A Ferenczy Múzeumi Centrum saját anyagából rendezett Barcsay-kiállítást most, hogy az emlékmúzeum nem működik, mert épülete felújításra szorul. A konstruktivizmus dinamikáját a szentképek nyugalmával ötvöző festményeket nézegetve sok kérdés merül fel – némelyikük megválaszolatlanul is marad.

Május elseje, 1983­-ban. A szentendrei felvonulás dísztribünjén a felirat: „Világ proletárjai egyesüljetek!” A helyi potentátok, valamint a kiválasztott úttörők és kisdobosok között, egy Lenin-portré alatt Barcsay Jenő szemléli a vidám felvonulást. Mihez kell tehetség, vagy másként: miféle tehetség kell ahhoz, hogy az éhező, poloskáktól hemzsegő ágyban alvó fiatal festőből a Kádár­-rendszer sztárművésze legyen, saját múzeummal és számos állami megrendeléssel? Hiszen tudjuk, pusztán alkotások révén ezt az utat bejárni nem lehetett...

Barcsay Jenő pályája nem szokványos, mégis tipikus 20. századi magyar művészsors; a hírnevet és a presztízst nemcsak zseniális alkotásokkal, hanem kényszerűen meghozott, kompromisszumos döntések sokaságával érte el. A kánonban a helyét akkor jelölték ki, amikor főiskolai katedrát, majd – még életében – önálló múzeumot kapott. A szigorú kronológiát tekintve úgy tűnik, hogy a tanszéki megbízás által vált elég jó művésszé, kinevezésének nem előzménye, hanem következménye volt az a jó néhány megrendelés mozaikra, intézményi faldíszre, amelyek mára bizonyára a legismertebb művei maradtak. Ha valaki egy kicsit mélyebbre ás Barcsay életrajzában, láthatja, hogy döntései mindig váratlanok, „extrák” és önállóak voltak, abban az értelemben is, hogy sosem kollektívek egy alkotói körrel. Még ha voltak mesterei, ha a kortársak, tanítványok körül is vették, mindvégig magányos és öntörvényű maradt. Sok esetben ment szembe a trendekkel, adta fel elveit és terveit, míg végül mégis úgy alakult, hogy ezek a tervek a legszebb reményeit is felülmúlva megvalósulhattak. 

A főiskolát Vaszarynál kezdte 1920-­ban, márpedig Vaszary tanítványai a szerencsés kiválasztottak közé tartoztak, akiknek az intézmény modern szellemisége jutott. „A Vaszary-osztály hírhedtté vált, modern szelleme miatt, a növendékeire szinte ujjal mutogattak”. (1) Úgy tűnik, hogy Barcsay azért vált meg két év után a mestertől, mert egyszerűen nem értette a magyarázatait („talán megértettem, de követni nem tudtam” (2)); a Kolozs megyei Katona nevű faluból származó, egész gyerekkorában nélkülöző, sokat betegeskedő és állandó kisebbségi érzésekkel küzdő fiatalember számára sok volt a polgári és modern Vaszary, így egészen Rudnay Gyuláig menekült, aki az óráin csak mesélgetett a tanítványoknak, és az 1920-­as évek elején Munkácsy színvilágát kínálta nekik. Genthon egy 1958-­as írásában szerencsés döntésnek nevezte ezt a lépést, (3) azzal indokolva, hogy Vaszary csak saját követőket nevelt ki, nem tanította meg a festészeti problémákkal való foglalkozást. Barcsay ekkor még nem tudta, hogy csak elhúzta az időt addig, amíg végül őt is beszippantotta Párizs és a posztimpresszionizmus, épp úgy, mint a „kis Vaszarykat” – egyelőre még a Rudnay nyújtotta langymelegben nyaralt Hódmezővásárhelyen, Endre Béla bűvöletében.

