Cipőt a cipőboltból. Ha a korai németalföldi festészetből szeretnénk kiállítást rendezni, nem nagyon van alkalmasabb hely ennél a világon a berlini Képtárnál.

A Mies van der Rohe által tervezett elnyújtott betonkubusok alatt ugyanis a 15. századi északi festészet legcsodálatosabb remekművei bújnak meg. Most, hogy a Képtár új időszaki tárlata Rogier van der Weydennel foglalkozik, csak ki kellett venni pár festményt az állandó kiállításról. Például a Middelburger-oltárképet a maga végtelenégig bogozható középkori szimbólumaival, a Szent József kezében tartott gyertyával, a fehér köntösben imádkozó Szűz Máriával (mindkettő svédországi Szent Brigitta látomásaiból ered), az ószövetségi alapokra utaló, régies, román stílusú ikerablakkal vagy a berácsozott lyukakkal, amik a szentföldi beszámolókból ismert sziklaüregeknek felelnek meg. Sőt, mindig ott van a Képtár gyűjteményében a ropogós fehér fityulába öltöztetett babaarcú fiatalasszony is, ami nemcsak Rogier van der Weyden szemének mikroszkopikus realizmusát bizonyítja, hanem a derék németalföldi polgárok patyolattisztaságát és tüchtig becsületességét is. Arrafelé a részlettisztelet mélyen gyökerezett, már a protestantizmus és a korai kapitalizmus térnyerése előtt megvolt, úgy látszik, összefüggött az iparos szakértelemmel, a középkori skolasztikával és gótikus vallásossággal is. Rogier van der Weyden a dél-németalföldi Tournaiban született 1400 körül. Fiatal mesterként költözött át a virágzó hercegi központba, Brüsszelbe, ahol 1436-ban megkapta az előkelő „város festője” titulust. A század közepére akkorára nőtt a hírneve, hogy a legkomolyabb itáliai humanisták is csak szuperlatívuszokban beszéltek festményeiről. A berlini Képtár persze nem csak a saját gyűjteményéből válogatott, összedolgozott a frankfurti Städel Múzeummal (a tárlat ott volt látható először), és összegyűjtötte Rogier van der Weyden (plusz a Flémmale-i mester) összes mozdítható munkáját: úgy félszáz táblaképet. Lipcséből egy remek gótikus Vizitáció érkezett, Madridból egy Van Eycket idéző oltártábla, Riggisbergből a Keresztrefeszítés stb. És ott vannak az úgynevezett Flémmale-i mester alkotásai is, akit a szaktudomány – többé-kevésbé magabiztosan – azonosított eddig Rogier van der Weyden mesterével, Robert Campinnel. Ők ketten fontos fejezetét alkotják a nyugati festészet történetének, hiszen azokban a reform évtizedekben dolgoztak, amikor az olajtechnika, a perspektíva és az érzelemábrázolás elindult hódító útjára. Már amennyiben ki merjük jelenteni magabiztosan, hogy melyik képet ki és mikor festette. A korai németalföldi munkák esetében ugyanis nagy a zűrzavar, erősen kísért még a középkor: túl kevés a név, az évszám és az írott forrás, viszont túl sok a spekuláció. Az egész egy hatalmas puzzle, amit a nagy tekintélyű művészettörténészek mindig másképp raknak ki. Rogier van der Weyden például azonosítható a Robert Campin műhelyében tanult, pár kósza dokumentumból ismert Rogelet de le Pasture festőtanonccal. (Az elmélet szerint a fiatal piktor a hollandul beszélő Brüsszelben vette fel nevének ma is használt holland verzióját. Mindkettő jelentése: mező.) Campin élettörténete még kevésbé egyértelmű, csak a huszadik században azonosították a flémmale-i kolostor oltártáblái miatt (lásd a mellékelt Veronikát) egyszerűen Flémmale-i mesterként emlegetett alkotóval. Ilyen hiányos dokumentációs háttérrel nem meglepő, hogy az életművek hol fogynak, hol híznak. Most éppen a Campint fogták a kurátorok diétára, a feltűnően heterogén oeuvre miatt, amit csak a tehetséges tanítványok műhelymunkája magyarázhat. Így Campin művészszemélyisége egyre inkább olvad, talán el is válik az úgynevezett Flémmale-i mesterétől, a korábban neki tulajdonított madridi Werl-oltárkép például a kurátorok szerint átsorolódott tanítványához. De a Rogier van der Weyden név még biztos – kapaszkodjunk abba! 

Gemäldegalerie, Berlin 2009. március 20. – 2009. június 21.