SZEMÉLYESSÉG NÉLKÜL NEM MEGY

Beszélgetés Hetényi Csabával

Molnár Zsuzsanna

Hetényi Csaba közel másfél évtizede vásárolta meg első műtárgyát, akkor még 20. századi festők művei közül válogatva. Ma már egyértelműen a kortárs művészet rajongója, ahogy ő fogalmaz, betege. Szenvedélyében felesége, Gonda Gyöngyi is osztozik, így már ketten gyarapítják a Hetényi–Gonda Gyűjteményt. Választásaikat érzelmeik befolyásolják, nem céljuk szigorú koncepció mentén haladni, ennek ellenére felfedezhető a gyűjteményben egyfajta gondolatiság, szervezőelv, mely a konceptuális művek irányába mutat. Áprilisban két kiállításon is találkozhatunk a gyűjtemény darabjaival: a Vízivárosi Galéria privát kollekciókat bemutató sorozatában, illetve a Budapest FotóFesztivál fotógyűjteményeket prezentáló programja keretében.

Molnár Zsuzsanna: 2011-ben a Godot Galéria Kortárs magángyűjtemények sorozatában ismerkedhetett meg a közönség először a gyűjteményetekkel. Azóta azonban nem láthattuk a fejlődés irányát. Tudatosan maradtatok távol a nyilvánosságtól?

Hetényi Csaba: Bár két kiállítás nyílik áprilisban a tulajdonunkban lévő műtárgyakból, alapvetően nem szeretjük magunkat gyűjtőként aposztrofálni. Meglátásom szerint egy gyűjtemény nemcsak számosságában terjedelmesebb az általunk birtokolt műtárgyak összességénél, de valószínűleg a vásárlásokat illető döntések is kiérleltebb koncepció mentén születnek meg. A gyűjtemény kezelését, a műtárgyak nyilvántartását illetően sem vagyunk igazán tudatosak. A jelenlegi kiállításokra való készülés viszont megkívánta, hogy átlátható legyen az anyag, így ennek apropóján elvégeztük a szakmai feldolgozást. A hétköznapokban inkább csak pakolgatjuk az anyagot: az aktuális kedvencek előtérbe kerülnek, a varázsukat vesztett munkákat pedig raktárban tároljuk. Más gyűjtők esetében sem a külvilág felé történő megmutatkozást tartom szimpatikusnak, hanem az általuk végzett kultúratámogató tevékenységet, amit többek között a Somlói–Spengler házaspár, Küllői Péter vagy Nagy Csaba folytat. Mi azonban még nem tartunk itt.

Screenshot 2020 03 19 at 15.48.15

Szűcs Attila: Jumping figure with dark background, 2007, olaj, vászon, 60 x 80 cm Fotó: a művész jóvoltából / HUNGART © 2019

Ha nem is az általad említett gyűjtők tevékenységét követve, de ti is aktívan részt vesztek művészek támogatásában. Erről is ejtsünk majd szót, de egyelőre maradjunk a gyűjtői tudatosság témakörénél. Esetetekben milyen irányelvek, motivációk alapján születnek meg döntések? Nagyobb fordulatok is megfigyelhetők a gyűjteményetek alakulásában, hiszen az első képeitek a klasszikus modernek közül kerültek ki, majd hirtelen váltással fordultatok a kortárs művészek felé, mára pedig jelentős fotógyűjteménnyel is rendelkeztek.

Ébli Gábor, a kiállítások kurátora fogalmazott úgy, hogy tudatosan ösztönös gyűjtők vagyunk. Azt hiszem, igaza van. Nem igazán tettük le a voksunkat egy irányzat vagy műfaj mellett sem, inkább sodródunk. Érzelmi hatások befolyásolják a döntéseinket. Ennek eredményeként fordultunk a klasszikus művektől a kortársak felé. Az egész úgy indult, hogy a nappaliba kerestünk képeket; 20. századi alkotók munkáiból válogattunk. Esztétikumukat tekintve kifogástalan munkák kerültek a falakra. Ezek az alkotások azonban se rólunk, se hozzánk nem szóltak. 2005 körül azonban – akkortájt, amikor Munkácsy-díjat kapott – a látóterembe került Szűcs Attila művészete. Az ő munkái nagyon megérintettek. Felvettem vele a kapcsolatot, elmentem a műtermébe, és megvásároltam a Jumping figure with dark background című képét. Ha belegondolok, jól szimbolizálja, ahogy az egész műtárgyvásárlásba beleugrottunk! Az utóbbi évek nagy változása, hogy nyitottunk a fotográfia felé, az elmúlt két-három évben mást szinte nem is vettünk. Nehezen tudom elképzelni, hogy jelenleg egy olajkép úgy meg tudna szólítani, mint egy fotó. És itt jön képbe az, hogy milyen jó lenne, ha működne a másodlagos piac Magyarországon; folyamatos érdeklődéssel, valós likviditással. Vannak kísérletek ezen a téren a piac fellendítésére, én is vásároltam már árverésen kortársat, de tény, hogy nehéz áruba bocsátani a műtárgyakat, amikor esetleg szeretnél megválni egy-egy darabtól.

