A 2019-es év azt hozza lapunk kinézete szempontjából, mint amit a húszas évek hozott a női divatban, amikor is megrövidültek a szoknyák, fiúsan rövid lett a haj, és fűzőbe szorított helyett természetes vastagságú a derék. Nálunk is kényelmesebbé vált minden: mostantól beférünk a postaládákba és kézitáskákba, sőt, 64 helyett 80 oldalon olvashatnak mindarról, ami itthon és a világban történik a kiállítóterekben, vagy épp azokon kívül, de mindenképpen valamilyen művészeti tevékenységgel kapcsolatban.

Ebben a számunkban azzal kezdünk, több éves hagyományt folytatva, hogy milyen aukciós rekordok születtek az elmúlt évben – mik kerültek kalapács alá mondjuk a Rockefeller-gyűjteményből vagy a magyar neoavantgárd köréből. Aztán szó lesz egy kiállításról, ami a fotó új útjait mutatja be Győrben, majd interjút olvashatnak Judith Hervé-vel, aki fotópárokat válogatott férje és fia hagyatékából, hogy kiderüljön, milyen szemléletváltást jelentett az újabb generáció a régihez képest. Címlapképünk Rodolf Hervé fotója, amin egy Király Tamás-ruhát viselő modellt láthatunk, és amely fényesen igazolja azokat a visszaemlékezéseket, amelyek szerint a nyolcvanas évek vége, kilencvenesek eleje a szabadság és az elszabadult kreativitás időszaka volt Magyarországon. Utána Vajda Lajos a téma, hogy a Szentendrén most látható kiállítás alapján újra lehessen gondolni a művészetét, identitását érintő állításokat. Egy másik cikkünk is vele foglalkozik; hogyan alakult a kapcsolata Korniss Dezsővel, illetve hogyan változott megítélésük az időben, egymáshoz képest is. Ezt követő interjúnk valójában tárlatvezetés, amely a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum legújabb kiállítását értelmezi; milyen összefüggést mutat Hajas Tibor két konkrét performansza a tibeti vallás fogalmaival, és azok milyen közvetítéssel tudtak hatni a magyar szubkulturális közegben. A belső hő fejlesztésének képessége és az önfelszámolás aktusa után hatalmas ugrásnak tűnik az a bécsi kiállítás, ami azzal foglalkozik, hogyan határozható meg, akár a reklámok felől közelítve: mi a szép? Amit a legtöbben annak tartanak? Bécsben szavazhatunk erről. De ha már Bécs, egy másik kiállítást is ajánlunk onnan, Kolo Moserét, az úgynevezett Wiener Werkstatte nagy alakjáét, tele „szebbnél-szebb” geometrikus szecessziós tárggyal. Egy Garda-tó melletti villába is ellátogatunk, hogy megnézzük, milyen környezetet épített maga köré Gabriele D’Annunzio, az olaszok vátesz-költője, sőt egy rövid ideig hadvezére, Wagner- és Nietzsche-rajongó, Szent Sebestyén alakjának átszexualizálója stb., stb. Végül egy szocializmus kori blokk: megnézzük, milyen szerepet játszott a Dürer Terem a grafika hatvanas évekbeli felvirágzásában, illetve szembesülhetünk Bortnyik Sándor „korszerűsített” klasszikusával, egy tupírozott hajú, erős szemkontúrú, hatvanas évekbeli Mona Lisával. De szerintem Bortnyik ráérzett a nőképben később bekövetkezett változás mértékére – az élet őt igazolta, Mona Lisája inkább hasonlít Nina Hagenre, mint az összeborzolt hajjal is ártalmatlan Váradi Hédire.