SZERKESZTŐI BEKÖSZÖNŐ

Topor Tünde

​Manapság, amikor a művészeti egyetemek hallgatói között sokkal több a lány, mint a fiú, érdekes visszatekinteni a női művészet szempontjából sötétnek tekinthető évszázadokba, köztük még a múlt század elejére is, és bevilágítani, vajon találunk-e ott valami, először lomnak kinéző ládát, amit kinyitva aztán elkábulunk a nagy ragyogástól.

Svédországban nemrég megtörtént a csoda, művészettörténésznőknek egy régóta kallódó hagyatékból sikerült előállítaniuk az első absztrakt művészt, aki történetesen nő, Hilma af Klint (szegény Klimt, eddig senkiével sem keverték a nevét, de mostantól szorul majd), és akinek kezét sokszor túlvilági erők vezették, hiszen spiritiszta szeánszok médiumaként is alkotott. Nem kell Svédországig rohannia annak, aki látni akarja ezeket a szenzációszámba menő műveket, hiszen a nemsokára megnyíló Velencei Biennále központi pavilonjában is kiállítanak belőlük néhányat. A magyar pavilonban ezzel szemben fel nem robbant bombákat láthat majd a közönség videón, mi ezekről kérdeztük Asztalos Zsoltot, a bombaprojekt alkotóját. És ha már Velence, meg Wagner-év, megvizsgáljuk, mennyiben tekinthető a wagneri zenefelfogás a modern művészeti törekvések előzményének, és mire gondolhatott Marinetti, amikor Velencében megkövesedett alkimisták összezagyvált kenőcseiről kiabált. Megnézzük azt is, milyen érdekes grafikai alakzatokba, metszetekbe, vetületekbe lehet transzponálni egy Adria-parti (zárai) templom oszlopmaradványait, és bemutatunk néhány olyan Bauhaus-gyökerű színháztér-utópiát, ami olyan problémákra kínál talán tényleg megvalósíthatatlan megoldást, amik máig foglalkoztatják a színházi szakembereket. Ismeretlen magyar életművek is várnak még újrafelfedezésre, például a plakát műfajában, ezért sorozatot indítottunk: az első szereplő a Metropolis című filmhez 1928-ban bombasztikus plakátot tervező Bottlik József. Ennek ellenpontjaként bemutatjuk a 80-as évek undergroundjának mindenfajta professzionális megoldást szándékosan elvető plakátjait is, egy épp most látható kiállítás kapcsán, és ha már visszatekintés: a műkereskedő-portrénkból kiderül valamennyire (azért távolról sem teljesen), hogy miért adatott csak olyan rövid élet a MEO-nak, ami pedig az ezredforduló legígéretesebb magyar művészeti intézményeként indult. Csak hát nagy volt a magánkabát. És ha már a magánszféránál tartunk. Reflex rovatunkban általában azoknak a vitáknak biztosítunk terepet, amelyek cikkeink által gerjesztődnek. Noha most közöltük P. Szűcs Julianna Thorma János-cikke kapcsán a Thorma-kiállításon mintegy 15 művet tulajdonosként jegyző műgyűjtő az eredeti cikknél is hosszabb levelét, de azért azt szeretném leszögezni, hogy vitának az tekinthető, ha szakmai érvek ütköznek egymással. Ha csak a személyes érdeksérelmet megtorló személyeskedő hangnem marad, az sajnos nem tekinthető olyan, akár élesebb hangvételű hozzászólásnak, aminek szívesen biztosítjuk a helyet. Bár a vágyott állapot tényleg az, amikor mindenkit érint és érdekel a művészet – ezért fejeztük be Szörényi Beatrix művével ezt a számunkat.