E számunk korszakcentrikus, legtöbb cikke a hatvanas-hetvenes évek jelenségeivel foglalkozik. Először is az absztrakt művészet felbukkanásával különböző akkori Műhelyekben és műtermekben.

Aztán a geometrikus művek kiáramlásával az épületekre, közterekre vagy egyenesen a természetbe, tájba, és mindennek közösségi vonatkozásaival. Ugyanakkor az olvasó abba is betekintést kaphat, miként zajlott mindez egy művészpályán belül, hogyan, milyen lépésekben alakult például Maurer Dóra alkotó-módszere. Arról egy New Yorkban rendezett kiállítás kapcsán olvashatnak, hogyan válik világossá mondjuk egy amerikai számára, hogy ez a fajta művészet miért számított a korszakban az ellenállás egyik formájának, és milyen más formái léteztek akkoriban a szabadság iránti igény kinyilvánításának. Például az, ha valaki leszíjazott szájjal kiült egy székre az Intercontinental háta mögé, tesztelve, hány perc múlva száll ki hozzá a rendőrség.

Egy másik cikkben érdekes lesz látni azokat a módszereket is, amelyekkel igyekeztek minél inkább szétforgácsolni az amúgy is nagyon heterogén, különböző felfogások mentén vitatkozó értelmiségi közeget; ennek egyik legellentmondásosabb, legkomplexebb esetét, a Kondor Béla emlékét Erdély Miklós ellen kijátszó nekrológot elemzi és próbálja a megjelenés összes részletét kinyomozni Sugár János. Hivatkozik arra a könyvre is, Németh Lajos harminc évvel az elkészülte után idén végre megjelent életútinterjújára, amely nagyon sok szempontból revelatív: egészen új szemszögből (egy budapesti úri kisfiúból lett pártfunkcionárius művészettörténész professzor szemszögéből), nagyon átélhetően rajzolja elénk a magyar történelem máig összevissza értékelt és értelmezett időszakát, különös tekintettel persze a művészeti közegre. A vasfüggönyön túl a szabad művészet pedig körülbelül ugyanolyan helyzetben volt, mint a nőművészet nagy általánosságban a világban. Emiatt éppolyan radikális gesztusokra kényszerült és éppolyan kevéssé volt képes belesimulni a közönség művészet iránti hagyományos elvárásaiba.

A különböző történetek át- meg átszövik egymást, Erdély Miklós egy kockakövet akart leejteni Kondor műterméből, Maurer Dóra a rézkarchoz használt lemezt dobta le. Beke László neve mindenhol szóba kerül, hogy aztán a Németh Lajos életútinterjúról szóló részben képpel is megjelenjen, egy olyan Bak Imre-kép előtt, amely akár felbukkanhatott volna a korszak nem hivatalos művészetét bemutató New York-i kiállításon is. Amelyen számtalan olyan mű is szerepelt, amely a most újra a figyelem középpontjába került Pécsi Műhely Ludwig-beli kiállításán is feltűnt. Úgyhogy e számunkat összevissza lapozgatva érdemes olvasni, az illusztrációk sokszor az összes többi cikkre is vonatkoznak, nemcsak arra, amiben szerepelnek. A dolgok néha összeállnak, néha meg elcsúsznak, mint Szentjóby Tamás esetében, aki úgy gondolta, 20 percen belül kijönnek rá a rendőrök, de azok csak a 21. percben jöttek.

t.t.