabb Tintoretto éppen ekkor szállt ringbe a zsíros velencei megbízásokért, sorra aratva a sikereket. Mikor az 1550-es években a veronai születésű Veronese is feltűnt a lagúnák városában, Tiziano boldogan fogadta védőszárnyai alá mint Tintoretto új riválisát. Szűk harminc év telt el a nagy hármas termékeny versengésével, egészen 1576-ig, az öreg mester haláláig. A két fiatalabb pályatárs között még bő egy évtizedig folyt a vetélkedés, ahogy Carlo Ridolfi 1642-ben éles szemmel megjegyezte: „Mivel Tintoretto rivalizált Veronesével, festményeit különös nagy gondossággal készítette – hiszen a rivális jelenléte gyakran ösztönzőleg hat.” 

A Louvre válogatása parádés. Tizianótól ott van két Danaé is, például a nápolyi, amin a lágyan formált, meztelen mitológiai nőalak naivan álmodozva tekint az aranyeső formájában ölébe hulló Zeuszra – csak az ijedten néző Cupido van tisztában a következményekkel. Hogy érezhető legyen a versenyszellem, láthatjuk a témát Tintoretto feldolgozásában is, akinél Danaé elegáns kurtizánként számolja a rá hulló aranytallérokat. Egymás után tűnnek fel az omlós húsú, de masszív velencei aktok, Veronese (nem sok ilyet festett) sárkánytól undorodó Andromédája, Tiziano és Tintoretto sikoltozó Lukréciája és persze a tükrökből szemtelenül kikacsintó Vénuszok. De ez csak az egyik szekció, a nagy triász más témákban is összemérte erejét. Például a bibliai asztaltársaság-kompozíciókban: Tintoretto az Utolsó vacsorát teátrális jelenetként ábrázolta, ahol az apostolok megbolygatott méhkasként nyüzsögnek, Tiziano az emmauszi csodát bensőséges, tökéletesen kiegyensúlyozott kompozícióként festette meg, Veronese pedig – ahogy szokta – arisztokratikus fogadást varázsolt a puritán evangéliumi történet helyére, komplett udvartartással, szerecsen szolgával, a donátor népes családjával és a négylábú kedvencekkel. Az asztal alatt (a kurátorok próbáltak szokatlan ötletekkel is előállni) mindig ott ólálkodnak az ebek. A kutyaportrék terén Jacopo Bassanót illeti az elsőbbség, aki 1548-ban egy velencei patríciusnak megfestette saját pointereit. Tiziano is előszeretettel szerepeltette a precízen megfestett négylábúakat képein (általában allegóriaként), míg Veronese inkább elegáns, kiegészítő kellékként használta őket. A 16. század második felében jöttek divatba az éjszakai biblikus jelenetek: a nocturne-ök jellegzetes velencei klisévé váltak. Az öreg Tiziano is kipróbálta magát a műfajban, de a sötét égbolt alatti természetellenes fényhatásokat leginkább Tintoretto aknázta ki. A vadonban remetéskedő Szent Jeromosok felett szerte Velencében besötétedett az égbolt, de még az élénk színeket kedvelő Veronese is festett koromfekete Krisztus-siratást. A tárlaton természetesen helyet kaptak a duzzadó erszényű patrónusok is, a csillogó páncélú tábornokok, a kifürkészhetetlen tekintetű dózsék, a puha bársonypalástba burkolt pápák és a jó ízlésű műgyűjtők, akik már akkor lelkesedtek a nagy triász remekműveiért.

Musée de Louvre, Párizs, 2009. szeptember 17 – 2010. január 4.