SZERKESZTŐI BEKÖSZÖNŐ

Címlapunkon a portugál festőnő, Josefa de Óbidos szentképe, vagyis tulajdonképpen egy húsvéti bárányka, amiről manapság nem biztos, hogy a szenvedéstörténet jut a fiatalabb olvasók eszébe; inkább az, hogy ők nem szeretnének húst enni, nem akarják, hogy miattuk állatokat, pláne ilyen helyes kicsiket kelljen leölni.

De akinek még nem keményedett meg a szíve (nők, gyerekek), abból a 18. században a vallásos áhítatot is könnyebben tudta előhívni egy virágok közt heverő, sorsába beletörődött kisbárány.

Különben is nagyon érdekes, hogyan gondolkodnak a gyerekek: a Maurer Dórával készült beszélgetésből kiderül, ő miket képzelt az ostrom alatt, milyen kertje volt az iskolaudvaron vagy hogyan ijesztgette a mamáját levélben, hogy el fog felejteni magyarul, ha nem viszi haza azonnal egy svájci „feltápláló” üdültetésből. Furcsa képzetek köztéri megtestesüléséről a Tasnádi József szobrait elemző cikkben írunk, de azzal is szembesülhet bárki, hogy az igazán furcsa képzeteit számunkra is átörökítő festő, Francisco Goya unokája már elveszíti a különös képességeket, és eltékozolva mindazt, amit kapott, rangkórságba esik.

Tékozlás után értékmentés: Nagyváradon régen csak a szép házként emlegetett szecessziós épület, a Vágó testvérek által tervezett Darvas-villa felújításáról és új funkciójáról, a remélt megvalósulásról írunk. És ha már szecesszió, a Lalique-kortárs Tarján Huber Oszkár ékszereinek történetét, de az általa készített, máig használatban lévő focikupa képét is közöljük. Maurer Dóra fiatalkori művei mellett Moholy-Nagy László pályájának korai, szegedi éveit vizsgálva kiderül, ki volt a modellje egyik legelső portréjának, és az is, a fiatal Moholy, vagyis akkor még csak Nagy László hogyan került már ekkor intenzív kapcsolatba a mozgóképpel. Megnézzük, mi történt mindeközben Grúziában: bemutatjuk az ottani avantgárd két fontos alakját. Szerzőnk, Fehér Ildikó Rómában kutatva lappangó magyar képek nyomára bukkant, érdekes adalékokat szolgáltatva a kultúrpolitika által meghatározott képmozgások történetéhez, másik szerzőnk, Sághy Marianne pedig Isztambulban látott egy olyan kiállítást, amely a diplomáciatörténet szempontjából is érdekes, és egy török külügyminiszter kor- és pályatársairól rajzolt karikatúráit mutatta be, illetve az első világháború előtti aranykor Boszporusz-parti, oszmán verzióját. A másik birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia világának nyomait egy kiállítás- és katalóguskritikában találhatják meg olvasóink, miközben Jászai Mari is színre lép. Az már csak betetőzése e számunk déli és keleti orientációjának, hogy az Anzixban bakui helyszínekről is bejelentkezünk. Nekünk most még ők az egzotikum, éppúgy, ahogy a 19. században egy osztrák festőnőnek Szolnok volt az. Mondjuk a szolnokiaknak meg a Tina Blau nevű nő, aki ráadásul festett is.

Topor Tünde