Végül 1926–27-­ben Párizsban töltött néhány hónapot egy ösztöndíjnak köszönhetően. Valóban először találkozott bármivel, ami modern festészetnek tekinthető. „Először az impresszionisták kötöttek le, hiszen Rudnaynál ilyen műveltséget nem kaphattam, mert ő az egész impresszionizmust felesleges valaminek tartotta.” (4) Némi spéttel tehát rácsodálkozott Monet és főleg Pissarro műveire, és ezek után képzelhetjük, mekkora kultúrsokkot jelentett neki Cézanne és Matisse, ha Manet-­ról sem volt fogalma azelőtt. Azért az új benyomások nem változtattak igazán a Rudnaytól felszedett színvilágon, ami azonban a kompozíciót illeti, ott szembefordult mindazzal, amit a főiskolán választott mesterénél tanult. Az impresszionizmust teljesen átugrotta a tobzódó színvilágával együtt, és szerkezetről, rendszerről, kompozíciós fegyelemről kezdett gondolkodni. „Szerencsésnek érzem magam, most is, hogy ezt a párizsi ösztöndíjat épp akkor kaptam, amikor a legnagyobb szükségem volt arra, hogy mindent elfelejtsek, amit addig a főiskolán kaptam.” (5) Bár Barcsay később is nagy tisztelettel emlékezett Rudnayra, valójában éveket veszített azzal, hogy a komfortzónáján kívül eső Vaszarytól átlépett a másik főiskolai osztályba. Hazatérve légüres térben találta magát, be-­bejárt a főiskola grafikai műtermébe, ahol az Árkádia­-kör tagjai vették pártfogásukba. Aba­Novákékat Igalra is követte, hátha kitalálja, hogyan tovább. „A kollégáim stílusa már félig-meddig kialakult akkorra, az enyém még korántsem. Közvetlen kapcsolatban voltam még a természettel, de Párizs után lévén eléggé fölkavarva: nem találtam az egyéniségemet.” (6) Igalon végül megvilágosodott: Cézanne gondolkodásmódját úgy tudja applikálni a saját művészetébe, ha a táj szerkezetét kezdi felépíteni. Cézanne provence-­i tájképei szülőföldjét, a Mezőség vidékét idézték fel benne, ezért értette meg a somogyi dombok között, hogy merre vezet tovább az alkotói útja, amire a Rómában töltött ösztöndíjas hónapok alatt látott umbriai és toszkán lankák csak ráerősítettek, és ennek a megvilágosodásnak lett az eredménye az a számtalan tájkép, amely Szentendre környékén született, már Barcsayra jellemző elemekkel (grandiózus tájélmény, feltolt horizont, dinamikus erővonalak, mellőzött részletek, elvetett perspektíva).

Még mindig csak a tudatosabbá váló művésznél tartunk, aki a Szentendrei Festők Társasága perifériáján a maga örömére alkot nyaranta, az év többi részében pedig egy Benczúr utcai fűtetlen műteremlakásban húzódik meg, ahol egész éjjel a poloskákkal hadakozik, nappal pedig a főiskolán melegszik. Ebből a kilátástalanságból egyetlen kiutat látott: munkát találni a rajztanári végzettségével. Nélkülöző festőből volt bőven a harmincas években, a megoldást sokszor a közösségi lét, a formális vagy informális kolónia jelentette, közösen fenntartani műtermet, bérelni házat, főzni, élni és túlélni együtt. Noha Barcsay lakott művészekkel együtt főiskolásként az Epreskertben (például Bánáti Sverák Józseffel), másutt a szinte már barátként említhető Miháltz Pállal, valójában mindig egyedül próbált megbirkózni a nehézségekkel, a legalapvetőbb kérdésekben társtalan és magának való maradt. Úgy tűnik, ezért is szegődött a Tímár utcai iparostanonc iskolába tanítani, de nemcsak rajzot, hanem bármit, amit kértek tőle: leginkább könyvvitelt, amihez pontosan ugyanannyit értett, mint a tanítványai. Végül különböző iparosiskolákban 14 évig tanított, földrajzot, számtant, fémipari technológiát, szakrajzot. Abban nem volt hajlandó kompromisszumot kötni, hogy eladhatót fessen. „Szerencsére korán tisztába jöttem a saját természetemmel, és tudtam, hogy én a festészetből megélni nem leszek képes.” (7) 

Nagy ívű jövőképe ekkor nem volt festőként, noha egy új irány látszott kirajzolódni a harmincas évek közepén: az emberalakokat ábrázoló monumentális művészete. Esélytelen is lett volna bármilyen megrendelésre szert tenni, ezt a területet teljesen lefedték a római iskolások. Az egy-­két alakos vagy csoportképek kisebb­-nagyobb méretben, a kartonok éppúgy festői kísérletek voltak, mint a Cézanne-­hatású tájábrázolások, ám itt az előképet az olaszországi tapasztalatok, a reneszánsz falképek jelentették. Az 1935-­től vastag kontúrokkal készült, síkra transzponált expresszív asszonyábrázolásai lettek a későbbi monumentális megrendelések visszatérő és biztos kézzel elkövetett elemei.