Screenshot 2020 03 19 at 15.54.25

Tót Endre: Utolsó vacsora, 2005, 125 x 200 cm, akril, vászon Fotó: MODEM Debrecen / HUNGART © 2019

Végignézve a gyűjteményen, valóban szembetűnőek azok a munkák, amelyek egészen konkrét személyes megszólítottságnak köszönhetően kerültek bele. Többek között Mátyási Péter Sztálinvárosi víztorony című munkájára gondolok, minthogy dunaújvárosi születésű vagy, de említhetem Vető János Antoine és Désiréjét, amely a Cseh Tamás-kultuszt idézi, és így az alternatív kulturális élet iránti vonzalmadat mutatja.

Ez a fajta rock and roll mindig is jelen volt és jelen lesz az életemben. A dunaújvárosi évek pedig kitörölhetetlenek. Ehhez a korszakhoz köthető Kaszás Tamás – aki szintén dunaújvárosi – egyik munkája, amit a Ludwig Múzeum Iparterv 50+ kiállításán láttam. Ez a mű nem a mi tulajdonunk, de nagyon megérintett. Tudni kell, hogy én az – akkori nevén – Münnich Ferenc Gimnáziumba jártam. Az épület előtt állt Münnich büsztje, nagy botrány volt, amikor a rendszerváltás környékén valaki lerombolta. Kaszás erről készített egy fametszetet, ami gyakorlatilag hozzám szól, a gimnazista éveimet idézi. Az ilyen és ehhez hasonló konceptuális művek ragadnak meg igazán. De hadd említsek még egy példát. A tulajdonunkban van Somogyi József Martinász című szobrának kis méretű változata. Az eredeti munka egykor nagy vitát váltott ki, mert nem tartották elég „szocreálnak”, és sokáig nem is helyezték el köztéren. Végül Dunaújvárosban állították fel. Amikor a Pintér Galéria aukcióján megláttam a kisplasztikát, tudtam, hogy nem mehetek haza nélküle.

Vonzódsz tehát a szocialista múlthoz?

Ebben nőttem fel. 1989-ben érettségiztem, a Moszkva tér-generációba tartozom. Jópofa volt akkor minden ellen lázadni. Volt egy gimnazista zenekarunk, a lázadás egyik módjaként. A konceptuális munkák iránti vonzódásom is erre a korszakra vezethető vissza. A Vető János-fotográfiák, de Szilágyi Lenke Víg Mihály-portréjának megvásárlása is ennek a nosztalgiának a következménye. Ez az életérzés fordított a fotó felé. Kezembe került Szilágyi Sándor 2015- ben megjelent, Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben című könyve, majd 2016-ban megnéztem az Alföldi Róbert fotógyűjteményéből rendezett kiállítást a Mai Manó Házban, és ez a két élmény olyan erős hatással volt rám, hogy ezen a területen is elkezdtem tájékozódni. Azonban folyamatos kettősség van bennem azzal kapcsolatban, hogy bár ezek a munkák szólítanak meg igazán, inkább azokra a tehetséges fiatal művészekre kellene fókuszálni, akik ma ugyanúgy lázadnak – hiszen ma is van mi ellen.

Screenshot 2020 03 19 at 15.55.34

Szilágyi Lenke: Vígh Mihály, 1982, ezüstzselatinos fotómontázs, 27 x 28 cm Fotó: a művész jóvoltából / HUNGART © 2019

Ezt meg is teszed, hiszen nem csak vásárlásaiddal támogatsz fiatal művészeket. Többeket segítettél műteremhez vagy raktárhelyiséghez. Közügyek mögé is beállsz, hiszen vásároltál az OFF-Biennálét támogató aukción, és rendszeresen jelen vagy jótékonysági árveréseken is.

