A géniusz erkölcsi némaságban születik. Ezt a paradoxont Derkovits kortársa, Walter Benjamin a címben megidézett nagy hatású esszéjében a tragédia fenségének nevezi. A német teoretikus szerint a sors abban mutatkozik meg, hogy az életet elítéltetésként fogjuk fel. Ha ez igaz, Derkovits életét előbb ítélték el, s csak aztán lett vétkes. A munkásszármazás, az első világháború, az illegális munkásmozgalommal való kapcsolatból levezetett proletár-predesztináció mellé Molnos Péter egy másik középpontot is kijelöl legújabb könyvében: a művész determináló jellemét.

A Kieselbach Galéria sajtóanyagában azt olvashatjuk, hogy az „elmúlt évtizedekben sokatmondó csend övezte Derkovits festői munkásságát. A 20. század egyik legjelentősebb magyar művésze több okból kifolyólag nem kapta meg az értékének kijáró figyelmet.” Ez frappáns felütés, de némiképp talán túlzás. Nem csak azért, mert a 20. század magyar művészetének nagyjai közül oly sokakat övez csend, hogy az hovatovább inkább általánosnak hat, mint rendkívülinek, hanem mert Derkovits esetében ez nincs is feltétlenül így. Persze egy ajánlószöveg esetében a túlzás olyan retorikai eszköz, amelynek használatát botorság lenne kifogásolni, de a tényszerűség kedvéért érdemes rögzíteni: Hamvas Bélától Fülep Lajoson át Körner Éváig jó néhányan írtak Derkovitsról, s ezek a szövegek többségében új kiadású könyvekben is hozzáférhetők. 

A művész kanonizációjában pedig az ideológiai motivációjú sztereotípiáknál sokkal erősebb szerepet játszottak – a már említett szerzők mellett — például Bálint György, Kállai Ernő, Németh Lajos, Szabó Júlia vagy Perneczky Géza érvelő szövegei. Kétségtelenül hatottak olyan sztereotípiák, amelyek ellen a felvilágosult íróemberek sokszor nagy kedvet éreznek hadakozni (ebbe a hadakozó sorba illeszkedik például Szíj Rezső 2001-es könyve, Az „éhenhalt” Derkovits és a valóság: egy legenda vége), de Molnos Péter kötetének nem az a tétje, hogy leszaggassa az életműről a „proletárfestő” címkéjét és eloszlassa a zavaró homályt. Bár ha lenne ilyen, biztosan eloszlatná: a könyv egyik nagy érdeme ugyanis a szerző világos, olvasmányos stílusa. Ez a könyv – ahogy mondani szokás – a művelt nagyközönségnek szól. Az igényes ismeretterjesztés alapvető feltétele a hitelesség: ezt a jegyzetekben hivatkozott irodalom kompetens, kritikai számbavétele, s nem utolsósorban Molnos saját kutatásai biztosítják. A szerző interpretációja három szempontból különösen termékeny. A szociológiai-történelmi kontextus következetes megjelenése Derkovits kronologikus rendben rekonstruált élettörténetében sok mindent árnyaltabbá tesz, amit a kommunista üdvtörténetírás magyar esztétikai szekciójának egykori munkásai ideológiai okokból kinyilatkoztattak. Molnos néhány orbitális hazugságot elegánsan cáfol (így például a Mi ketten szerzőjének, Derkovits feleségének visszaemlékezését az állami intézmények méltánytalan elzárkózásáról), de az „éhenhalt proletárfestő” kommunista legendáriumának revideálásánál sokkal fontosabbnak bizonyul a korabeli bécsi és budapesti mindennapok politikai hátterének visszafogott, leíró jellegű megjelenítése. Ez korántsem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek esetleg elsőre tűnhet. Igazat kell adnunk a szerzőnek: „a kollektív emlékezet tudatos torzításai talán sehol a világon nem terhelik annyira a múlt elfogulatlan feltárásának lehetőségét, mint az állandó átalakulási és átértékelési kényszerrel küzdő Magyarországon. 

A változó határok, az egymást dühödten váltó rendszerek az ülepítő nyugalom helyett pattogós ideológiai táncrendet diktáltak azok számára is, akik a művészet ügyeiben próbálták – kérve, de többnyire kéretlenül – eligazítani a laikus közönséget.” A hatalompolitikai tényezők ideológiai elfogultság nélküli számbavétele egy olyan művész esetében, akitől nem volt idegen a történelmi kiválasztottság gondolata, különösen fontos. Márpedig az nehezen vitatható, hogy Derkovits Gyula nem tudta magát kivonni a kommunista messianizmus hatása alól. (A szerző módszertana a kitűnő 19. századi történész, Johann Gustav Droysen eljárásához hasonlatos, aki a történelmet nem valamiféle ránk hagyományozott szövegként fogta fel, hanem olyan töredékek halmazaként, amelyben a múlt a jelenig terjeszkedik. Ilyenformán nemcsak az értelmezés tárgyát kell megérteni, hanem azt is, ahogyan az értelmezések sora módosította azt.) 

