SZERKESZTŐI BEKÖSZÖNŐ

Topor Tünde

​Címlapunk egy nemrég újrafelfedezett tervező plakátjának részletével a tavaszt hirdeti, de a fanfárok most épp csak arra biztathatnak, hogy menjünk ki a szabadba.

Közben e számunk segítségével mégis mintha eljuthatnánk legalább Bécsig: három cikkünk is ottani kiállításokról szól, érdekes életművek kerülnek látóterünkbe, van, amit szerzőnk meg tudott nézni, és van, ahová csak készülünk. Az a csodálatos, hogy közben itthon is történtek dolgok, például megnyílt a monokróm festőosztályt bemutató kiállítás a Godot Kortárs Művészeti Intézetben, és viszonylag hosszan nyitva is lehetett, így el tudjuk mesélni, hogyan tanított Károlyi Zsigmond, hogyan lehetett vele újragondolni a képalkotás miértjeit. Olyan időszak ez, amikor elkészülnek régóta tervezett tanulmányok – mi most kettőt is közlünk. Egyet Kondor Béla különös önarcképsorozatáról, ami szoros összefüggést mutat barátja, a művészettörténész Németh Lajos Csontváry-kutatásaival, és egy másikat arról, miért pont El Greco lett az, akiben a modern festők, de leginkább a német expresszionisták fő elődjüket tisztelték. A műkereskedelem előnytelen arcát mutató cikkünkben egy rosszul sikerült hamisítvány kapcsán Dallos Hanna olyan könyvére vetül némi fény, ami differenciálja a háború előtti zsidóság-kereszténység viszonyáról alkotott képünket is. Olaszországba is szívesen utaznánk, mondjuk Velencébe, ahol jó lenne már a Giardini hatalmas fái alatt sétálni; cikkünk a biennálé és a fák kapcsolatát részletezi akkor, amikor egyre érzékenyebbek vagyunk mindenre, ami a fákkal és környezetre gyakorolt hatásukkal foglalkozik. Rómát is ajánljuk, és két könyvről is írunk: az egyik szintén Rómába visz, mintha csak Amerigo Tottal járnánk ott. A másik az iróniáról íródott, ami a könyv szerzője szerint szinte mindig komor háttér előtt tud igazán kibontakozni. A legkomorabb háttér most az, hogy váratlanul meghalt Révész László László. Munkáiról többször írtunk már, a legérzékenyebben elemző szövegben Jósvai Péter ismeretlen világból felsejlő emlékképeknek nevezi őket. De ez az ismeretlen világ az, amiben mi is éltünk. Csak most már nem lesz, aki különös, közkedveltségre egyáltalán nem törekvő stílusában megteremtse az erre a világra vonatkozó újabb és újabb emlékeinket. Magunkra maradtunk, végre el kell kezdenünk figyelmesebben nézni a mostanáig megszületett műveket. Komolyan kell venni mindent, ami maradt, nincs már, akinek a személyes jelenléte ironikus felhangot adna nekik.