Igen, valóban mindig vásárolunk a Bátor Tábor, a Mosoly Alapítvány és a Heti Betevő árverésein. Úgy gondolom, hogy ha tehetjük, olyan helyre adjuk a műtárgy árát, ahol nagy szükség van rá. Igyekszünk a művészeket több oldalról is támogatni. Tavaly év végéig a Récsei Center ügyvezetője voltam, ahol vannak nehezen hasznosítható területek. Ezeket szívességi alapon művészek rendelkezésére bocsáthattam, akik műtárggyal viszonozták a gesztust. De örömmel támogatunk nagyobb projekteket is, amelyek megvalósítása meghaladja egyegy művész anyagi lehetőségeit. Szeretünk közvetlen kapcsolatba kerülni a művészekkel, de természetesen sosem kerüljük meg a galeristákat.

Ahogy mesélsz, úgy érzem, egyáltalán nem gondolsz befektetésként a vásárlásokra.

Ez így van. Egyszer vettünk képet ilyen motivációval, de hamar el is adtuk, mert rájöttünk, hogy nem szól hozzánk, így nem érdemes birtokolnunk. Ráadásul – ahogy ez már szóba került – Magyarországon nem lehet jól értékesíteni a műtárgyakat a másodlagos piacon, ezért egyelőre nehéz a művészetből ilyen módon bizniszt csinálni. A gyűjteményépítés számunkra nem vagyonszerzésről szól, inkább szenvedély. Szerelem.

Screenshot 2020 03 19 at 15.56.41

iski Kocsis Tibor: Extázis, 2007, olaj, vászon, 142 x 220 cm Fotó: Tóth Pál Sándor / HUNGART © 2019

Alapvetően többes számban fogalmazol, hiszen a feleségeddel közösen gyarapítjátok a gyűjteményt. Mik az ő szívügyei a gyűjteményben?

Csiszér Zsuzsi, Tóth Angelika és Vécsy Attila művészete áll hozzá a legközelebb. De hadd említsem a közösen választott munkák egyik első darabját, Tót Endre Utolsó vacsoráját. Tót pályája nagyon érdekes számunkra. A hatvanas-hetvenes években gesztusfestészetet művelt, majd volt néhány pop-artos munkája. Ezt követően fordult a konceptualizmus felé. Majd úgy tért vissza a festészethez, hogy annak hiányát fogalmazta meg a vásznon. A Ludwig Múzeum állandó kiállításán látható Picasso Muskétás karddal című festménye, mellette pedig Tót Muskétás (Távollévő Picasso) című munkája, ami az eredeti műre reflektálva kizárólag annak címét, méretét és technikáját ismerteti. Vagy említhetném az iparterves generációt ábrázoló, szintén a LUMÚ-ban látott képét, amelynek Az Iparterv-csoport színre lép a címe. Ezen a művön, az Utolsó vacsorához hasonlóan, számokkal jelöli a tagokat. A hiány ilyen jellegű megfogalmazása vált tehát érdekessé számunkra. De visszatérve a feleségemmel közösen meghozott döntésekre: egy irányba me- gyünk, mégis azt hiszem, hogy én megyek elöl és ő jön utánam. De közös döntés volt például az is, amikor a Kis Varsó művészcsoport, Gálik András és Havas Bálint művészete felé fordultunk. Ha tíz magyar kortárs művészt kellene említenem, akik világszinten is megállják a helyüket, ők biztos, hogy köztük lennének. Elkeserítő azonban, hogy mennyire nincsenek a helyükön kezelve. Drámai, ami Magyarországon a képzőművészet terén történik. Nem hiszem, hogy két-három tucat embernél többen vásárolnak rendszeresen kortárs műtárgyat Magyarországon. Ennek a rétegnek sem végtelenek a keretei, így a kör egyszer csak bezárul. Az újfajta kánon kialakulása pedig tovább szűkíti a teret. Azt látom, hogy szenvednek a művészek. Az említett OFF-aukción is azért vásároltunk – illetve ezenfelül is támogattuk a csapat munkáját –, mert nincs levegő, és valamit tenni kell. Szimpatikus, hogy egy teljesen civil szerveződésről van szó, melynek szervezői megfontolják, hogy honnan, kitől fogadnak el támogatást. Igyekszünk olyan kezdeményezések mögé állni, melyek előreviszik a kortárs képzőművészet ügyét.