Molnos gondolkodói stratégiájának másik fontos szempontja az esztétikai-művészeti kontextus szem előtt tartása. Konkrét hatásokról, meghatározó műélményekről olvashatunk, s nagyon plasztikusan jelenik meg az a közeg, amiben Derkovits művészete kibontakozott. Nyilvánvaló, hogy a nyergesújfalui festőkolóniában való részvétele, Kmetty ösztönzése vagy bécsi múzeumélményei komolyan alakították művészetét, még akkor is, ha a dolog természetéből adódóan ezek a hatások rendre áttételesen jelentkeztek is. Szintén fontos a kortárs műgyűjtők és magángalériások szerepének, valamint az ösztöndíjakat adó és műveket vásárló intézmények viszonyulásának tisztázása. Ez utóbbiak közül Molnos a Szépművészeti Múzeumot emeli ki, amelynek elhivatott igazgatója, Petrovics Elek különösen sokat segített az állandó pénztelenséggel küzdő festőnek. Sok-sok olyan ember neve bukkan még fel a könyvben, akik felismervén Derkovits tehetségét anyagi segítséget próbáltak adni neki – a támogatás nemegyszer a betegesen gyanakvó művész ellenállása miatt hiúsult meg. 

Viszonylag kevés szó esik a megjelent méltatásokról és kritikákról, ám ezt bőven ellensúlyozza az a fejezet, amelyben a kortárs és a későbbi értelmezők róla szóló citátumai olvashatók. A harmadik szempont az individuum ábrázolása. Rendkívül élvezetes a karakterrajz, amit erről a különös művészről kapunk. Molnos több esetben arra enged következtetni, hogy egy-egy konkrét ügyben nem a „történelmi szükségszerűség” alakította Derkovits sorsát, hanem a bonyolult, sokszor nehezen érthető – s öntudatosságában valószínűleg néha elviselhetetlen – személyisége. A lehetséges lélektani motivációk felfejtése alkalmat kínál az empatikus olvasónak arra, hogy esetenként a művész rendhagyó viselkedésével is azonosuljon. Mintha egy színpadi dráma erkölcsi piedesztálon lévő, kérlelhetetlen hősét látnánk, akinek kétosztatú világában mindenről és mindenkiről kiderül, hogy rossz vagy jó. Ám Derkovits mindennapjaiban a legtöbbször nem jelentkeztek olyan élesen a különbségek, mint egy görög tragédiában, s néha ő maga is messze volt az antik hősök tévedhetetlenségétől. A szerző érzékletesen mutatja be, hogy a mindössze három elemit végzett autodidakta művész rendkívül elvszerűen járt el a társas kapcsolataiban, magyarán: szörnyen nehéz ember volt. „Sok gyenge festménye van Derkovitsnak, de amikor értékelünk egy életművet, akkor a csúcsteljesítményeket kell mérlegre tennünk.” 

Ez a Kieselbach Tamás előszavában található provokatív mondat nem nyer megerősítést a könyvben – de közvetlen cáfolatot sem. Klasszikus esztétikai szempontokat érvényesítő műelemzéseket ugyanis nem találunk Molnos tanulmányában. Számos olyan adalék felbukkan egy-egy konkrét alkotásra vonatkozóan, amely művészettörténeti szempontból jelentős, de az alkotások esztétikai kvalitásának mibenlétét nem firtatja a szerző. Sem a „csúcsteljesítményeket”, sem a „gyenge festményeket” nem teszi mérlegre. Bár egy-egy határozott értékelő jelző helyenként megmutatja Molnos ízlésbeli preferenciáit, ezek mellett közvetlenül szinte sohasem érvel. Így aztán az olvasó elfogulatlanul vághat bele a reprodukciók böngészésébe. A könyv komoly érdeme – Molnos Péter nagy erudícióval, élvezetes stílusban megírt tanulmánya mellett – a tetszetős kötetterv és tipográfia (Fákó Árpád munkája), s ettől nem függetlenül a gondosan válogatott, jól szerkesztett képanyag. Százhatvan fantasztikus reprodukciót élvezhetünk. A potenciális vásárlók többsége számára alighanem ez lehet az első számú érv mellette. 

(Népszabadság, Kieselbach)