Ne áltassuk magunkat, Barcsay nem azért lett a második világháború utáni monumentális művészet egyik legtöbbet foglalkoztatott alakja, mert Lyka Károly után már Kállai Ernő (8) is felfedezte a harmincas évek közepén. Amikor 1945­-ben új tanári kart próbáltak felállítani a főiskolán, a szinte mindenkinél nagyobb pedagógusi gyakorlattal rendelkező Barcsay is képbe került. Mivel festészete igen távol állt a kultúrpolitika által preferált stílustól, ezért egy teljesen semleges, politikamentes tanszéket bíztak rá, Pécsi­-Pilch Dezső megüresedett helyét kellett elfoglalnia az Anatómia Tanszék élén. Nem egy munkahelyet, hanem dimenzióváltást jelentett ez Barcsaynak, váratlan fordulattal ott találta magát Szőnyi, Varga Nándor Lajos, Boldizsár, Kisfaludi Strobl, Pátzay, Bernáth, Domanovszky mellett. Barcsay úgy ugrott fejest az ismeretlenbe, hogy a jókor jött szénszünetben lopott csontvázon ismerkedett az alapos emberábrázolással, mielőtt katedrára lépett volna az ismereteivel. Eközben a legabsztraktabb korszakát élte az Európai Iskola tagjaként, amelynek megszüntetése korántsem jelentett akkora tragédiát Barcsay életében, mint a többiekében.

1949­-ben sokak világa jó időre összeomlott, Barcsayé másként: családi tragédiák sorát próbálta terápiaként kirajzolni magából. Így született meg az a nagy méretű karton, amely 1957­-ben a Nemzeti Szalonban a Konstruktív törekvések című kiállításon is helyet kapott. Az akkor még Tanulmány címmel kiállított hatalmas szénrajz asszonyai valójában mind a nővérét ábrázolták, és ebből jött létre aztán a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem új könyvtárépületének mozaikdísze 1967-­ben. (9) Janáky István, a KÖZTI építésze a kiállításon látott kompozícióból terveztette meg a mozaikot, elindítva ezzel Barcsay monumentális művészeti karrierjét. (Noha Lyka Károly már korábban, a harmincas években is tolta volna ebbe az irányba a művészt. Bár a kibontakozásra még évtizedeket kellett várni, Lyka remek jósnak bizonyult: az 1935-ben az Ernst Múzeumban kiállított háromalakos, később a művész által feldarabolt Munkásnők lett az összes Asszonyok/Beszélgetők/Alakok előképe, az origó.) A következő évben, 1968-­ban már az új Nemzeti Színház belső terének feldíszítésére is tőle kértek tervet, majd jöttek az uszodák (Újpest, Csillaghegy) és több szentendrei intézményi megrendelés. Mivel előzmény nélküli, ezért Janáky választása nagy találmány volt, de sok kockázatot nem vállalt: Barcsay ekkorra a Képzőművészeti Főiskola egyöntetűen, politikai és stílusbeli irányzatoktól függetlenül elismert mestere volt, a „pictor doctus”, akinek 1953-­as Művészeti anatómiája világkarriert járt be, itthon pedig Kossuth-­díjat érdemelt. A kötetre a komolyabb műgyűjteménnyel is rendelkező Mihályfi Ernő népművelési miniszterhelyettes kérte fel.

A szentendrei festők körében is érezhető, mennyire növekszik a Régi Művésztelepen sokakkal együtt, mégis magányosan élő és alkotó Barcsay respektje. (10) A Cobra-­csoportot alapító, az Európai Iskolával Budapesten is kiállító Corneille egy „aszkéta” művész műtermében járt 1947­-ben, akinek a művei csak szűk kört érdekelnek, de aki ha szűkösen is, megél főiskolai keresetéből. 1963­-ban Haulisch Lenke rendezett kiállítást Szentendrei festészet címmel, a kritika ekkor már Barcsayt a szentendrei konstruktívok (Deim, Kocsis László, Balogh László) mestereként említi. 1968­ban Barcsay Dombos tája (1934) kerül a Szentendrei festészet negyven éve című kiállítás Németh Lajos által szerkesztett katalógusának címlapjára. A tárlaton Németh három irányvonalat határozz meg, Vajdáét, Czóbelét – és Barcsayét.

