SZERKESZTŐI BEKÖSZÖNŐ

Topor Tünde

​Címlapunk nem kötődik egyik cikkhez sem, csak ránk vonatkozik, vagyis arra, milyen intenzív munka folyt az elmúlt hónapokban hetekben, mennyi terv született az Artmagazin újraformálására.

Az alapok természetesen maradtak, de rengeteg apró összetevő változott, mind-mind az olvasók kedvéért, persze a szerkesztők szempontjait is figyelembe véve. Úgyhogy itt rögtön köszönetet is mondunk azoknak a munkatársaknak, akiken az Artmagazin és a benne szereplő cikkek kinézete múlik: Horváth Csillának, a grafikusunknak és az L2 stúdiónak, Lakosi Richárdnak és Lakosi Krisztiánnak. És persze a közös munkát koordináló Szilágyi Róza Teklának. Ő amúgy is otthon van most könyvészeti kérdésekben, hiszen a hamarosan megjelenő, Barakonyi Szabolcs által összeállított és Salát Zalán Péter által tervezett Fortepan Masters könyvről készített interjút. Egyébként a Fortepannak is hálásak vagyunk minden egyes lapszám összeállításakor, ezúttal a Déli pályaudvart még fénykorában bemutató fotókért, de más épületfotókért is. Ezekkel tudjuk indokolni, miért is lenne érdemes megvédeni azt a modern építészeti örökséget, ami szinte szisztematikus pusztításnak esik épp most áldozatul. Örökségek pusztulásáról szól az a cikkünk, amelyből kiderül, miért szerepel egy Schiele-képen a régi győri, úgynevezett Kecskelábú híd. Nemkívánatos örökségtől próbálunk megszabadulni, felsorolva hamis Szinyei-képek fajtáit, de pozitív örökségről is írunk: szerzőnk Bak Imre egyik képe kapcsán hozza elő a valaha volt Népművelési Intézet szellemiségét. Új geometrikus tendenciákat ismertető összefoglalónk is a hetvenes évek magyar geometrikus művészeti hagyományának tükrében nézi a mostani műveket, vagyis hozzájuk képest vizsgálja az új stílusjegyeket. De egymáshoz viszonyítva is Horváth Lóczi Judit, Sebestyén Sára és Robitz Anikó művészete három különböző út – bár mindhárom a geometriából indul és az érzékenység felé visz. Ebben a számban is visszatérünk a preraffaelitákhoz: most azt vizsgáljuk, valójában milyen életet éltek a vásznak fájdalmasan szép hősnőinek modelljei, mi volt újszerű azokban a kapcsolatokban, ami egymáshoz, illetve a férfiakhoz fűzte őket. Az újabb kutatások szerint nemcsak annyi volt a szerepük, hogy, mondjuk, a tüdőgyulladásig feküdtek egy kád kihűlő vízben, hanem alkotótársak is voltak, vagy épp menedzselték férjeik megbízásait. A női sorssal szemben érzett elégedetlenséget sejtet a háttérben egy másik cikkünk szerzője: a hegedűművésznő, aki házasságkötése után felhagyott a nyilvános szerepléssel – vajon emiatt néz olyan szomorúan még azokon a portrékon is, amelyek hegedűvel a kezében ábrázolják? Hiába festette és rajzolta le őt számos művész barát, mégis derékba tört egy szépen induló pálya? Eltelik száz év, és szerencsére a világnak ezen a táján már nem társadalmi elvárás a női karrierek feladása férjhezmenetel miatt. Sőt, más tájakon sem: olyan női erőterek alakulhatnak ki, mint az a nemrég megnyílt kortárs művészeti kiállítási helyszín és intézmény, ami minden eddigi – és lássuk be, az itteni közfelfogásban még erősen jelen lévő – előítéletet megcáfol, szóval, olyan nő alapította és működteti, aki bármelyik Vogue-címlapon szerepelhetne, miközben egy hatalmas, hongkongi eredetű nemzetközi cégbirodalom örökösnője, illetve saját vállalkozások létrehozója is. Ezt a kombinációt a magyar mainstream sajtónak még emésztenie kell – feltéve, ha eléri az ingerküszöbüket, hogy itt most minden szempontból áttörés történt.