Térjünk vissza a Vízivárosi Galériában és a FUGA-ban látható kiállításokhoz: mennyiben változtatott a gyűjteményetekkel kapcsolatos látásmódotokon az, hogy belépett a képbe egy kurátor, aki más megközelítési móddal nyúlt az anyaghoz?

Közösen dolgozunk a kiállítások összeállításán; a fotóanyagról pedig Claudia Küssellel, a Mai Manó Ház kurátorával is konzultálunk, ő fogja ugyanis megnyitni a tárlatot. Rácsodálkoztam, hogy egész sok portréjellegű munka van a tulajdonunkban: az említett Vető-képek vagy a szintén szóba került Víg Mihályportré Szilágyi Lenkétől, de mondhatom Ujj Zsuzsi képeit vagy Baranyay András fotóit is. A festmények között előtérbe került iski Kocsis Tibor Extázis című, graffitiszerű, nagy méretű vászna, amely köré egyéb expresszív munkák szerveződtek, például Frey Krisztián Lolitája a hatvanas évek végéről.

Screenshot 2020 03 19 at 15.57.57

Balról jobbra: Kis Varsó: Unperson, 1945–2014, 14 db archív fotó, 45,5 x 213 cm; Kis Varsó: Unperson (részletek) Fotó: a művész jóvoltából / HUNGART © 2019

Ujj Zsuzsi mellett Lőrincz Réka és Moizer Zsuzsa munkái is eszembe jutnak a gyűjteményből. Tehát a gender tematika is felfedezhető.

Igen, nagyon érdekelnek bennünket a társadalmi kérdéseket boncolgató munkák, köztük a női kérdésekkel foglalkozó alkotások. Az ilyen jellegű művek gyűjtése Ujj Zsuzsival indult. Az a fajta önvizsgálat, a saját nőiesség keresése, felfedezése és az önsanyargatás, amit képvisel, nagyon izgalmas. Mindez markánsan, de humorosabban jelenik meg Lőrincz Rékánál is, például a Sunday cleaning című munkájában vagy az I love you-ban. Moizer Zsuzsa az én megítélésem szerint Ujj Zsuzsihoz hasonló irányt követ, csak néhány évvel később és másik eszközzel. Ennél a témakörnél maradva hadd említsem az Oltai Kata által alapított és vezetett FERi-t, ami szerintem remek koncepció mentén működő hely. A FERi mögött álló motiváció valószínűleg hasonló az én egykori rock and roll korszakoméhoz, csak más megnyilatkozási formában.

Screenshot 2020 03 19 at 15.59.11

Lőrincz Réka: I love you, 2015, változó méret, nyaklánc, barbicipők, műgyanta Fotó: a művész jóvoltából / HUNGART © 2019 és Lőrincz Réka: Sunday cleaning, 2017, változó méret, objekt, gyöngy, gyűrűk, morzsalapát, epoxi Fotó: a művész jóvoltából / HUNGART © 2019

A beszélgetést a gyűjtés terén kialakult tudatosság meglétének/hiányának kérdésével kezdtük. Egyórányi beszélge- tés után azért felsejlik a tudatosság. Talán ezt támasztja alá az is, hogy képzed is magad: részt vettél a MOME és a KOGART egy-egy képzésén, melyek támogatják gyűjtői tevékenységedet.

Fontos számomra a folyamatos fejlő- dés, a megújulás. Továbbá azt gondolom, hogy lesz még dolgom a képzőművészettel, és nem csak gyűjtőként. A MOME-s szakdolgozatomat egy intéz- ményalapító gondolat inspirálta. Nem tudom, hogy ebbe az irányba megyek- e, abban viszont biztos vagyok, hogy még többet kell beletennem a kortárs művészet támogatásába. A mikéntje még formálódik.


Színtézis – kortárs képzőművészet a Hetényi–Gonda Gyűjteményből,
Vízivárosi Galéria, Budapest, 2019. április 27-ig

Analízis – kortárs fotóművészet a Hetényi–Gonda Gyűjteményből,
FUGA Trezor, Budapest, 2019. április 29-ig