Ekkoriban a Miskolci Nemzeti Színház-beli mozaikok kartonjai, részletei lettek Barcsay aktuális főművei, amelyek az Ernst Múzeumban 1966­-ban kiállítva juttatták újabb megrendelésekhez. Még ugyanebben az évben Szentendre is megkereste, pontosabban a városi és megyei tanács, és megrendelték tőle az új művelődési központ és könyvtár üvegmozaik díszét. Dr. Csicsay Iván megyei tanácselnök­-helyettes személyesen tolmácsolta a megrendelést. Ezekből a kartonokból is több kiállítás született, Szentendrén és a Műcsarnokban is. Politikai akarat és személyes kapcsolat egyaránt szükséges volt ahhoz, hogy valaki saját múzeumot kapjon Szentendrén, az egyik megléte önmagában nem volt elég annak a hatalmas összegnek az elkülönítéséhez, amennyi a kinézett épület átépítéséhez és a kiállítandó (gyűjteményt képező) anyag megvásárlásához szükséges volt, és amit többnyire a kulturális minisztérium és Pest megye együtt rakott össze. A szentendrei egyéni kis múzeumok sorában csak viszonylag későn, 1978. április 21­-én nyílt meg Barcsay Jenőé, de a döntés jóval korábban megszületett. Akkor még csak Kovács Margité (1973) volt látogatható, és Czóbelé készült el. Éppen a Czóbel Múzeum megnyitóján, 1975. június 28-­án vetődött fel, (11) hogy Barcsay is érdemelne egy sajátot, és mivel – ellentétben a Czóbel­anyaggal, amit számos helyről kellett összeszedni – egyben volt az életmű, ezért csak a kiválasztott Dumtsa Jenő utcai orvosi rendelőt, kerékpárjavító műhelyt és lakóegységeket magában foglaló épületet kellett Hofer Miklós tervezőnek múzeummá alakítania. Az épületet 2,5 millió forintért vásárolták meg, a teljes beruházás az utolsó szögig 11 millióba került. A múzeum alapításának elhatározása csak az egyik eleme volt a 75 éves Barcsay megünneplésének: megkapta a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének második fokozatát, Szentendre pedig díszpolgári címet adományozott számára.

A május elsejei felvonulás dísztribünjén 1983­-ban áll Barcsay a tanácsi és pártemberek, úttörők és kisdobosok között, a nyilvános szereplést kerülő, visszahúzódó, politikai­-közéleti szerepet nem vállaló művész. Megrázó és megerősítő kép a Fortepan oldalán.

Vajon hogy került oda?

(1) Barcsay Jenő: Munkám, sorsom, emlékeim. 2000, 36. o.
(2) Uo.
(3) Genthon István: Barcsay Jenő. In: Művészettörténeti Értesítő, 1958, 104. o.
(4) Barcsay i. m. 68. o.
(5) Barcsay i. m. 71–72. o.
(6) Sümeg György – Tóth Piroska: Egy délután Barcsay Jenőnél. In: Forrás, 1985/12., 72. o.
(7) Barcsay i. m. 104. o.
(8) Dévényi Iván: Két születésnap. In: Életünk, 1970/1., 91. o.
(9) „Költészet és valóság”. Barcsay Jenővel mozaikjairól beszélget Kabdebó Lóránt. In: Életünk, 1982/11., 1033. o.
(10) Verba Andrea: Csoportkép Szentendrével. Változó nézőpontok – állandó értékek a szentendrei művészet megítélésében 1945–1972. In: Szerk. Mazányi Judit. XX. századi művészet – Szentendréről nézve. 2003, 75–88. o.
(11) Csiffáry Gabriella: Adalékok az állandó kiállítások történetéhez. In: Studia Comitatensia 20. 1990., 220. o.

Barcsay 120, Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2020. december 13-ig